Egy héttel ezelőtt az Aesthetic Perfection és az Empathy Test magyar rajongói egy last minute koncerten vehettek részt a Robot-ban.

Szerencse a szerencsétlenségben. A bandának nehézségei adódtak a brit turné során a sztrájkok, késések, elveszett poggyászok és törölt járatok miatt. A stressz és az általános kimerültség miatt az immunrendszerük is engedett a nyomásnak és a tagok nagy része lebetegedett, Danielnek gégegyulladása volt, nemhogy énekelni, de beszélni is alig tudott. Az áprilisi bécsi fellépés átkerült májusra és mivel az előző napjuk szabad volt, így három év után hazánkba is újra el tudtak látogatni.

Szinte percre pontosan lépett színpadra az angol Empathy Test frontembere, aki most szóló és elektronikus előadóként debütált élő remixeket készítve az együttes legismertebb számaiból minták, loopok és élő ének segítségével. Egyetlen dolog díszítette az énekes oldalát, egy lámpalánccal ékesített állvány, beleértve a laptopot és egy effekteszközt. Míg tánc közben általában az egész színpadot el szokta foglalni, addig most a kis munkaállomásához volt “kötve”. A dobok és billentyűk nélkül a teljes figyelmünk kizárólag Isaac-re összpontosult – elsőre szokatlan látvány. A dalnok fekete kapucnis pulcsit és fekete farmert viselt és mintha kissé feszült lett volna. Legutóbb ő maga is bevallotta, hogy elég nagy akadályt jelent számára, hogy teljesen egyedül teljesítsen. Ám amikor a „Monsters” első hangjai megszólaltak, gyorsan egy lágy, megnyugtató empátia tesztvilágba sodródhattunk. Az előadó gyorsan belehelyezkedett a szettbe és rövid idő múlva már nyugodtabbnak is tűnt. A jól ismert dalokat új köntösben élhettük át. Aztán jött egy szám, mindannyian ismertük a fülbemászó dallamot, de nem az Empathy Testhez tartozott. Issac láthatóan élvezettel adta elő a „Somebody That I Used To Know”-t Gotye-tól és a tömeg gyengéden ringatózott. A „Fear Of Disappearing” csodálatosan táncolható változata felszabadított néhány endorfint a klubban, az énekes is kiadósan belemerült a mozdulataiba. Boldogan ugrált körbe és tapsoltatott minket. Szórakoztató 40 perc után kívánt nekünk jó éjszakát, majd invitált mindenkit a merch-höz, ahol ő árusított, így a bátrabbak akár fotózkodhattak is vele.

01. Monsters
02. Empty Handed
03. Stop
04. Making Worlds
05. Skin
06. Where I Find Myself
07. Somebody That I Used To Know (Gotye Cover)
08. Fear Of Disappearing

Tíz perc késéssel kezdett az amerikai Aesthetic Perfection, aki évek óta szerves része az elektró-indusztriális színtérnek, a Lindemann 2020 turné óta pedig még nagyobb hírnevet szerzett magának. A banda 3 év után tért vissza Budapestre az “American Psycho Tour” keretein belül saját elnevezésű indusztriál popjával. Az együttes szokatlan intró alatt ment fel a közönségen keresztül a színpadra, a bevonulózene egy 1920-as évekből származó német swing zene, a „Warte, Warte Nur Ein Weilchen” morbid változata volt, a szöveggel Fritz Haarmann sorozatgyilkos gonosz tetteit mutatták be. Aztán máris rázendítettek a „Gods & Gold”-ra. A dobos Joey fekete bodyban, hosszú szőke parókában, fekete szájpeckes maszkban és műmellekkel püfölte a cintányérokat. A szintis/gitáros Constance extra mini fekete bőrszoknyában és bőr haspólóban sűrű nyelvcsapkodással őrjítette meg a hímeket. Daniel most is fejfedőben jelent meg, öltözete ismét egységes volt (fekete lakk kalap, fekete felső arany koponyákkal, fekete bőrnadrág és fekete necckesztyű, egyébként ezt viselte a tavalyi E-tropolis fesztiválon is), fehérre festett arcát festett szeplők tarkították. Egyszerűen tudta, hogyan kell bemutatnia magát a színpadon, miközben újra és újra egyedi megjelenést teremt. Az énekes a maga jól bevált módján teátrális gesztusokkal és ördögi mosollyal, valamint az albumai energikus dalainak elegyével szórakoztatta a közönséget. Lelkesen pózolt és a hangos éljenzésre örömteli légcsókkal válaszolt. Összességében akrobatikus és mozgékony volt és megint bebizonyította, hogy bevált a név: esztétikai tökéletesség a szó legigazabb értelmében. A jól ismert energia és a megszerzett önbizalom keveréke volt, amit a színpadon előadtak nekünk. Daniel valóban „felnőtt”. A nagyon kicsi színpad ellenére a zenekar kiengedte a gőzt. Így öröm volt nézni és hallgatni a triót, amely jó keresztmetszetet mutatott be a régi és az új számokból. Hatalmas dobvihar kísérte a „Rhythm + Control”-t. Joey bátran megérintette a dekoltázsát és hátravetette a fejét, felfedve műmelle egyik oldalát, majd minden erőt mozgósítottak a „Spit It Out”-ra és mindenkit őrült ugrálásra invitáltak. Aztán  Daniel mondta, hogy most vegyük úgy, mintha visszatapsoltuk volna őket és jöjjön a ráadás. Igazi meglepetés volt a „Save Myself”, amit Isaac Howlett és Daniel Graves együtt írt tavaly és amelyet elő is adtak most nekünk duettként. A közönség első sorában állt Noémi barátnőm hat éves kislánya, Kinga is, aki nagy AP rajongó, rajzot is készített, amit Daniel többször is megköszönt neki. Egy dolog biztos: életreszóló élményt kapott kedvenceitől, ugyanis az utolsó számnál felvitték a színpadra, ahol vagány dobolásba kezdett. Emlékül pedig megkapta a dobverőket és a dobos szájpeckét is.

A spontaneitáshoz bátorság kell és ez láthatóan meg is lett jutalmazva. A közönség határozottan élvezte az előadást és a banda mennydörgő taps kíséretében hagyta el a színpadot. Az i-re az tette volna fel a pontot, ha kijöttek volna fotózkodni is. Reméljük legközelebb elcsípjük őket!

01. Intro – Warte, Warte Nur Ein Weilchen
02. Gods & Gold
03. S E X
04. Rhythm + Control
05. Antibody
06. The Ones
07. Never Enough
08. American Psycho
09. Inhuman
09. The Dark Half
11. Spit It Out
12. Save Myself 
13. Love Like Lies

Fotók: Zámbó Zorán