Minden év szeptember első hétvégéjén tartják meg a lipcse melletti NCN fesztivált a háború alatt lerombolt kastélypark helyén, amit a 60-as években önkéntesek építettek fel, azóta mint szabadidős és rekreációs létesítmény működik. A helyszín mintegy 2500 látogatót képes befogadni, akik az 5 színpad 60 zenekarával már 16. alkalommal ünnepeltek. A fesztivál három napján és az azt megelőző csütörtöki bemelegítő bulin szinte minden olyan zenei irányvonalat felvonultattak a nagyérdeműnek, amely valaha a fekete színteret bármi módon is alakította. A nyolc hektáros terület Deutzen külvárosában található, a gyönyörű, gondozott parkot egy tó és egy folyó határolja, így hangulatos strandolási lehetőség és kikövezett tanösvény is adott a fesztiválozóknak. A víztározó közvetlenül a fesztivál helyszíne mögött található, mindössze 10 perces sétára a Kulturparktól, ami az évek során a Nocturnal Culture Night táborozóinak kis Mekkája lett. Legyen napkelte vagy napnyugta, mindig nyugalmat találhatunk a tónál, hogy feltöltődjünk a következő napi bulira.

A jegyár itt nem foglalta magába automatikusan a kempingbe való belépést, külön kellett venni a fesztiválbérlet mellé sátorjegyet, de azon szerencsések, akik még időben kapcsoltak, azok választhatták plusz pénzért a faházat is. 

Mi sajnos a csütörtöki 0.napot kihagytuk, így csak péntek kora délután érkeztünk meg. Igyekeztünk volna még a késő délutánra ígért zuhé előtt felállítani a sátrunkat, de a beengedés kissé nehézkes volt, ugyanis a karszalagátvételt máshová helyezték át, a biztonsági emberek ide-oda küldözgettek minket, míg nagy nehezen megtaláltuk az eldugott helyre telepített kis bódét, ahol végre megkaptuk a várva várt zöld utat és bejutottunk, majd egy gyors cicomázás után rohantunk is az Erdei színpadra, ahol az Alchemists of Mu, azaz a Janus veteránja, Tobias Hahn és a mannheimi tervező, Oliver Graute lépett fel először. A több mint 20 évnyi közös munka után az elektronikus zene iránti közös szenvedélyük vezette őket ehhez a projekthez. Az alkimisták mozgatórugói a sötét próféciák és az aktuális események, valamint a mítoszok és legendák iránti hajlam. A túlnyomórészt német szövegek összetett dallamokkal, ritmusokkal és feldolgozásokkal keveredtek, baljós és fenyegető hangzás hoztak létre és fantasztikus színpadképpel párosult az élmény. 

Máris kezdett a Parkszínpadon a német post-punk zenekar, az XTR Human rendkívül lenyűgözőnek bizonyult az évek során. Johannes Stabel 2012-ben indult szólóprojektje ritka sokoldalúságot mutat: hangzások széles skáláját adaptálta, átvette a legjobb ütemeket és dallamokat az olyan műfajokból, mint a coldwave, az EBM és a post-punk. Intenzív és közvetlen, sötét és felkavaró hangulatot teremtett, fülbemászó szinti dallamok az előtérben, vad gitárok és megrendítő basszusvonalak közvetlen reakciójával párosítva.

A detmoldi Ian Leding 2010 óta aktív gótikus folk és darkwave zenész. A gitáros, énekes és dalszerző akusztikus duóként lépett fel Annie Rose-zal a Kultúr színpadon. Zenéjét az effektekkel terhelt gitárok, a 12 húros akusztikus gitárok és a sok zenekedvelőt vonzó sokoldalúság jellemzi. Mindig új kreatív kihívásokat keres, amivel sok rajongót nyert a világ minden tájáról.

Átnéztünk az Amphi színpadra, ahol az Alsó-Szászország-i Toal táncoltatta már az embereket. A banda sokrétű stílusa nem sorolható be egy konkrét műfajba: egy misztikus new age/ambient mix találkozása a komor poszt-apokaliptikus világvégi indusztriával, változatosan finomítva a hangzásvilág a sötét elektróval, dubsteppel és witchhouse hatásokkal. Az énekesnő a dalaikban mindennapi életük eseményeit, érzéseit szólaltatta meg. A szerelem és a halál éppoly fontosak voltak, mint a vágyakozás, a társadalomkritika és a spiritualitás.

Vissza a Parkszínpadra, ahol két elválaszthatatlan lélek a három albumuk dalaival felejthetetlen élő showt adott. A marseille-i páros igazi tűzijátékot gyújtott az EBM, teknó, coldwave, elektropunk  dallamokkal, ugyanis Polly nem csak énekelte a francia dalokat, hanem meg is élte és meg is testesítette azokat. Hangja néha hangos és átható volt, néha halk és suttogó, néha elektronikusan torz. Ráadásul a hosszú, sötét haja folyamatosan röpködött, a kezeivel állandóan gesztikulált, arckifejezésével a nyelvi korlátok ellenére is megértette magát a közönséggel. „Színház és elektró közt, költészet és előadás között” – így írható le a Potochkine és nincs is mást nagyon mit hozzátenni.

Az Eisfabrik, azaz Dr. Hó, Fagy, Celsius fok és Fahrenheit várt ránk az Amphi színpadon. Charly Barth-Ricklefs énekes és Gerrit Thomas producer keltette életre az együttest 2011 telén. A pódiumon a duót Jan Bertram billentyűs és René Dornbusch dobos tette teljessé. A fagyos dalszövegek fülbemászó és harmónikus future pop ütemekkel találkoztak, amelyek igazán megmozgatták a táncoló lábakat. A banda több mint egy zenei művészeti projekt, a zenekar vizuális szempontból is egyedülálló: innovatív fényeffektusok („White Storm”), műhó („Schneeman”), Yeti a színpadon és a közönség közt („The Choice”) antarktiszi élő show-vá alakította a színpadot.

Siettünk át az Erdei színpadra. Az Empathy Test-et 2013-ban Londonban alapították gyermekkori barátok, Isaac Howlett (ének/dalszerző) és Adam Relf (produkció/zeneszerzés). A „Losing Touch” című bemutatkozó albumukkal rengeteg hűséges követőket szereztek már a világ minden tájáról. A modern szintipopot játszó banda sajnos szakadó esőben játszott, de a legelvetemültebb rajongókat ezt sem tántorította el a közös táncolástól és énekléstől.

Át az Amphi színpadra. A Near Earth Orbit, néha egyszerűen NEO vagy N.E.O. nevű projektet 2015-ben alapította Ashley Dayour és Artaud Seth. Zenéjüket az experimental/apokalipszis gotik rock kategóriába lehetne sorolni. A filozófiai ihletésű partitúra megkövetelte a hallgatók teljes figyelmét, mivel felhagy a tér és idő korlátaival és gondolkodásra késztetett. Egy izgalmas és teljesen idegen forgatókönyvet mutattak be, tele apokaliptikus végzettel és megalkuvást nem ismerő magánnyal, ami egészen különleges élménnyé tette őket.

Vissza az Erdei színpadra. Thomas Rainer birodalmi-ipari projektjével, a Nachtmahr-ral 2007-ben üzent először háborút a táncparketten. Hangos, basszusos, megalkuvást nem tűrő és pusztító erejével az osztrák harci gépezet mindent lekaszált, ami az útjába állt. A zenekar fellépései legendássá váltak, főleg a csinos táncoslányok miatt, akik hol a dobokat püfölték („Weil Ich Es Kann”), hol a férfi közönségtagokat ütötték a korbáccsal („Beweg Dich!”), avagy a rajongókat locsolták vízzel („Feuer Frei”), vagy egymást kötözték meg („Liebe, Lust und Leid”), néha pedig egy-egy csók is elcsattant köztük („Mein Name”). Aki  még nem járt a koncertjükön, annak fogalma sincs, mennyi erőt, mámort és nyers energiát tud felszabadítani egy ilyen monolitikus ipari orgia. 

Rohanás vissza az Amphi színpadra. A belga Vive la Fête története 1997-ben kezdődött, amikor Danny Mommens egy partin találkozott Els Pynoo-val és elhatározták, hogy a jövőben együtt alkotnak elektroclash és elektropop zenét. Olyan slágereket játszottak, mint a “Maquillage”, “Touche pas” és a sötéten mániákus “Noir Désir“, amiket a mezítlábas, gyönyörű gót szoknyát viselő énekesnő egyedi hangja, sóhajtása, néha sikítozása és kedvesen bolondos viselkedése tett még lendületesebbé.

Aki bírta még erővel, az táncolhatott a Kultúr színpad előtti téren tartott afterpartin. Mi a hosszú odautazás miatt inkább a pihenést választottuk, illetve másnap már déltől indultak a koncertek.

A szombati napot az Amphi színpadon az 1988-ban alapított német To Avoid nyitotta meg. A cél az volt, hogy olyan zenét hozzanak létre, amely megfelel az elektróról alkotott saját nézetüknek, ugyanakkor ne legyen túl populáris sem, így a 90-es évek eleji EBM/old school elektró szcéna régi alapötleteit modern hangszerkezetekkel keverve sötét, elektronikus, táncolható dalok születtek. Majd szinte eltűntek a színről és csak más projektekhez készült remixekkel jelezték, hogy még jelen vannak. De most visszatértek és az új felvételek azt mutatják, hogy még mindig hűek önmagukhoz.

Az Erdei színpadon a szintén német Zoodrake várt minket. Az elektronikus pop bandát 2019-ben alapította az énekes és producer Hilton Theissen, aki már korábban is ismert volt párhuzamos projektjeiről, az Akanoid-ról (elektró) és a Dark Millennium-ról (death metál). Míg az énekes egyszerű sportcipő/farmer/pólóban volt, a szintis fekete csuklyát és ezüst maszkot viselt. Az angol dalszövegek az emberi érzelmek és interakciók megtapasztalására összpontosítottak, zeneileg az alternatív rocktól az indie popig számos műfajt felöleltek. 

Átnéztünk a Park színpadra is, ahol egy közép-németországi elektró-wave formáció lépett fel. Az End of Transmission tagjai Jens Schubert (ének) és Sven Schröder (hangszerek). A 2020-ban alakult együttes zenei hatásai a posztpunktól az EBM-en át, a synthwave-en és a dark elektrón keresztül az indusztriálig és metálig terjedtek. 

Vissza az Amphi színpadra. A Kalt egy francia EBM projekt, amely Arthur65-ből és DJ Bodyhammerből áll. Bár kettejüket az EBM korai napjaitól, már az 1980-as évek elejétől ehhez a zenéhez kötik, azonban csak 2018-ban alakult meg a banda és két évvel később jelent meg az első albumuk. Az elektronikus testzene iránti közös szenvedélytől táplálva a grenoble-i székhelyű duó a műfaj legendás bandáinak hatásait vette át, mint például a Front 242 vagy a Nitzer Ebb és keverte őket indusztriális hangzásokkal és jó úton haladnak afelé, hogy országhatárokon átívelő szenzációt keltsenek.

Máris kezdett a Park színpadon a két klasszikusan képzett zenész, Marva Voulgari és Theo Foinidis által 2017-ben alapított Marva von Theo. Marva klasszikus zongoraművész és jazz énekes múlttal rendelkezik, míg Theo a klasszikus és jazz zongora mellett kortárs és elektroakusztikus zeneszerző, a bécsi Zene- és Iparművészeti Egyetemen végzett. Annak ellenére, hogy Theo akkoriban Bécsben, Marva pedig Athénban élt, hamarosan a kreativitás heves viharába sodródtak, ami a „Dream in a Dream” című, teljes hosszúságú bemutatkozó albumukhoz vezetett, majd Theonak Athénba költözése megkönnyítette a zenekar további fejlődését. A néha sötét és táncos, de gyakran megrendítően melankolikus görög duó az éjszínű szintetizátoros zenén át a dark elektropopig a magával ragadó dalszerzés többrétegű munkáját mutatta be kifejező énekhanggal és kifinomult hangszereléssel. 

Belenéztünk az Erdei színpadba is. A würzburgi Les Berrtas, Micha Chainsaw (ének) és Kai LF (hangszerek) által kitalált és előállított elektronikus dallamok hangja. A 90-es évek elején az elektrowave stílusukkal vittek némi színt a sötét színtérbe, majd két sikeres albummegjelenés és egy kis turné után 20 évre lárvaállapotba kerültek, majd kúsztak vissza a színpadra és a stúdióba 2016-ban. 2019-ben “Serrapolis” címmel jelent meg a régóta várt új anyag. 

Siettünk vissza az Amphi színpadra, ahol egy csillogó gyöngyszem várt ránk. Az Ashbury Heights azoknak szólt, akik imádnak táncolni. A svéd duó 2007 októberében tűnt fel a semmiből és lenyűgöző debütálást mutatott be a “Three Cheers For The Newly Deads”-szel fülbemászó dallamok kíséretében. A zenekar az 1980-as évek elektropop mozgásának szellős ütemeit rengeteg kortárs basszusütéssel és egy csipetnyi fiatalos lázadással fűszerezte meg. Ez a fellépésük sokkal jobban tetszett, mint a M’era Luna-s, több slágert hoztak („Is That Your Uniform”, „Glow”, „Spiders”, „Masque”, „Phantasmagoria”, „Anti Ordinary”) és a hangzás is tökéletes volt. Az énekesnő most kicsit visszafogottabb ruhát viselt, mint legutóbb és talán a színpadi árok mérete miatt jobban tapinthatóbb volt a zenekar kapcsolata a közönséggel.

Átnéztünk a Park színpadra. A Bedless Bones nem más, mint Kadri Sammel énekesnő, producer, multi-instrumentalista művész Észtországból. Az alternatív elektronikus zenei projekt hidakat épített a dark wave, a komor techno ütemek, az indusztriális hangzások, valamint az absztrakt, túlvilági hangulat között. 

A ’80-as évek közepe óta aktív belga legenda Vomito Negro még mindig olyan intenzitással, kreativitással és szenvedéllyel ünnepelt, mint 40 évvel ezelőtt. Élőben  az elektró erő, a dübörgő szekvenciák, a pumpáló ütőhangszerek, a kemény szintetizátorok és az énekhang felpörgette az agyakat és egy pokoli utazásra vitte az Erdei színpad nézőit.

Az Amphi színpadon megtaláltam az új kedvencemet. Sosem hallottam róluk, valószínű azért, mert a svéd EBM formáció, a Project-X évekkel ezelőtt beszüntette már a tevékenységét. A frontember, Torny Gottberg csatlakozott a Cryóhoz és megalapította a Progress Productions kiadót, amelynek sikerült már az elektronikus zene néhány vezető neveit produkálnia. 2023-ban lett 20 éves a “Modus Operandi” című album, ennek megünneplésére adta ezt az egyetlen egy koncertet Németországban. A művérrel lefröcskölt énekes megmozgatta a közönséget, legnagyobb tombolás a ”Push” című számra volt.

Nagyon vártam az Erdei színpadon a Boytronic-ot és nem kellett csalódnom, számomra a nap, sőt talán még az egész fesztivál legjobb koncertjét is ők adták. A német elektropop együttest Holger Wobker és Peter Sawatzki 1983-ban alapította Hamburgban, egyik napról a másikra a 80-as évek pop/wave generációjának bálványa lett a You című dalával. Az eredeti Boytronic két szintipop albumot adott ki: The Working Model (1983) és The Continental (1985). Ám a sikerek után eluralkodott a káosz: kilépések, az alapító Peter Sawatzki öngyilkossága és a produkciós cég inkább tönkretette a projektet, mintsem új életet lehelt volna a zenekarba. Ugyanis a zenekar nevének jogait magáénak tudó lemezcég (mivel ő találta ki a bandanevet) 1986-ban egy teljesen más felállást állított össze. Hayo Panarinfo (U96) élén folytatta a felvételeket Boytronic néven egészen a 1990-es évek végéig. 2002-ben a Boytronicot Wobker az eredeti csoportból és Panarinfo pedig a második inkarnációból elevenítette fel. Kiadták az Autotunes maxi albumot, valamint a The Working Model (Reverse) és a The Continental (Replace) remasterelt kiadásait bónuszszámokkal. Wobker a Beachhead bandatársával, Hans Johmmal és Michael Maria Ziffels-szel dolgozott együtt a Dependence (2006) albumnál. Ezen a korongon a The Continental album “Forever” című dalának német változata “Für Immer”-ként jelent meg. A bandának három slágerlistán szereplő kislemeze lett Németországban. Aztán 2018-ban a második alapító taghoz, Holger Wobker-hez csatlakozott James Knights és az élő fellépéseken Justin Deaktivere nyomogatja a szintiket. Azóta két albumot adtak ki, az All You Can Eat (2019) és a The Robot Treatment (2022). Ezzel a visszatéréssel sikerült megmenteniük a 80-as évekbeli dalok varázsát egy modern hangzással és így megszólítani a régi rajongókat, valamint újakat is megnyerni. Rögtön erősen kezdtek, a „Trigger Track” hallatán az emberek visítottak, ujjongtak és tapsoltak örömükben. Sorra jöttek a slágerek, „Luna Square”, ”Diamonds And Loving Arms”, „Tonights”, „Man In A Uniform”, „Red Chips”, „My Baby Lost It’s Way”. Az utolsó szám előtt elénekeltük a Happy Birthday To You-t, ugyanis Holger-nek másnap volt a születésnapja, ami aztán átcsapott a „You” című szerzeménybe, eszméletlen partihangulatot és lufieregetést eredményezve.

A Kultúr színpad mellett elhaladva ott marasztalt minket az osztrák The Devil & The Universe. A nevüket a 20. század leghíresebb okkultistája, Aleister Crowley által használt 78 darabos tarot kártyakészletből kiválasztott két kártyáról kapta. A „The Devil” és a „The Universe” voltak azok a kihúzott kártyák, amelyek egy zenei-mágikus-transzcendentális kompozíció és átalakulási projekt neve lett. A törzsi dobok találkoztak a 80-as évek elektronikájával, az indusztriális ütemek összeolvadtak a közel-keleti ütőhangszerekkel, a táncrituálészerű atmoszférák pedig a jövő álmait varázsolták elő. Nagyon nyomasztó, sötét kedélyállapotból építkezett az összes dal, amiket okkult szimbólumok és szövegek kísértek, a tagok is végig fekete csuklyában voltak. Ebből az egyensúlyából kibillent világban a bécsi zenekar folyamatosan küzd a disztópikus jóslatok ellen. 

Máris kezdett az Erdei színpadon az 1980-ban alapított olasz Kirlian Camera. Az alapító Angelo Bergamini és az énekesnő, Elena Alice Fossi körüli zenekar több mint 40 éves zenekartörténete során számos változáson ment keresztül és zeneileg nagyon sokoldalú, a dark wave-től az elektropopig. Egyedülálló módon ötvözték zenéjükben a hangkísérleteket, a klubba való alkalmasságot, a himnikus pátoszt és az utánozhatatlan aurát. Az olyan jól ismert slágerekkel, mint az „Eclipse”, „K-Pax” és a „Blue Room” megtáncoltatták a népet.

Belehallgattunk a Park színpadon játszó Attrition-ba is. A sötét elektronikus zene úttörő brit avantgárd zenei csoportot 1980-ban alapította Martin Bowes. A kísérletező poszt-punk szcénából kilépő banda nagyban hozzájárult az indusztriális zene fejlődéséhez Nagy-Britanniában. A dalok a sötét és a világos, a jövő és a múlt megfoghatatlan keverékei, elektronikus és akusztikus, férfias és nőies hangzások eklektikus ötvözetei.

Az Amphi színpad utolsó fellépője az a Tom Bailey volt, akit a ’80-as évek dance-pop, post-punk és new wave rajongói a Thompson Twins szintipop együttes frontembereként tiszteltek. Miután 1993-ban feloszlottak, saját zenéket kezdett írni, majd 2014 óta folyamatosan turnézik az egykori bandája olyan slágereivel, mint a „Hold Me Now”, a „Lay Your Hands On Me” vagy a „Doctor!Doctor!”. A fehér öltönyt viselő szájharmónikás/énekes Tom-ot szintén csupa fehér ruhás hölgyek kísérték dobon, szintin és gitáron. A „You Lift Me Up” közben egy hatalmas lufilabdát dobtak be nekünk, ezzel is fokozva a szuper hangulatot.

A szombatot az Amphi színpadon az Emma Nylén által létrehozott Emmon zárta, akit zeneileg hamar a szívembe zártam. A 2001-ben alakult projektjével gyorsan a svéd electroclash műfaj élvonalába került és Svédország elektrókirálynőjévé koronázták, számos albumot adott ki és megannyi klubban, fesztiválon fellépett. 2023-ban megkapta a Svéd Alternatív Zenei Díjat a legjobb elektró előadó kategóriában. A fekete bőrgatyás és bőrdzsekis kirobbanó onewoman a show-jával meghódította a közönséget, a „Machines”, „White Trash Wedding”, az Agent Side Grinder énekesével, Emanuel Åström-mel közösen előadott „Purebloods” és a „Smalltown Boy” feldolgozás még hajnal egykor is megtáncoltatott mindenkit, kellemes lezárása volt a napnak.

A Kultúr színpad előtti részen megrendezett afterpartiba belehallgattunk kicsit, majd mentünk álomra hajtani a fejünket, mert tudtuk, hogy a másnapi koncertek is tartogatnak még meglepetéseket.

Vasárnap délben kezdett a Kultúr színpadon a Machinenrieger KR52. 2002 körül Rico Weber (Maschinenkrieger KR52) és Frank Schewe (Disraptor) összeállt, hogy zörgésükkel felrázzák a világot. Nagyon rövid idő alatt a Maschinenkrieger KR52 vs. Disraptor a ritmikus noise egyik legbecsesebb projektjévé vált. A zenei hangsúly a táncolható, klubbarát ütemeken volt valahol az indusztriális és a noise között, de az a lehető legkeményebb, hogy a vakolat is lemorzsolódott a falról. Eközben ismét szólóprojekt lett, de mindenképpen a posztindusztriális szcéna egyik legradikálisabb és legtáncosabb élő fellépése maradt a brutális ritmusokkal, az intenzív basszusokkal és a zajos támadásokkal.

Siettünk át az Amphi színpadra, ahol az a szerencsés prágai trió várt ránk, akik a hazájuk DM koncertjének az előzenekara lehetett. (Személy szerint én is jobban örültem volna nekik, mint a Hope-nak!) A Lakeside X egy misztikus kinyilatkoztatás Európa szívéből, szinti alapú hangzású számaikban a melankólia és az energia ötvöződött. A frontember és zeneszerző Janne Marvannen erőteljes hangjával együtt ez alkotta zenéjük egyedi karakterét. Egészen addig, amíg három elismert album után el nem hallgatott a hangja. Nos, több mint 10 év kihagyás után a banda 2020-ban újra összeállt és Daniel Myer producerrel (Haujobb, Architect, Covenant) új dalokon kezdett dolgozni. Számos kislemez után végül 2022 októberében megjelent új albuma, a Love Disappears, így a banda szinti kalandjai tovább folytatódnak az olyan számokkal, mint „Bloodflies”, „Time Has Come”, „Fascination”. 

Máris kezdett az Erdei színpadon a 2007 óta létező, 80-as és 90-es évek EBM zenéje által erősen befolyásolt belga Tino Claus (Amnistia, MRDTC) alias TC75 szólóprojektje. A hangzás durva, közvetlen és koszos, a szövegek és a dalszerkezetek minimálisak, a technikai lehetőségek szándékosan nincsenek kimerítve. A cél inkább a zene koncentrálása és redukálása a minimálisan szükségesre. 

Ha már a Felolvasó színpadnál jártunk, belehallgattunk a Signalfarbe Schwarz–ba is, amiben a Schramm együttesből is ismert Robert Meyer thereminezett és közben A hold című eredetileg Grimm meséből hallhattunk részleteket, amit Carl Orff 1939-es Holdoperájának librettójával és saját írásos szövegrészeikkel és kompozícióikkal öltöztettek fel.

Vissza az Erdei színpadra, ahol a Prager Handgriff pogóztatta meg az EBM rajongókat. 1993-as debütáló albumuk óta Stefan Schäfer és Volker Rathmann megállja a helyét a német és a nemzetközi elektronikus színtéren is. Az EBM, az elektró és az elektropop fúziója a Ruhr-vidék kultikus zenekarának védjegyévé vált. Ők határozottan nem az a banda, aki egyik albumot a másik után dobja ki. Új dalokat akkor adnak ki, amikor úgy érzik, mondaniuk kell valamit, 2022-ben jelent meg a 11. lemezük.

Az Amphi színpadon álló The Nosferatu eredete a Vlad Janicek által 1987-ben alapított Nosferatu együttesben keresendő. Ez a rendkívül teátrális gót rock banda több Top 20-as EP-t és albumot adott ki a ’90-es években, mielőtt 1994-ben feloszlott, majd 2005-ben feltámadt hamvaiból. A bandát a Nosferatu alapítótagjai, Vlad Janicek, az eredeti dalszerző és Louis De Wray, az eredeti énekes és szövegíró alkotják. Ők ketten azt a küldetést tűzték ki maguk elé, hogy kompromisszumok nélkül nyújtsanak hangzatos szépséget és újjáélesszék a vámpíros gót rockot.

A Kultúr színpadot az 1995-ben Steffen Lehmann által, eredetileg még szólóprojektként alapított türingiai Greyhound rázta meg az indusztriál, noise és elektró hangok zörgésével. Steffent már Björn Boysen támogatja élőben, ők együtt szintén aktívak a Syntech mellékprojektjükben is.

Az Erdei színpadon a The Other várta a horror punk rajongóit. Az észak-rajna-vesztfáliai banda iránti lelkesedés 2002 óta folyamatosan nő, ijesztő ruháiknak és a régi B-kateróriás horror filmek által ihletett zenéjüknek köszönhetően hamar hírnevet szereztek maguknak a punk és death rock színtéren. Keverték a punk rock sebességét és dallamát a metál riffjeivel, valamint a gót sötét hangulatával. A kísérteties, de fülbemászó punk rockkal, a képregényszerű stílussal és frontemberük, Rod Usher karizmatikus énekével meghódították a közönséget.

Vissza az Amphi színpadra, ahol az 1982-ban, a Generation X basszusgitárosa által létrehozott brit new wave Sigue Sigue Sputnik (gyakran egyszerűen csak “Sputnik”) színes bombaként ütött extravagáns felállásukkal az eredeti frontemberrel, Martin Degville-lel. Nevük egy orosz utcai banda nevéből származik, szó szerinti jelentése pedig: “égj, égj, műhold”. Az együttes tagjait nem zenei tehetségük alapján választották ki, hanem megjelenésük és karizmájuk, azaz csakis marketinges szempontok szerint, ahol a zene már teljesen jelentéktelenné vált, a látványos külsőség volt a lényeg. A különc londoni elektropunkok megmutatták a világnak, hogy a punk korántsem halt meg. Punk, glitter, elektró, mad max, rock’n’roll és psychobilly keverékükkel megrázták a zenei világot és ironikus ikonokká váltak. A mostani öltözékük is elég hivalkodó volt: az énekes kakastaréjszerű törzsi ruhája, a basszeros katonai kabátja egy szál harisnyával, fecske alsóval és lófarokkal a hátsójához rögzítve. Legnagyobb tombolás természetesen  a „Love Missile F1-11” és a „21st Century Boy” slágerekre volt, valamint a David Bowie-s „Rebel Rebel” feldolgozásra..

Rohanás át a Park színpadra, ahol Robert Görl pogóztatta az ős EBM-eseket. Az 1980-as évek elején Gabi Delgadoval együtt a Deutsch-Amerikanische-Freundschaft vagy röviden DAF duóként hatalmas sikert aratott. Tipikus hangzásukkal és provokatív dalaikkal poptörténelmet írtak és végleg megváltoztatták a német nyelvű popzenét, megnyitották az utat az elektropunk, a technó és a Neue Deutsche Welle előtt. Sajnos az új DAF-album tervezése közben Gabi Delgado-López 2020-ban, mindössze 61 évesen meghalt. Robert Görl 2021-ben adta ki az albumot Nur Noch Einem címmel Sylvie Marks producer közreműködésével, az 1980-as évek kiadatlan DAF hangszekvenciáit felhasználva. Nagy ováció volt a „Der Räuber Und Der Prinz”, a „Der Mussolini” és az „Als Wär’s Das Letzte Mal” dalokra, amik még ha nem is szóltak annyira erőteljesen Robert hangjával, úgy láttam, mégis örültek a rajongók, hogy még létezik szeretett bandájuk.

Óriási fennforgás volt az Erdei színpad előtt, a svéd látogatók mindenkinek svéd zászlókat és kék/sárga lufikat osztogattak, ugyanis 35 éves lett a Channel K Star Pilotja, amelyet a legtöbben S.P.O.C.K. néven ismernek. Lehet, hogy nem voltak túl produktívak az elmúlt években, de a folyamatos élő fellépésekkel fenntartják a hajtást. A most is talpig fehérben lévő Android, Yo-Haan és Val Solo elektronikus hangzásokkal, zseniális dallamokkal és sci-fi által ihletett szövegekkel produkálták a legelképesztőbb űrpopot ebben a galaxisban, mi pedig ünnepeltük legendás dalaikat („Borg”, „ET Phone Home”, „Dr McCoy”, „Astrogirl”, „Alien Attack”, „Not Human”, „All ET:s Aren’t Nice”, „In Space No One Can Hear You Scream”, „She’s An Alien”, „Out There”). Az énekes elmesélte, hogy valami történt a térdével és az orvos megtiltotta, hogy ugrándozzon. Erre nevetett egy nagyot és kérte, hogy akkor táncoljunk helyette is. Azért az arcán lehetett látni, hogy 1-2x igencsak fájdalmai lehettek, néha oda is kapott a térdéhez, de tisztességgel lenyomta a bulit és az orvosi utasítás ellenére is nagyokat pörgött a porondon. Az utolsó számnál, ami nem is lehetett más, mint a „Never Trust A Klingon”, valószínűleg a svéd rajongói klub tagjai felmentek a színpadra és együtt örvendeztek a tagokkal. A svédek ismét megmutatták nekünk milyen is az a Spock`n`roll!

A fesztivált az Amphi színpadon fellépő Die Krupps zárta. A düsseldorfi zenekar az 1980-as évekbeli megalakulása óta az indusztriál és a metál fúziójának egyik legjelentősebb úttörője. Az évek során a banda folyamatosan szélesítette zenei látókörét és az EBM szcéna és a Neue Deutsche Härte számos zenekarának inspirációjává vált. Zenéjük időtálló, az olyan dalok, mint a „Blick Zurück Im Zorm”, „Schmutzfabrik”, „Nazis Auf Speed”, „Vision 2000 Vision”, vagy a „Black Beauty White Heat” garanciát jelentettek az energikus élő show-ra. Jürgen és csapata most is csúcsformában volt, az énekes sokszor lejött pacsizni is a közönség közé, a fotósok feje búbját kedvesen megcsavargatta. A road-oknak is adott munkát rendesen, ugyanis állandóan beakasztotta valamibe a mikrofonzsinórt, felborította az állványát, alig bírtak utána rohangálni. Nem hiányozhatott a fémcsövek püfölése sem a „Der Amboss”, „Metal Machine Music” és a „Machineries Of Joy” alatt és volt közönségénekeltetés is a „Robo Sapien” közben. Kaptunk még három ráadást, „To The Hilt”, „Fatherland” és az utolsó „Bloodsuckers” alatt Jürgen lebontotta a színpadot és bedobta a fotósárokba a fém csöveket, azért arra vigyázva, hogy senkit se találjon el.

Afterparti hiányában eltettük magunkat holnapra, korán indult vissza a buszunk. Később megtudtuk, hogy nem hivatalos buli azért volt a fesztivál előtti sportpályán. Na, majd legközelebb!

Az első Nocturnal Culture Night fesztivált 2005-ben rendezték meg, kb. 1000 látogatónak, szintén a deutzeni Kulturális Parkban. Akkoriban 10 zenekart lehetett látni két nap alatt, idén már mintegy 60 előadó volt jelen a 3 nap alatt. A fesztivál bővült és nagyjából 2500 vendégnek kínált átfogó programot. A koncertek mellett felolvasásokra is sor került. Sok olyan stand is volt, ahol CD-ket, pólókat és kiegészítőket árultak. A testi épségről is sokféleképpen gondoskodtak, volt elegendő gasztronómiai lehetőség, vegánoknak is. A péntek esti esőzést leszámítva az időjárás ideális volt egy szabadtéri fesztiválhoz – napsütés és kellemes 23-25 fok, csak a hajnalok voltak nekünk túl hidegek. Ez a feszt a legjobb bizonyíték arra, hogy a kis rendezvényeknek is megvan a maguk vonzereje. A családias hangulat és a csak nagyon ritkán előforduló átfedések továbbra is fémjelzik a fesztivált. A zenekarok választéka változatos volt, mindenki talált kedvére valót. Az ismertebb együttesek mellett új zenekarokat ismerhettünk meg. Számunkra azonnal egyértelmű volt: jövőre ismét ott leszünk, NCN 2024, jövünk!

Fotók: Lvcretia