Ahogy a mondás tartja, „Az otthon ott van, ahol a szív”. Az én szívemet pedig már ezer éve Németország ejtette rabul és azóta is szenvedélyes tűz lobog bennem az országban zajló fesztiválok iránt, így nem volt kérdés, hogy ebben az évben is ünnepelni fogok a dómvárosban. A kölni Tanzbrunnen sajátos hangulatával 2006-tól az Amphi helyszíne. A „Hit – Szerelem – Amphi” mottó alatt a fekete jelenet idén is a Rajna partján találkozott és három színpadon (nagyszínpad, Színházterem és a hajós Orbit színpad) lóbálta a lábát a vízparton. Szerencsére a vízállás elég magas volt, így az MS Rheinenergie-nek és vele az Orbitnak nem kellett elköltöznie be az óvárosba a folyó túloldalára, ami megkönnyítette a színpadhoz való bejutást, mert nem kellett shuttle buszt igénybe venni, ugyanis közvetlen a Tanzbrunnen mellett volt a hajó. Az Orbit színpad 2016-tól rázza meg az MS Rheinenergie-t. Az Európában egyedülálló rendezvénykatamarán a múlt hétvégén kizárólag a fesztivál miatt kötött ki. A Tanzbrunnentől mindössze 200 méterre számos élő koncertet élhettünk át, pihenhettünk a napozóteraszon, vagy ünnepelhettünk este a táncparketten, ahol a show utáni partival párhuzamosan a Színházteremben is szólt az after. A remek zenekarok és a fekete színtér igazi gyöngyszemei mellett az Amphi fesztivál, mint minden évben, remek támogató programot is kínált. Az MS RheinEnergie Call the Ship to Port nyitórendezvénye 10. alkalommal került megrendezésre és felkészítette a rajongókat a közelgő fesztiválhétvégére. Combichrist, X-RX és Rabia Sorda segítségével ünnepelhettek azok a szerencsések, akiknek még jutott az erősen limitált számú jegyből. Alternatív megoldásként ott volt az előparti is péntek este a Színházteremben, a legjobb zenékkel várt a Zeraphine-os és Solar Fake-es Sven Friedrich. Sajnos Honey a Welle:Erdball-ból betegség miatt az utolsó pillanatban mondta le a dj-skedést. Mi péntek késő este érkeztünk meg Kölnbe, így kihagytuk az előpartit, maradjon energia a hétvégére, hisz másnap délelőtt 10 órakor kinyíltak a kapuk, hogy egy órával később megremeghessen a Tanzbrunnen.

A fesztivált zöld fényáradatban, zöld nyakkendővel és zöldre festett hajjal a hannoveri Alienare nyitotta meg a nagyszínpadon. Az énekes és ötletgazda T. Green szólóprojektként alapította, majd T. Imo billentyűs duóvá egészítette ki 2016-ban, pár éve a koncerteken pedig már élő dob is erősíti a csapatot. Zeneileg nehéz kategorizálni őket: a jellegzetes szintipop és a modern dark wave egészséges keveréke, dús vokállal. A szövegek könnyen énekelhetőek, hol társadalomkritikusak, hol érzelmesek. Az augusztusban megjelenő Lumen albumról bemutatták a „Green Light”, „Fire” és „The Whom It May Concern” számokat, persze volt „Emerald” és „Wrong” is, de nem hiányozhatott a közönségénekeltetős „Move” sem, aminek a beéneklésénél viccesen megdorgált minket, hogy nem múú-t kell dalolni, nem vagyunk mi tehenek. Jó hangulatú koncert volt, megalapozta a nap további részét.

Őket követte a horvát Manntra zenekar, aki a metált, a gót, a folk és az indusztriális zenét ötvözte hagyományos elemekkel és modern hangszerekkel. Zenéjük bepillantást engedett a történelembe, a folklórba és a mitológiába. Michael Rhein az In Extremo-ból felismerte a bennük rejlő lehetőségeket és támogatta őket a turnékon, ami népszerűséget és számos koncerten és fesztiválon való megjelenést hozott nekik. Szó szerint tüzes műsort nyomtak a lángszórókból, az énekes is mindent elkövetett, hogy a hölgy látogatókat is megnyerje, pogány szőrmegúnyája láttatni engedte kidolgozott hasizmát, a haláljelmezben lévő gitáros pedig a pasikra ment rá, egy szörfdeszkát engedtek a közönségre, ő pedig ráállt és úgy szörfözött a fejük felett. Úgy láttam, hogy sok embert felpörgettek.

Az utánuk következő nürnbergi Schattenmann egy egészen különleges jelenség a német zenei életben. A kvartett folyamatosan fejlesztette és kortárs indusztriális hatásokkal a legmodernebb metálra csiszolta hangzását. Erőteljes, dinamikus gitárok, amelyek igazi riffszörnynek bizonyultak és hatékonyan mutatták be őket a dobok és a basszusgitár kíméletlen groove-gépe, valamint a finoman összefonódó szintihangzás. A karizmatikus énekes mindenütt jelenlévő frontemberként tűnt fel, szinte folyamatosan mozgásban volt, rohangált a nagyszínpad egyik végéből a másikba, a közönség közé pedig egy felfújható gumiférfit dobott. Ők már nemcsak felmelegíteni akartak minket, hanem elgázosítani is, valami elképesztően büdös zöldesszürke ködöt fújtak ránk, úgyhogy átrohantunk a másik színpadra.

A vívómaszkban fellépő svájci-holland Blackbook duó az érzelmek és a dallamok harcát indította el a Színházteremben. A 80-as évek new-wave és a modern szintipop magával ragadó fúziójával intenzitással teli hangzásvilágot hoztak létre. A dalok a belső küzdelmektől a társadalmi igazságokig, a szerelem, a szégyen, a lázadás és a változás többrétegű témáit dolgozta fel. Az olyan dalok, mint a „My Beautiful Witch” visszavezettek a legkedvesebb emlékeinkhez, míg a „Love Is A Crime” intellektuálisan kihívás elé állította a szerelmi egyenlőségért folyó harcot. Hatalmas tombolás volt a „You Are Strange”, „Painkiller”, „I Dance Alone”, „Haunted Love”, „Normal”, „My Darkest Memory” és „Out With A Bang” számokra. Nagyon vártam őket és nem okoztak csalódást, olyannyira, hogy nekem a nap koncertje volt, de lehet az egész fesztiválé is. Maximálisan ajánlom mindenkinek!

Át akartam nézni egy kicsit az Ost+Front-ra, de annyira ömlött az eső, hogy bent maradtam a biztonságot nyújtó kisteremben, ahol a rövid átállás után az a stuttgarti coldwave Die Selektion játszott, akinek különleges stílusjegye a műfajra atipikus trombitahasználat. A zenekar 2010 végén alakult ki a kísérleti LUC poszt-punk projektből. A felállásban bekövetkezett átalakulás miatt a zenei irány is annyira megváltozott, hogy a korábbi folytatása helyett új együttes létrehozása mellett döntöttek. Az énekes Luca Gillian, akinek zenei gyökerei a wave-ben rejlettek, a zenekart a klasszikusan képzett trombitás, Hannes Rief és Max Rieger alkotta, akire inkább a technó hatott. Ezek a különböző irányultságok, valamint az 1980-as évek EBM és szintipop hatásai egy táncolható, melankolikus stílust eredményeztek, amely a trombita használatának köszönhetően kiemelkedett a többi zenekar közül. A banda tudatosan választott német nyelvű szövegeket, azért is, mert úgy gondolták, hogy a német nyelv különösen jól illik a zenéjükhöz és a német dalszöveg ellenére a zenekar nemzetközi sikereket aratott. 2012-ben Max Rieger elhagyta az együttest, hogy másik zenekarára, a Die Nerve-re koncentrálhasson, valamint producerként és szólóművészként is dolgozhasson, így Rieger helyét Samuel Savenberg vette át 2013-ban. Rögtön erősen kezdtek, a tavaly ősszel megjelent „Zeuge Aus Licht” album címadó dalával indítottak, de volt „Was Übrig Bleibt” és a kedvencem, a „Drei Gesichter” is. Jól szóltak a számok, de akkora volt a füst és a villódzó kék fény, hogy alig lehetett látni a bandából valamit.

A hard elektró barátai foglalták el a helyüket a nagyszínpad előtt, következett a mexikói Hocico. Bár még mindig nagyon esett, de sikerült fedett részre beállnom, így tudtam párat fotózni is. Racsó segítségével az elektronikán, Erk Aicrag énekes végigsöpört a színpadon és jó hangulatot teremtett az olyan dalokkal, mint a „Bite Me!”, „Dog Eat Dog” vagy „N.W.O.”. Erk impozánsan nézett ki harci páncéljában, többször is a magasra emelte a koponyás mikrofonállványát, hergelte a közönséget, Racsó pedig jól látta az emelvényéről a mulatozó tömeget, ahogy az összes fekete póló vagy a fázósabbaknál kabát mozgott és örömtáncot járt. Az biztos, egy láb sem maradt mozdulatlan. Bármennyire is szuper volt a légkör, sajnos rohannom kellett tovább.

A kisszínpadon fellépő német futurepop/szintipop T.O.Y.-t (Trademark of Youth) úgy konferálták fel, hogy nagyon ritkán lépnek fel, én pedig elképesztően örültem, hogy végre sikerült elcsípnem. A banda az Evils Toy elektró-indusztriális zenekar néven indult 1992-ben Volker Lutz és Thorsten Brenda projektjeként, de 2000-ben a tagság és a stílusváltozás kiváltotta a névváltoztatást. Thorstent és Volkert egy közös barát mutatta be egymásnak, aki tudta, hogy mindegyikük erősen foglalkozik az indusztriális zenével és már saját dalokon dolgoznak. A banda továbbfejlesztette fülbemászó, elektronikus és progresszív hangzását, majd idén bemutatta a The Prophet című albumot, amely a 80-as évekbe nyúlik vissza és nem is lehetne hitelesebb, de most elsősorban olyan régi slágerek szóltak, mint a „Welcome To Space Radio”, „Virtual State”, „We Are Electric”, „The Darkness And The Light”, „For Gold”, „My Way To You”, „Fairytale”. A „Dream With Me” közben a dalnok bemutatta az együttest, saját magát pedig úgy, mint egy kis énekes, aki első alkalommal kapott rózsát koncerten és felmutatta az éppen akkor neki feldobott vörös virágot.

Átnéztem a nagyszínpadra, szerencsére az eső is elállt. A Diary Of Dreams évek óta a német és nemzetközi gótikus szcéna élvonalában van. A saját stílusukkal és a frontember, Adrian Hates összetéveszthetetlen hangjával az urak számtalan klubslágert produkáltak már. Most sem hiányozhattak a megszokott dallamos-melankolikus szintihimnuszok, valamint a mély balladák sem. Az olyan számok, mint a „Kindrom”, „Menschfeind” és a „Butterfly: Dance” táncolható stílusban szólaltak meg valahol a dark-wave, az elektró és a szintipop között, a nagyszínpad közönsége pedig annyira lelkes volt, mint amennyire magabiztos volt a szövegekben. Az énekes felemlegette a két évvel ezelőtti Amphi-s koncertet, ahol percekre elment az áram, a felhőket nézve abban reménykedett, hogy ez most nem fog újra megtörténni. Sajnos most sem tudtam sokáig maradni, rohanás volt át a kisterembe.

A svéd Agent Side Grinder műfajilag mindig egyfajta alkonyi zónában létezett. Mélyen a korai elektronikus és indusztriális zenében, valamint a poszt-punkban gyökerező hangzásukat a szuggesztív ütemek és a féktelen vadság hirtelen kitörései hajtják – egyenlő arányban disszonáns mintákból és elegáns dallamokból. Sok szám volt a tavalyi Jack Vegas albumról („Bloodlesss”, „Waiting Room”, „Decipher”), az utolsó szám nem lehetett más, mint a közkedvelt „Stripdown”, amiben vendégtrombitáskodott Rief is a Die Selektion bandából, a végén még táncoltak is egyet egymást átölelve, ment is rá a hujjogatás. Az énekes az egyik rajongótól elvette a szelfibotra erősített kamerát és csókolt lehelt rá, majd visszaadta. Egyedülálló elemkeverékével és jellegzetes stílusával a hangzás lenyűgöző világába kalauzolt el minket a Színházteremben, amely magával ragadta a hallgatókat és nem engedett el minket. Plusz pont jár a fénytechnikusnak, az egyetlen koncert volt a kisteremben, ahol nem nyomták a füstöt és nem villogtak úgy a fények, hogy nemhogy fotózni nem tudtál, de látni is csak nehezen.

Az immár 25 éve működő Project Pitchfork, akit kétszer is jelöltek az Echo zenei díjra, természetesen nagyszínpadot kapott. Úgy tűnik az énekes Peter Spilles nem akar megöregedni, tökéletesen szólt a hangja, a teljesítménye továbbra is nagyszerű volt. A dalválasztás sem hagyott kívánnivalót maga után. Az idei Elysium album „Unity”-jével kezdtek, majd az olyan örökzöldek, mint a „Rain”, „Beholder”, vagy a „Timekiller” még tovább vadította a tömeget. Mivel csúszás volt és később kezdtek, nem sokáig tudtam a kedvelt számokban fürdőzni.

Siettem át a Színházterembe, ahol a bochumi Neuroticfish várt. A banda tipikus hangszíne az indusztriál, EBM és szintipop elemeinek keveréke, trance és technó hozzáadásával. Színes, villogó fényekkel és stroboszkópos felvételekkel a frontember, Sascha Mario Klein mindent megkövetelt rajongóitól és minden izmunkat mozgósította. Teljesen mindegy volt, hogy a tavaly decemberi The Demystification Of The Human Heart album dalairól volt szó („Everything”, „Bring The Noise”, „Echokammer”) vagy az olyan régebbi fülbemászó ütemekről, mint „Velocity”, „The Bomb”, „Fluchtreflex”, „Former Me”, „Silence”, „Wake Me Up”, vagy „M.F.A.P.L”, nehéz volt nem beleragadni ebbe a mesés, ujjongó bulihangulatba. A duó egyszerűen tudta, hogyan kell magával ragadni minket a szintetikus hangzásával. Az énekes komoly témát is felhozott, egy történetet mesélt a zsidó nagymamájáról, a dédapjáról és az értelmetlen náci gyilkolásról.

A kisszínpad utolsó fellépője az amerikai Aesthetic Perfection volt, aki a Fronline Assembly lemondott koncertje helyett lépett fel. A most AP-s 00-ás számú focimezben és a szokásos lakk sapiban megjelenő Daniel Graves által vezetett csapat nagy népszerűségnek örvendett, az énekes többször is elmondta, hogy idén a tengerentúlon turnéznak és ez az egyetlen európai fellépésük, így nagyon örült, hogy itt lehetett ma este. Személy szerint én is jobban örültem nekik, mint az FLA-nak. „Sötétség van, csak gyűlöletet és háborút szül belső konfliktusunk” – kiáltotta kezdésnek Daniel a „Gods & Gold” című szám elején. Segítségére volt a hangulat fokozásában a doboknál Joe és a szintetizátor/gitárnál Constanze is. Legyen szó az „American Psycho” és „Antibody” gömbölyű elektró hangzásvilágáról, a „Spit It Out” és „The New Black” kalapáló üteméről, a „Rhythm+Control” és „SEX” átható gitárjairól, a közönségkedvenc „Never Enough” és „Inhuman” dalokról, a márciusban megjelent „Monochrome” élő debütálásáról vagy a „The Dark Half” és „Automaton” szédületes magasságairól, Daniel Graves segédkezésével felfedezhettük az ipari pop határait, miközben olyan mély témákat érinthettünk, mint az önreflexió, a halandóság és a csalódás. A koncert végén persze hatalmas tapsolás volt, a banda vissza is jött, az énekes elmondta, hogy még egy számmal ugyan készültek, de már nem maradt idő, így szomorúan vettük tudomásul, hogy ennyi volt.

Aki még bírta szuflával, az hajnalig pöröghetett a hajón és a Színházteremben megrendezésre kerülő afterpartin.

A nagyszínpadon a vasárnapot az ES23 helyett fellépő, feltörekvő angliai J:DEAD kezdte. Az elektróprojekt 2019-es alapítása óta gyorsan nagy népszerűségre tett szert, bár az ötletgazda Jay Taylor már sokak számára ismerős arc lehet, hiszen ő volt a Tactical Sekt dobosa és a Tyske Ludder bandában is több mint egy évtizede az ő felelőssége a dobok püfölése. Ezzel a formációval azonban arra összpontosított, hogy saját zenéjét vigye táncparkettre és fesztiválokra, új agresszív csavart adva fülbemászó szintipop dallamaihoz. Tökéletes indítása volt a második fesztiválnapnak, körülöttem mindenki táncolt és ujjongott, amikor az énekes lejött a közönség közé és énekeltette a tömeget.

Tizenkettedik alkalommal forgatta Ciwana Black az Industrial Dance közösség ipari táncvideóját az Amphi fesztiválon. Idén felkérték, hogy a Színházteremben filmezze le, ahogy másfél órában táncol a közönség. Igazi csemege volt ez a közös táncolás a cybergót rajongóknak.

Addig a nagyszínpadon a hildesheimi modern gótikus metál Soulbound a fülbemászó dallamokat disztópikus és társadalomkritikus szövegekkel ötvözte. A nehéz gitárok, az agresszív szintetizátorok és a dübörgő ütemek egyedülálló műfaji keverékké olvadtak össze. A dalszövegek olyan témákkal foglalkoztak, mint az önpusztítás és a depresszió. A gótikus szcéna feltörekvő újoncai élőben is rabul ejtették a közönséget.

Őket követte a kölni The Other, akit ma már Európa leghíresebb horror punk bandájaként tartanak számon. A sötét punk rock gót és metál hatásokkal, valamint nagy dallamokkal való keveredése eufórikus hangulatot generált a nagyszínpad előtti téren.

A 2011-ben Clevelandben létrejött Ruined Conflict a szinti-pop és az elecktró-rock egyesítése, bár inkább a lágyabb future pop érződik a számokban. A hangzás és az ének engem sokszor a VNV Nation-re emlékeztetett, még a képzetlen hallgató sem tudta nem észrevenni a hasonlóságot, de ez nem igazán rontott a koncertélményen. A gazdag indusztriális rétegek lenyűgöző kombinációja az atmoszférikus dallamok kevert hangzásával és a lírailag vezérelt énekhanggal megadta az eszközöket a zenekarnak, hogy kibontakoztathassa valódi potenciálját. A gömbölyű hangok, a meleg dallamok és a jellegzetes hang magával ragadta a kisterem közönségét. Az utolsó szám nem is lehetett más, mint az „United We Stand And Fall”, én azonban nagyon hiányoltam a „Neonlights” dalt. A koncert végén dobáltak be pólókat, cd-ket, matricákat, kitűzőket, nekem egy cd-t és egy matricát sikerült elkapnom.

Nagyon erősen gondolkodtam, hogy megpróbálkozzak-e az Orbit színpadon fellépő Deus Ex Lumina bandával, de a tavalyi, hajóra várakozó hatalmas sorra visszagondolva nagy bánatomra le kellett mondanom róla és maradtam a Színházteremben, ahol a Dark formáció következett, azaz a darkwave/gót/post-punk énekes és dalszerző Hamburgból. Első digitális kislemeze, a Forever Suffer 2020 júniusában jelent meg és gyorsan szenzáció lett a nemzetközi alternatív/sötét színtéren. Egyik sikeres sláger a másik után következett, majd 2020 novemberében lemezszerződést írt alá és bejelentette első Nightmare című EP-jét. Nevükhöz hűen igazi dark műsort adtak elő, gyertyákkal körbevett szintetizátor, festett arcú, mély hangú énekes, csinos vendégénekesnő, lakkruhás táncoslányok, minden volt, ami egy gót rajongó szívét megmelegítheti.

Siettem át a nagyszínpadra, ahol a szintén hamburgi Sami Mark Yahya projektje, a Faderhead lépett fel. Számos stílust ötvözött, köztük az aggrotech-et, az elektropop-ot és a house-t. Míg más bandák azon aggódnak, hogy nappal játszanak, Sami élvezte a sok ismerős arcot, akiket nem lát olyan jól a klubban. Bármennyire is agresszívak néha a hangok, annyira barátságos és humoros volt az énekes a színpadon, miközben bemutatta a már említett súlyosabb darabokat és dallamos pillanatokat. Változatos és ritmusos dalaival („Generation Black”, „Tanz Zwo Drei Vier”, „No Gods, No Flags, No Bullshit”, „All Black Everything”, Too Dead For Life”) igazán felpörgették a közönséget, ebben segítségére volt a három szintis közül kettő is, akik hergelték és tapsolásra, táncolásra ösztönöztek mindenkit. A közel egy órás show maradandó nyomot hagyott a rajongók lelkében. Miután jól befészkeltem magam az első sorba, onnan már nem mozdultam, így a kisterem további bandái sajnos kiestek nekem.

Utána Sven Friedrich lelkes hangjával ragadott el minket és André Feller híres szenvedélyes “kifakadása” a billentyűkön és a basszuson, valamint a dobos Jens Halbauer zenei támogatása ismét műsoron volt a nagyszínpadon. Amikor a berlini Solar Fake játszik, ott van az, amit én koncerthangulatnak nevezek: ünnepelni, közösen énekelni, együtt tapsolni. A május végén megjelent Don’t Push This Button album legelső számával, a „Hurts So Bad”-del (ami egyébként az én nagy kedvencem az új lemezről) kezdtek, volt még róla „Disagree”, „This Generation Ends” és „Not So Important”, persze nem hiányozhattak a régebbi slágerek sem („Under Control”, „Not What I Wanted”, „Sick Of You”, „It’s Who You Are”, „The Pain That Kills You Too”, „Observer”). Egy teljes órán át szólt a legfinomabb elektró, lendületes ütemekkel és azokkal az összetéveszthetetlen dallamokkal, amelyek csak a Solar Fake-től származnak, amire a közönség vidáman táncolt és énekelt. Megbabonázó éneklés, hihetetlenül összetett zene, intelligens szövegek… Tankönyvi recept a sikerhez!

Következő a nagyszínpad programján a német gótikus szcéna popsztárjai, a berlini Blutengel. Chris Pohl énekes kétségtelenül káprázatos személyiség, akire egyesek szenvedélyesen, mások meglehetősen szkeptikusan tekintenek. De még ha a Blutengel-kritikusok közé tartozol is, el kell ismerned a karizmatikus telivér zenésznek, hogy koncepciója jól átgondolt, műsorai pedig vizuálisan rendkívül változatosak. Énekileg lassan húsz éve támogatja a tehetséges Ulrike Goldmann, akinek kifejező énekhangja olyan darabokat adott, mint az első számként leadott „Black”, „Lucifer” „Reich Mir Die Hand”, „Bloody Pleasures”, „You Walk Away” és a közönségénekeltetős „Engelsblut”. Az énekes színpadra szólította Sven Friedrich-et is, akivel együtt adták elő a két hete megjelent közös, „Nothing Left” dalukat. Vicces volt, hogy Sven nadrágjában maradt a telefon, le is tolta (sajnos nem a nadrágot :D) Chris érte, hogy ilyen felkészületlenül jött ide. Szokás szerint az egész műsort optikailag kísérte számos vonzó táncosnő felbukkanása, akiknek erotikus, provokatív mozdulatai igazi csemege volt a szemnek, főleg a férfi látogatóknak. Sok művért használtak fel, amiben a hiányosan öltözött hölgyek élvezettel heverésztek. Úgy tűnt ez nagyon tetszett a közönségnek, így az egy óra játékidő és sok gyönyörű pillanat után a banda hatalmas taps kíséretében távozott a pódiumról.

Eljött a fesztivál utolsó bandája. A készülődés alatt fekete függönnyel eltakart nagyszínpadot láthattunk csak, nagyon titokzatos volt az immár 35 éves múltra visszatekintő berlini szintipop And One. Lehullt a lepel az elsőként játszott „U-Boot-Krieg In Ost Berlin” alatt, ami máris felforrósította a hangulatot. A billentyűzetek kicsit a háttérben voltak, piros emelvényre állítva, hogy több hely legyen előtte, Steve Naghavi frontembernek szüksége is volt erre. A banda keresztmetszetet mutatott be a teljes alkotói időszakából olyan klasszikusokkal, mint a „Techno Man”, „Second Voice”, „Get You Closer” vagy a „Für”. Az olyan daraboktól, mint a „Krieger”, „Traumfrau”, „Sternradio” vagy a közönségkedvenc „Military Fashion Show” a tömeg izgalomba jött, de az olyan újabb dalokat, mint az „Unter Meiner Uniform” is nagyon jól fogadta a nép. Néha átvette Joke Jay a mikrofont („Shouts of Joy”) vagy duettben énekeltek együtt. A zenén kívül Herr Naghavi újra és újra megmutatta előadói tulajdonságait is a színpadon átpördüléssel és szellemes bemondásaival a dalok között. A banda hatvan percig ünnepelhetett a rajongóival, kiváló teljesítményükkel méltó zárásai voltak a fesztiválnak. Sajnos hiába tapsoltunk, nem kaptunk ráadást, csak az énekestől egy középső ujjas bemutatást a koncert végén.

Ismét volt afterparti, de már csak a Színházteremben, a hajón nem. Mivel a repülőnk kora reggel indult, így végig buliztuk az éjszakát, hajnalig táncoltunk a jobbnál jobb zenékre.

Számomra hihetetlenül gyorsan elszaladt az idő ezen a két napon. Az időjárás istenei ezt a hétvégét viccesen fogták fel, szombaton borús volt az ég, néha esett is, vasárnap pedig hét ágra sütött a nap és csodaszép időnk volt. Köln a testi épségünkről is gondoskodott. A helyszínen a teljes gasztronómiát nem a szervező, hanem a házon belüli vendéglő irányította, de senki sem maradt étlen-szomjan, volt elegendő választék, mint például pizza, hamburger, falafel, ázsiai snack bárok, gofri, gyümölcsök és nem szabad megfeledkezni a currywurst-krumpli kombóról sem. Több helyen volt ingyenes ivóvíz-vételi pont is és én szerencsére sosem álltam hosszasan a wc-re várakozva, de láttam, hogy a női mosdók előtt néha kígyózó sorok alakultak ki. Ahogy az Amphi-nál lenni szokott, most is a fekete színtér első osztályú bandáiból válogattak nekünk, szuper koncerteken vehettünk részt, autogramokat kérhettünk kedvenceinktől vagy épp fotózkodhattunk velük. A bevásárlóstandokon pedig beszerezhettük a trendi ruhakölteményeket, cd-ket, egyéb használati tárgyakat.

A gótikus színtér a legtöbb ember számára egy életforma. Megtalálhatóak voltak a kifejezetten tetszetős öltözetű barokk hölgyek és urak, a ma már mindenhol képviselt cyberek, mellettük itt-ott egy-egy steampunk vagy jó öreg gót az Alien Sex Feind vagy Sex Gang Children stílusában. Ugyanannyi EBM/Electrohead volt, mint egyszerűen „csak” klasszikus gótika, a csinos, szűkösen öltözött hölgyektől a színes feketébe öltözött társakig. A generációs nemzedékek is képviseltették magukat, a legfiatalabbaktól egészen a negyvenes éveik derekán és a hatvanas éveik elején járókig. Az Amphi családot békés légkör jellemezte, amely generációkon átível. Egy attitűd mindenekelőtt a szcéna ismérve: fekete a ruhában, de színes a szívben.

A szubkultúra már nagyon várja a következő évi felvonást, az első körös jegyek pár óra alatt elfogytak. Néhány fellépőt már kiírtak a szervezők a fesztivál oldalára. Találkozzunk jövőre is a kölni Amphi fesztiválon!