Augusztus második hétvégéjén mindig egy fekete horda száll meg egy kisvárost. Ezt a helyet Hildesheimnak hívják, ami mára már a dark színtér családi összejövetelévé vált. 54.000 fekete lélek gyűlt össze múlt hétvégén, hogy ismét ünnepeljenek. A M’era Luna idén teljesen teltházas lett, elfogytak a kétnapos bérletek és az összes napijegy is, így a Drispenstedt repülőteret ismét ellepte a fekete tömeg. Újdonság volt a kocsival érkezőknek a parkolójegy, de nagyon nem hirdették, hogy enélkül nem parkolhatsz, illetve, ha a helyszínen veszed meg, akkor dupla áron kapod meg. Szerencsére mi résen voltunk, pénteken 10 óra körül le is parkoltunk, egész hamar átjutottunk a dugón és ilyen korán is már az 1119-es sorszámot kaptuk. Nem sokkal 11 óra után megnyíltak a kapuk és az első látogatók szinte berohantak a helyszínre, hogy biztosítsák maguknak a legjobb helyeket. Mi a sajtósjegyünknek köszönhetően másodikként léptük át a kemping bejáratát, így sikerült a szokásos helyen sátraznunk. Szalagokat kifeszíteni és úgy területet foglalni már nem lehetett, a folyamatosan sétálgató biztonságiak sorra vagdosták el a körbekerítéshez használt madzagokat. A várakozás nagy volt, amikor a pavilonok és sátrak formát öltöttek, sok sarokban kezdett kitörni az első zene a Bluetoothos hangszórókból. A szervezők a Plage Noire testvérfesztivált is reklámozták napozóágyakkal, koporsóval és csontvázzal, természetesen mindenki ott fotózkodott. 15:30-kor megnyílt a középkori piac és a bevásárlónegyed, ahol étellel, itallal és mindenféle finomsággal látták el a látogatókat. Legyen szó valami újdonságról a gardróbban, az ékszerkollekció kiegészítéséről vagy a sötét otthon új dekorációjáról – itt mindenki csodálkozhatott és turkálhatott. A pogányfaluban középkori táncoktatást is tartottak, de volt baltadobálás, erőfitogtató kalapácsütés és tűzshow is. Kora este hatalmas fekete felhő szállt felénk, órákon át zuhogott és erős szél is fújt, de szerencsére annyira nem hűtötte le az éjszakát. Az este további része kinek felolvasással, kinek vásárolgatással telt, aztán a diszkóhangárban a Suicide Commando tagjai DJ-ztek, dübörgő ütemekkel és klasszikusokkal izgatták a mozgásra éhes embereket.

Szombaton a fesztivált a nagyszínpadon a lipcsei/berlini Re.Mind nyitotta meg. A trió teljes mértékben elkötelezett az elektró és a szintipop közötti elektronikus hangzások iránt. Marko Bonew, Ronny Runki és Michael Weichert együtt alkottak megindító dalokat a 80-as évek szintipop érzéseivel, amelyek a táncolható dobok mellett az emlékezetes dallamok érzékeny hangulatát is megjelenítették. Aki látta már a bandát élőben, az tudja, hogy nemcsak a dalok energiáját adják át tökéletesen, de azt is tudják, hogyan kell lenyűgözni a rajongókat. Szuper kezdés volt!

A kisebb Club színpad első együttese az underground sztárnak tartott oldenburgi, 1989-ben alapított Steril, aki évtizedek óta az alternatív elektró szcéna szerves részét képezi. Lendületes indusztriális hangzásokkal, dübörgő klubütemekkel és agresszív gitárriffekkel dinamikus élő showt varázsoltak. Az elektró és az EBM által jellemzett munkájuk hangzatos komplexitást ért el a szelektíven egymásba szőtt ambient, dance és hip-hop elemeken keresztül, amelyek fülbemászó horgokkal új energiaszintre emelték a fesztiválközönséget. Itt a testzene teljesen bele is ment a testekbe, különösen a klubkedvenc „Black Jesus” dalnál!

Máris kezdett a nagyszínpadon a karizmatikus frontember, Dave Jason, aki fergeteges módon mutatta meg, milyennek is kell lennie a dark/gót metálnak a 21. században: erőteljes dobütések és fülbemászó énekvonalak, metálos gitárriffek és ellentmondásos szövegek. A sötét és a szimfonikus metál találkozása az új német keménységgel: a gitárok széles falai domináltak, epikus zenekari futamok töltötték be a kompozíció hatalmas részét és mély, német nyelvű ének jellemezte a stuttgarti Schwarzer Engel hangzását, amitől minden gótikus és fémszív gyorsabban dobogott, pláne a népszerű „Königin Der Nacht” számnál.

Ezután gyorsan átmentünk a most nagyon népszerű Rroyce-hoz, ami már az elején magával ragadta a kisszínpad közönségét és remekül kezdett. Végül is ki akadályozhatja meg, hogy ebédidőben bulizzunk? A dortmundi trió biztosan nem. Szintizátor alapú elektrópop dalokkal („Paranoiac SL”, „The Principle Of Grace”, „I Like It When You Lie”, „Parallel Worlds”) az utolsó csepp fáradtság is gyorsan eltűnt a csontjainkból. Bár én azért még hiányoltam pár régi slágert, nem volt „Who Needs” és a „Run, Run, Run” sem. A zenekar bejelentette a mozgalmat a színpadon és előtte. Casit nagyon megünnepelték, a gitáros pedig szinte rock-előadást tartott. A banda még mindig meglehetősen új sztár az elektró szintipop égboltján, hisz csak 2013 óta vannak úton, de a különböző bandacsaták és fellépések révén már komoly rajongótáborra tettek szert. Már az első hangoktól kezdve remek hangulat uralkodott és sokszor felpuhultak a határok a zenekar és közönsége között. A végén az énekes lejött a színpadról és onnan folytatta az éneklést, amit a nézők hálásan fogadtak. Miután bevágtuk magunkat az első sorba, onnan már ki sem mozdultunk, így a nagyszínpados fellépők nekünk kimaradtak.

A brémai muzsikusok különösen a fiatalabb közönséget vonzotta és perdítette táncra a Club színpadnál. Elmar és két zenésztársa mutatta be munkájuk utolsó évtizedéből a számokat. Úgy tűnik, a Centhron nem veszi magát túl komolyan és valószínűleg ez a sikerük receptje is. Dübörgő ütemek, sziszegő-morgó-kiáltott ének és néha több, néha kevesebb tompa szövegek. Nem akarsz itt bonyolult dallamokra és textusra gondolni – zörögni kell! Így egyszerűen eltáncolhattuk az agressziót olyan klubslágerekre, mint a „Cunt“, „Pornoqueen“, „Dreckstück” vagy „Bizarr & Sexy”. Jól működött, az tény! Pazar díszletet készítettek és semmi kívánnivalót nem hagytak maguk után. A fehérre meszelt arcú Elmar fáradhatatlan ereje is jólesett a közönségnek (a lányoknak pedig az, amikor levette a mellényét és mutogatta izmait), az utolsó sorokig táncolt mindenki. Nekünk sikerült egy fotóra is elkapnunk őket a koncert után.

A svéd szintipop együttes, a S.P.O.C.K, azaz Alexander Hofmann énekes, valamint Valdi Solemo és Johan Malmgren billentyűsök fehér egyenruhában, egymás után léptek a kisszínpadra és azonnal indult is az űrpop. Egy fergeteges műsor következett olyan dalokkal, mint az „Astrogirl”, „Never Trust A Klingon”, „E.T. Phone Home”, „Dr. McCoy”, „Out There”, „Alien Attack”. Ahogy már a névből is kiderül, a banda témája a sci-fi és különösen a Star Trek, a trió ezt szintipop hangzás köntösébe öltöztette. Mielőtt azonban egy ismeretlen galaxisba indultunk volna, zöld alien léggömböket osztogatott egy rajongó és repkedtek mindenhova a felfújt lufik. Micsoda remek ötlet! A zenekar rendkívül jó hangulatban volt és főleg Alexander tett meg mindent, hogy ne csak éneklésével, hanem előadásával is a rajongók kedvében járjon. Az “All E.T’s Aren’t Nice” alatt a frontember elővette a vízipuskáját és elkezdte lövöldözni vele a közönséget, a mellettem álló barátomat szembe is találta, sűrű elnézések közepette kért tőle bocsánatot. Az vicces volt, amikor fotóztam a lufival a barátomat, az énekes észrevette mi történik, beleállt a képbe és bőszen integetett. Nagyon jó hangulatú koncertet adtak, a színpad előtti teljes területen az androidos/robotos tánc volt jellemző.

A Die Herren Wesselsky név mögött Alexander Wesselsky szólóprojektje húzódik meg, akit sokan az Eisbrecher együttes énekeseként, egyesek talán az Auftrag Auto moderátoraként ismernek. Kíváncsi vagy, mit hallhatsz a szólóműsorán? Egy csomó régi és ritkán játszott Eisbrecher és Megaherz dalt, egy-két slágert és talán izgalmas feldolgozásokat is. Természetesen Wesselsky mindezt nem kevesebb energiával adta elő a nagyszínpadon, mint a szokásos Eisbrecher koncerten és személyesebbé is tette az egészet.

A kisszínpadi The Cassandra Complex ritkán látható élőben. Orpheus fronténekes az egyetlen megmaradt alapítója, aki egy ezoterikus közösség tagja is, így a szövegek fő témái a mágia és az okkultizmus köré csoportosultak. Az 1980-ban, az angliai Leedsben alapított banda úttörő volt: a punkot, a gótikus rockot nagy adag elektronikával és a szaxofon szokatlan használatával ötvözte. 1986-ban adta ki debütáló albumát, a Grenade-t, az ezt követő 1988-as Theomania pedig már az európai alternatív listák slágere lett. 1993-ig további négy stúdióalbum következett, majd 2000-ben még megjelent a Wetware lemez, mielőtt meglehetősen csend lett a zenekar körül, amikor Rodney Orpheus a Steinberg zenei szoftveróriásnál kezdett dolgozni, az okkultizmus és a pogányság iránt kezdett érdeklődni, majd az Ordo Templi Orientis kulcstagjává vált. Hivatalosan soha nem oszlottak fel, alkalmanként fellépnek. A zenekar élőben kuriózumnak számít, ezért sok régi rajongó gyűlt össze a színpad előtt és hangos tapssal üdvözölte a zenekart, amikor a „Nightfall (Over EC)” megnyitotta a műsorát. Kezdésnek tökéletes dal, elsősorban az epikus, zenekari intró miatt, másodsorban pedig az olyan sorok miatt, mint az „Éjszaka száll Nyugat-Európára, jön a dzsihád, jön a dzsihád”, még 34 évvel a dal megjelenése után is keserű aktualitása van. Legnagyobb tombolás nyilvánvalóan a közkedvelt „VALIS” dalra volt, bár pár másodpercre el-eltűnt minden hang, valami technikai hiba lehetett.

A nagyszínpadon az Oomph!-val folytatódott a program, azaz az új német nehézség úttörőivel. A braunschweigi trió a 80-as évek vége óta műfajmeghatározó dark rockot szállít és az évtizedek során az NDH egyik legbefolyásosabb bandájává vált. Miután az eredeti énekes és dobos, Dero Goi 2021-ben kivált a zenekarból, Daniel Schulz állt a mikrofonnál és a koncert határozottan sikeres volt, szuper számokat játszottak („Labyrinth”, „Augen Auf!”, „Gott Ist Ein Pop Star”, „Wem Die Stunde Schlägt”), bár nekem még mindig idegen volt az új énekes hangja, holott nagyon jól nyomta, de a régi frontember túl karakteres volt, vagy csak egyszerűen őt szoktam meg.

Gyorsan siettünk át a Club színpadra, ahol a Funker Vogt kezdett. Volna. Kb. negyedóra után kijött valaki és mondta, hogy technikai hiba adódott és dolgoznak rajta. Sajnos nem sikerült megoldaniuk, így a banda a “műsoridő” végén feljött a színpadra és ők jelentették be a rossz hírt, hogy elmarad a koncert. Nemcsak a közönség, hanem a tagok is rendkívül csalódottak voltak. Nagyon készültek, az a rengeteg próba, hisz ez lett volna az első fellépésük az új énekesükkel, a Intent:Outtake-ből is ismert Bastiannal. A színpad is teljesen fel volt díszítve: komplett repülőmodell, CO2 tartály a durranások imitálására (amit aztán leszereléskor ki is engedtek), lángszórók, mindenki harci díszben, arcfestéssel… Bejelentették, hogy a Plage Noire-on lesz így az első közös koncertjük, de jövőre visszajönnek a Mera-ra is, aki pedig most szeretne velük talizni, az késő délután menjen autogramosztásra.

A kisszínpad folytatása a 2006-ban alakult török She Past Away. A duó népszerűsége az elmúlt néhány évben jelentősen megnőtt. A banda poszt-punk, new wave és gótikus rock hangzású, olyan zenekarok ihlették őket, mint a The Sisters of Mercy, az Asylum Party, a Death in June, a Clan of Xymox, a DAF, a Siouxsie és az 1980-as évek Banshees. Az első lemezeik gitárosabb hangzásúak voltak, később átváltottak elektronikusabb stílusra. Annak ellenére, hogy enyhén szólva is sok darab ugyanabból a hangforrásból származott, a gótikus rock és a dark wave metszéspontjából született minimalista dalok hatással voltak a közönségre, nem kellett sok idő, hogy a tömeg a sötét számok felé lendüljön. A hideg, monoton attitűdöt a török duó is ügyesen megvalósította: kis mozgásterjedelem, semmi fényshow és a közönséggel való komolyabb kommunikációnak, interakciónak szinte a teljes hiánya. Volkan Cancer énekes/gitárosból csak egy rövid, érthetetlen “köszönöm” jött ki néhány dal után. Előadtak egy új számot is a szeptemberben megjelenő kislemezről, persze a legnagyobb örömöt nekünk a „Disko Anksiyete”, „Durdu Dunya”, „Ritüel” és a „Kasvetli Kutlama” szerezte.

Eközben a Deine Lakaien a nagyszínpadon teljes körű slágert kínált zenei életművükön keresztül és természetesen a show középpontjában Veljanov állt a sötét hangjával. Az 1985-ben alapított banda mindig próbálta a zenéjüket változatos módon megjelentetni, gyakran adnak akusztikus szetteket is. Ernst Horn és Alekszander Veljanov, két kiváló, a maga módján megszállott zenész, dramaturgiailag sikeresen adták elő a közel 40 éves alkotói pályafutásuk legszebb és legfontosabb darabjait. A felszabadulás, a legyőzés, a szerelem, a kétség, a remény és a csalódás képezte sok darabjuk gerincét. Az olyan hanggyöngyök varázsa, mint a „Reincarnation”, „Dark Star”, „Down, Down, Down”, „Colour-Ize” vagy a „Love Me To The End” elrepített minket egy másik, távoli világba. Ernst Horn a zongoránál úgy nézett ki, mint egy öreg hippi hosszú hajjal, Alexander Veljanov pedig, mint mindig, jól ismert és bevált hajkiegészítőkkel és napszemüvegben. Mindazonáltal fel kell tennünk a kérdést, hogy mi késztette a felelősöket ilyen kora esti időpontra tenni a lakájokat, amikor pont szemből süt rájuk a nap? Sokkal hatásosabb lett volna sötétben, a hangulatos fényeffektusokkal megtartott előadás.

Máris kezdett a Club színpadon az amerikai Tom Shear, aki könnyedén megnyerhette volna bármelyik Ronan Harris hasonmás versenyt. Boldog arcokat vágott az Assemblage 23-ban kiadós future-popjával. A washingtoni Seattle-ből származó Tom állandó vendég a német színpadokon. Nem meglepő, hiszen ez az ország vitathatatlanul a dallamos elektró-pop fő piaca. A szintis hölgy támogatásával olyan dalok csendültek fel, mint a „Naked”, „Drive”, „The Noise Inside My Head”, „Opened”, „Bravery” vagy a „Let The Wind Erase Me” (én azért még jó néhány nagy slágert hiányoltam), amiket Mr. Shear sötét, zengő hangon adott elő tökéletes szintetikus tánczenével támogatva, a rajongók pedig együtt énekeltek vele. A szintissel van egy másik projektjük is, a Helix, ahol pont fordított a helyzet, a csajszi énekel, ebből a formációból is előadták a februárban megjelent „Hurt Like Me”-t. Ismét befészkeltük magunkat az első sorba, így nem akartunk átmenni a nagyszínpadra.

Egy óra játékidő volt a programban Johan van Roy és zenekara számára, hamar lendületbe is jött mindenki a kisszínpadnál. A jó bevezetőként szolgáló „The Gates Of Oblivion”-nal gyorsan elérték az üzemi hőmérsékletet és a következő „God Is In The Rain” tovább fokozta a hangulatot. Hangos, agresszív hangzást kínáltak, az ipari elektrótól az aggrotechig. A szcéna veteránjának, a több mint 30 éves Suicide Commando-nak jobbnál jobb dal volt a poggyászában. A frontember jó hangulatban volt, amikor olyan számokat játszott, mint a „Devil”, a „I’d Die For You” és persze „Kill All Humanity”. Bízhattál a bandában, így nem hiányoztak az olyan számok sem, mint a „Dein Herz, Meine Gier” vagy a „Cause Of Death: Suicide”. Johan pörgött a színpadon, mindig mozgásban volt, a díszletlista sem hagyott kívánnivalót maga után, mentek a szokásos véres háttérvideók is, sőt stílusilag teljesen elütő strandlabdák is röpködtek a koncerten. Az utolsó számnál az énekes szétválasztotta a tömeget, majd az összecsapáskor a két oldal vad pogózásba kezdett. Erre Johan is bemászott közéjük, végül a közönség a magasba emelte és úgy juttatták vissza kedvencüket a pódiumra.

A nagyszínpadi Front 242 műfajának forradalmasítói. Őket tényleg nem kell bemutatni, mert gyakorlatilag a belgák találták fel az EBM-et. A 80-as években a tagok voltak az elektronikus testzene figurái, úgy formálták ezt a zenei stílust, mint senki más és még ma sem veszítettek erejükből. Teljes mértékben átadhattuk magunkat a dübörgő gépütéseknek, az agresszív szinti hangoknak és a meghajtó elektró dallamoknak. Hozták a szokásos ismert dalokat: „Body To Body”, „Welcome To Paradise”, „Masterhit” és persze a „Headhunter”. Karrierjük azonban idén véget ér, utoljára üdvözölhettük az EBM elődjeit open air fesztiválon. Németországban önálló koncerteken még láthatjátok ebben az évben, illetve karácsonykor a chemnitzi Dark Storm fesztiválon.

Méltó zárása volt a napnak a Club színpadon a kultikus London After Midnight koncertje. Az együttes köztudottan politikai kérdésekben érintett, ami még mindig kivétel a szcénán belül. A nyolcvanas évek melankolikus poszt-punk szakaszának hangzásától vezérelve a banda a mai napig megőrizte a punk társadalom-, és politikakritikus attitűdjét és sikeresen átültette napjainkba. Az évek során a show igazi sötét rockoperává nőtte ki magát anélkül, hogy a kvartett elvesztette volna underground státuszát. Bárhogyan is közelítik meg munkájukat, zenéjük mindig valami különleges. Mélyen megérint, romantikáz, emocionalizál, zavar, megmozgat és sok helyen morbid, keserű humort árul el. Komor, borús atmoszféra terjengett a kisszínpad körül a fülbemászó, sötét hangzásokkal, a banda pedig a legjobbat adta elő. Az amerikaiak a Donna Summer féle „Hot Stuff” lassított hangjaival nyitották műsorukat, majd két új szám után rátértek a mindenki által várt régebbi dalokra. A karizmatikus énekes hangjába burkolta a közönséget, az olyan dalok pedig, mint a klasszikus „Sacrifice” és „Kiss” megragadták a tömeg szívét, a „Your Best Nightmare”, „Spider And The Fly”, vagy az ezer éve hallott „Shatter (All My Dead Friends)” még mindig csúcsformában mutatta be a zenekar.

A fesztivál első napjának a zenei lezárására a megtisztelő szerepet ismét a nagyszerű ASP kapta. Az énekest is meghatotta ez a díj és megköszönte a közönségnek a számos fellépési lehetőséget. Az 1999-ben alakult gótikus rockegyüttes neve megegyezik az együttes vezetőjének, Alexander Spreng-nek az álnevével és egyetlen szóként ejtik. Az Asp az “aspis” szó modern angolosítása, amely az ókorban a Nílus vidékén talált mérges kígyók bármelyikére utalt. A frankfurti rocker elektróelemekkel és gótikus folk dallamvonalakkal gazdagította zenéjét, különösen lélegzetelállító fesztivál fellépése rengeteg embert odavonzott. Alexander a vágy és elkötelezettség, az őszinteség és a lelkesedés révén, de az önirónia kellemes adagjával mindig hiteles és független tudott maradni. Személy szerint nagyon örültem az „Und Wir Tanzten (Ungeschickte Liebesbriefe)” dalnak, jó rég nem hallottam. Az együttes népszerű a nagyobb horderejű feszteken a tüzes műsorairól, de most kivételesen nem a legnagyobb tombolást kiváltó dalukkal, az „Ich Will Brennen“-nel köszöntek el, hanem szándékosan valami nyugodtabbat választottak, a „Sing Child“-ot adták elő, mégpedig kórussal.

Aki nem volt még álmos, az kitombolhatta magát az afteren, pogánykodhatott a középkori faluban vagy csatlakozhatott valamelyik sátorbuli-táncoláshoz is.

Vasárnap elsőként a kronachi JanRevolution lépett a nagyszínpadra, zenéjük hallatán azonnal a gömbölyű szintiszőnyegek, a kíméletlenül fülbemászó dallamok és a néha váratlanul rockos gitárriffek jutottak eszünkbe. Míg egyesek elektronikus rockként írják le ezt a mixet, maga a banda nem hajlandó elkötelezni magát egy műfaj mellett. Ami biztos: a trió egy tökéletesen összehangolt csapat a színpadon és életet leheltek az ébredező fesztiválozókba az indító „Herzdenkmal”, „Amnesia”, „Freier Fall” és az utolsóként játszott legújabb „Chasing Through The Night” dallal.

A Club színpad elektronikus árnyas mélységein olyan jelenség bukkant fel, amihez hasonló nincs: a sötét zene és a csavaros humor bizarr fúziója. A heidelbergi Extize olyan volt, mint egy UFO, amely magasan lebegett a gótikus elektronikus színtér felett. A zenei utazás egy műfaji hullámvasút volt a hangok rémálomszerű birodalmain keresztül, két csinos táncoshölggyel megtámogatva. Egy pillanatra a mély ipari lendületben voltunk, a következőben a future-pop neonfényű ege felé közeledtünk, hogy aztán az acid-darkwave szakadékába zuhanhassunk. Hangzatos karnevál, tele borzalmakkal, amelyek kiszámíthatatlanok, akár egy zombijárvány egy rave partin. A „Dirty Freddy” alatt az énekes a Freddy Krüger féle kampókézzel szaladgált, a „Medievil” közben az egyik táncoslány erotikus táncot lejtett egy koponyával, az utolsónak leadott Boney M-es Daddy Cool gót verziója, a „Gothy Cool“-nál pedig hatalmas unikornis volt a kivetítőn és az egyik szintis is felvette az egyszarvú jelmezt. A közönségbe matricákat és színes strandlabdákat is dobott a piros munkaruhába öltözött énekes. A 2007 óta létező csapatnak egy régi nagy álma teljesült, felléphettek ezen a fantasztikus feszten, a koncert után még percekig tapsolták a rajongóik, dupla örömet szerezve ezzel nekik. Délután sétálgatva velük is összefutottunk, naná, hogy kép is készült a találkozásról.

Vegyünk egy kis Rammsteint, fűszerezzük egy csipet elektróval és díszítsük egy vödör ezüstfestékkel: üdvözöljük a 2008 óta létező Stahlmann birodalmában és a Neue Deutsche Härte alapreceptjében! Nagyszínpadon a göttingeni zenekar. A sztoikus gitárok és a hideg elektronika tette a bandát a műfaj egyik legkövetkezetesebb és legkarakteresebb képviselőjévé, beleértve a kompromisszummentes és őszinte szövegeket. A rajongókat az első másodperctől kezdve a varázsa alá vonta a karizmatikus frontember. Martin Soer kommunikált is a rajongóival, látszott rajta mennyire boldog, hogy ott lehetett velünk. Volt tűzláng, taps és irgalmatlan sok fejrázás, amíg meg nem reped a nyakcsigolya. Olyan népszerű slágereket adtak elő, mint az „Adrenalin”, „Engel Der Dunkelheit”, „Schwarz” és az utolsóként játszott „Süchtig”. A göttingeniek megmutatták, hogy ez az előadás feltétlenül kötelező minden Rammstein rajongó számára.

A Club színpadon szintipop hangzások várták a közönséget. Ha három agytröszt találkozik, nem csoda, hogy zenéjük az elektrótól a futurepopon át a szinti-popig mindent felszolgált, amiért az elektronikus tánczene rajongói lelkesedtek. Szenvedélyüktől hajtva jött létre a Future Lied to Us. Töretlen optimizmusának kapuja a jelenben, a múlt és a jövő közötti rövid pillanatban. Azonban a jelen ismét más jövőt kívánt. Új perspektívát, egy új reményt. Egy szupercsoportként indultak 2018-ban, de nemrégiben változás történt a mikrofonnál: Tom személyes okok miatt lemondott posztjáról, helyére Damasius lépett, akit ismerhettek már a Mental Exile és Mondträume bandákból. Az új frontembernek és harcostársainak egyáltalán nem volt nehéz tapsolásra és táncolásra rávenni a tömeget, sőt, szerintem Damasiussal lendületesebbek lettek az élő fellépések, új erőre kaptak a fiatalos, jóképű énekessel. Erős kezdés a „Tellurian“-nal, majd sorra jöttek a kedvencek: „Blaze In The Dark“, „I, Hope” és a „Fly Away“.

Sajnos rohannom kellett át a nagyszínpadra, ahol Sven várt a Zeraphine-nal. A projektet 2000-ben alapította Sven Friedrich és Norman Selbig (mindketten a Dreadful Shadows egykori tagjai) és az eredeti projekthez hasonló utat járt be, de itt van egy kis himnikusság és fülbemászóbb a zene. Herr Friedrich a németországi fekete színtér állandó szereplője. A Dreadful Shadows gótikus rock formáció frontembere volt 1993-tól 2000-ig, a feloszlásuk után azonnal megalapította a Zeraphine együttest, ezzel bezárva a szakadékot. A banda zenei stílusa a dark rock és az alternatív rock közé illeszthető, az angol és/vagy német nyelven énekelt zeneművekhez esetenként elektronikus szerzemények is társultak. Az énekes most is pironkodva konferálta fel a régi dalokat („Die Macht In Dir“, „Louisa” „Inside Your Arms“, „Kaltes Herz“, „Still“, „Die Wirklichkeit“, „No Tears“, „Ohne Dich“, „Be My Rain“), hisz köztudott, hogy 2010 óta nem adtak ki albumot. Volt egy feldolgozás is, amit Sven úgy jelentett be, hogy ezt mindenki ismerni fogja, sorra ordították be a DM-es In Your Room-ot, de nem az volt, én is otthon jöttem rá, hogy ez a „Shadow Of The Day” volt a Linkin Parktól, szerintem kihagyható lett volna.

Felkészültetek a bulira? Természetesen erre a kérdésre a kisszínpad előtt mindenki határozott “igen”-nel válaszolt, hiszen a 2006 óta létező X-RX műsorában nem sok mást lehet tenni. Fekete pólóban fűtötték a fiúk a helyszínt és nagyon felforrósították a tömeget. Nem kellett sok idő és a kemény, hangos, (kegyetlenül hangos, a jobb fülem el is kezdett fájni, ilyen eddig még sose fordult elő) megalkuvást nem tűrő zene hatására teljesen eluralkodott a hangulat és a közönség egyetlen táncoló tömeggé alakult, amely nem akart megállni. Őrület! A srácok még keményebb tempót indítottak, hogy elhessegessenek minden gondolatot és táncra invitáljanak. Tipikus elektró hangok dübörögtek. Jan Teutloff és Pascal Beniesch újra és újra ugráltak a színpadon és ismételten gesztusokat és kéréseket intéztek a közönséghez. Bár az aggrotech hardstyle duó korai tornát ígért, amit azonban kínáltak a fesztivállátogatóknak, az a mozgások tűzijátéka volt, amik mindent elsöpörtek. Mindenhol a kísérteties hangokkal szinte szinkronban táncoló cybergót frakció, senki sem tudta a lábát sokáig nyugton tartani. A kölniek pontosan tudták, mely gombokat kell megnyomniuk, hogy a futurisztikus művészet buliszerető rajongóit eksztázisba ejtsék „Kein Herz“, „Gasoline And Fire“, „Shut The Fuck Up And Die“, „The Update“, „Hard Bass Hard Soundz” dalaikkal.

Máris kezdett a Club színpadon a bajor Das Ich, akiket természetesen hálás és jókedvű közönség fogadott. A „Kain und Abel” dalt már jó korán előadva az utolsó sort is ügyesen táncolásra csábították. Stefan Ackermann mindig is lakoma volt a szemnek és tökéletes fotóalany a grimaszaival. A zenekar ismét megmutatta közelségét, Herr Ackermann is kommunikált a jelenlévőkkel, nyomta a szokásos fennakadt szemeket, lefejezlek mozdulatokat és hagyta, hogy a rajongók együtt énekeljenek vele. Bruno Kramm, az együttes ördögi bohóca és zenei vezetője mellett a másik szintetizátor mögött a Centhron szintise állt. Hatalmas tombolás volt a „Destillat“, „Kannibale“, „Gottes Tod“, „Reanimat“, „Der Schrei” nagy slágerekre.

A berlini Welle:Erdball az egyik legismertebb és minden bizonnyal az egyik legfurcsább minimál elektró banda. Sajnos a fellépésük most több, mint furára sikerült. Rengeteg, női névvel ellátott próbababát toltak fel a kisszínpadra, amiknek a nyakában kartonból készült gépfegyverek lógtak. Az együttes szinte alig fért el tőlük. Nem értettük, mi ez az egész. Kezdődött a zászlólobogtatós „Hoch Die Fahnen“, majd „ABC Alarm I.” és a „Das Atomboot C=64“. Csupa háborúellenes dal. Aztán a próbababák elkezdtek “vért” könnyezni, az egyik énekesnő felvette az angyalszárnyait és indult a „1000 Engel“. Valami népdalféleséget is előadott a másik énekesnő, addig az előző piros és fehér rózsákat dobált be a közönségnek, egy fehéret szerzett is nekem a barátom. A színpad bal oldalán állók reklamáltak, hogy miért csak a jobb oldaliak kaptak virágot, erre Honey leakasztott egyet a mikrofonállványról, lement a színpad elé és átadta egy rajongó hölgynek. A „Starfighter F104-G” alatt az énekesnők papírrepülőket dobtak be nekünk, a „Schweben, Fliegen Fallen” közben pedig ment a szokásos labdadobálás. Teljesen lesokkolva álltunk, mi volt ez??? Az a banda, aki a vicceskedéséről, a bulizós hangulatú koncertjeikről ismert, most összerakott egy ilyen dalokból álló listát? A két ismert sláger is csak a témája miatt került bele, nem a népszerűsége miatt. Értjük mi, hogy Honey ellenzi a háborút és a nők harci színtérre hívását, de hogy erre felépíteni egy teljes koncertet? Bőven elég lett volna 1-2 szám. Hatalmas csalódás volt ez így, ahogy láttam másnak is.

A kisszínpad következő bandája valójában nem szorul bemutatásra: a norvég Combichrist a karizmatikus figurával, Andy LaPleguával. És most végre újra a régi elektronikus oldschool szettel jöttek. A zenekari intró után megnőtt az izgalom és a show iránti elvárás. Már a „Blut Royale” „Gyere hallgatni a hangokat a fejemben” szövegsorával a reptér üstté változott, ahonnan nem volt kiút. Mindenhol tiszta energia és skandináv báj volt, legyen az a „This Is My Rifle” vagy az „Are You Connected?“, Andy egyszerűen mindenkit beindított és kaptunk még „Electrohead”-et is. A „Today I Woke To The Rain Of Blood” és a „This Shit Will Fuck You Up” még jobban megmozgatta a tömeget. Az olyan örökzöldek, mint a „Get Your Body Beat” és a „What The Fuck Is Wrong With You” egyszerűen olyan dalok, amelyek garantáltan bulizásra csábítanak. Az énekes a koncert végén megjegyezte, mennyi elégedett és mosolygós arcot lát. Csodálkozik? Ki voltak már éhezve az emberek a sok metálos dal után erre a régi setlistára. Nekem sokkal jobban tetszett, mint a tavalyi Amphis elektronikus szett, most rengeteg régi kedvencemet leadták.

A Lord of the Lost egy gótikus metál zenekar Hamburgból, akiket tavaly az egész világ megismerhetett az Eurovision által. Az énekes Chris Harms alapította 2007 közepén szólóprojektként. Miközben a kezdeti dalokon dolgozott és megjelentette őket a MySpace-en, Harms nagyon pozitív fogadtatásban részesült és rájött, hogy teljes zenekarra lesz szüksége ahhoz, hogy élőben játssza a számokat. Így zenészeket toborzott a hamburgi zenei életben élő barátai közül, hogy megalapítsa az együttest és elkezdett dolgozni az első albumon. Harms eredetileg Lordnak nevezte a projektet, de a banda nevét Lord of the Lost-ra változtatta, hogy elkerülje az esetleges névvitákat Lordival és a The Lords-szal. Chris előtte is gitározott és énekelt más bandákban, számos műfajban készített zenét, beleértve a heavy metált és a glam rockot befolyásoló sötét rockot, az indusztriális zenét és a klasszikus zenét. Az Orkus magazinnak és a Subexistance weboldalnak adott interjúiban az énekes olyan bandákat említett, mint a Rammstein, Marilyn Manson, a Nine Inch Nails és Lady Gaga, mint néhány olyan előadó, akiket hallgat és akik hatással vannak rá. Jó volt hallani a tűzlángokkal előadott „Six Feet Underground” -ot, de nagy tombolás volt a „Drag Me To Hell” és a „Blood & Glitter” dalokra is, az egyberészes, csillogó ezüst kezes-lábasban fellépő frontember is nagyon boldognak tűnt.

Amikor a Ruhr-vidéki formáció, a [:SITD:] a színpadra lépett, a rajongók hatalmas ovációval fogadták a tagokat. Carsten Jacek énekelni kezdett, a tömeg pedig táncolni kezdett a hajtó ritmusokra és az apokaliptikus elektró himnuszokra. A show energikus volt és a frontember jól használta a színpadot, folyamatosan mozgásban volt, balról jobbra és hátra járkált, egyszer még a mikrofonállványát is felborította. A billentyűs Tom tavaly személyes okok miatt kilépett a bandából, így ketten maradtak a másik szintis Frank D’Angelo-val. Sorra jöttek a klubkedvencek, az együttes a „Brieselang” új dalt is eljátszotta, valamint azokat a jól ismert slágereket („Cicatrix“, „Rose Coloured Skies“, „Greater Heights“, „Rot“, „Kreuzgang“, „Richfest” „Snuff Machinery“), amiket mindenki várt. A hangzás kemény elektróütésekből állt, trance elemekkel és agresszív vokállal, a szövegek pedig többnyire kíméletlen és pusztító témákat tartalmaztak. Sikeres koncert volt.

A több mint húsz éve működő Epica már régóta műfajának egyik legnagyobb képviselője. A hollandok munkásságát elbűvölő szimfonikus metál, erősen a power metál felé hajló, kellő mennyiségű progresszív elemekkel és morgó énekkel felszerelt előadások jellemzik Simone Simons énekesnő különösen lenyűgöző hangjával és színpadi jelenlétével. A mostani albumuk, az OMEGA kiterjedt diszkográfiájuk egyik legerősebb korongja, így semmi sem állt az útjában egy lebilincselő fesztiválshownak.

Eljött a Club színpad utolsó fellépője, a Die Krupps. A düsseldorfi formáció már 45 éves zenekari múltra tekint vissza. Korábban az indusztriális és EBM mozgalom mozgatórugójaként a kilencvenes években keménygitárokat integráltak hangzásukba, a Nine Inch Nails és a Ministry mellett az elektró-metál szektor egyik legismertebb zenekarává váltak. Az olyan klasszikusokat, mint a „The Machineries Of Joy”, „Schmutzfabrik” vagy a „To The Hilt”-et még ma is játsszák a klubokban, de a zenekar szívesen jár más utakon is olyan dalokkal, mint a „Der Amboss” és a „Robo Sapien“. A „Metal Maschine Music“, és „Vision 2020 Vision” beszippantott valamit a groove metálból, ami pontosan azt hozta, amit az elődök nem igazán tudtak: a változatosságot. A nyers és tiszta minimalista keverék a hagyományos elektronikus zene különböző módjain keresztül a legmagasabb hangulathoz vezetett azok számára, akik szeretik az EBM-et. Brutális, kemény és megalkuvást nem tűrő hangzással mutatkoztak be, pont úgy, ahogy a rajongóik szeretik. A hangulattól a dobokat különösen keményen verték, a gitárhúrok szinte szétrepedtek, a frontember Jürgen Engler pedig a csúcsteljesítményre lendült, nagyon püfölte a fémdarabokat, felszólította a csajokat, hogy szörfözzenek a tömeg felett, volt is három jelentkező. Az emberek kérés nélkül tapsoltak, együtt énekeltek, ünnepeltek, táncoltak és próbálták megremegtetni a repteret. Aki ezen előadás alatt nem érzett rángatózást a lábában, az nyilvánvalóan rossz eseményen volt, vagy egyszerűen túl kómás állapotban. A banda úgy gondolta nem játszott még eleget, 15 perccel túltolták a bulit a ráadásként leadott „Fatherland” és „Bloodsuckers” dalokkal.

Siettünk át a nagyszínpadra, ahol a fesztivált a brit/ír VNV Nation zárta, akik több mint 30 éve újra és újra bizonyították már erejüket az alternatív elektronikai és ipari szcénában. Míg Ronan Harris nemrégiben szimfonikus zenekarral örvendeztette meg a M’era Luna közönségét, most újra eljött a táncolható EBM-mel, kezdődött a szintetizátoros ütemekkel fűszerezett elektronikus futurepop hangzás ideje. Az ellenállhatatlan slágerek repertoárjában bízhatunk, ha a VNV-ről van szó, ők azok, akik az első sortól az utolsóig lebilincselő utazásra vitték a közönséget. A „Space And Time” és a „Nemesis” elvezetett minket a „Control”-hoz. A 2005-ös „Perpetual”-nál már évek óta hagyomány és most is működött: a közönség az elején hangosan dúdolta a kezdő dallamot. A „Nova” alatt a szokásos telcsielemlámpákat kapcsolták be, majd emelték a magasba, az „Illusion” közben pedig ismét elérzékenyült a frontember. Az utolsó „All Our Sins”-el, amely szövegét tekintve nagyon komoly dal, Ronan ennek megfelelően merev és csak kéznyitó testtartással és gesztusokkal ad megfelelő kifejezést a mikrofonnál állva. Libabőrös érzés ezzel a fajta előadással! Bármerre néztünk, kissé kimerült, de nagyon elégedett arcokat láttunk.

Más fesztiválokhoz képest a M’era Luna vasárnap kora este ér mindig véget, ez azonban nem akadályozta meg a látogatókat abban, hogy a középkori piacon tülökből igyanak, rácsodálkozzanak a tűzbemutatóra, vagy csatlakozzanak egyik-másik sátormulatsághoz, doboláshoz vagy a wc-k előtt spontán kialakult unikornis-partihoz. A táborozás szabályai szerint hajnali 2-ig lehetett bulizni és ez jól ki is volt használva, talán kicsit tovább is, mint két óra. Senki sem akart igazán hazamenni, főleg a “Cantina” körből. Itt a „Játszd újra ugyanazt a dalt” című részt húzták órákig.

Lehet, hogy a fekete a szín hiánya, de a hildesheimi sötét színtér szokás szerint sok-sok színpompával dicsőítette zenéjüket és önkifejezésüket. A férfi látogatók közül sokan fesztiválpólót vagy inget viseltek a különböző koncertekről, lezser megjelenéssel. Mások színes futurisztikus kiberruhákat vagy zombirongyokat öltöttek magukra. Felléptek a középkori köntösök rajongói, az utolsó idők lakói és a punkok is. Az esemény azonban elviselte azokat az embereket is, akik rózsaszín fürdőköpenyben vagy sárga Pokemon body-ban jelentek meg a helyszínen. A női rajongók az extravagáns estélyi viseletet részesítették előnyben. Függetlenül attól, hogy középkori vagy viktoriánus volt a pompa, fehér arccal és megfeketedett szemekkel, kidolgozott hajjal és kalapokkal vagy kopaszra borotváltan, művészi ezüstékszerekkel vagy szokatlan kiegészítőkkel, például láncokkal, gázálarcokkal, hegesztőszemüveggel felszerelve vagy akár csupasz testtel. Az öltözékek éppúgy változatosak voltak, mint a zenei program, amely az elektronikus ritmusoktól az alternatív és a középkori rockon át a metálig ismét sok mindent kínált.

A szervezők néhány következő évi fellépőnevet már csepegtettek nekünk, egy óra se kellett és az első körös elővételi jegyek elfogytak. Hatalmas bulira lehet majd jövőre számítani, ugyanis 25 éves jubileumát fogja ünnepelni a fesztivál. M’era Luna 2025, támadunk! Ki csatlakozik még?