Szeptember elején idén is megrendezésre került a Nocturnal Culture Night a Lipcse melletti Deutzen-ben. 4 nap alatt 5 színpadon mintegy 60 zenekar és előadó mutatkozott be a dark, wave, elektró, rock, noise, post-punk, ebm, neofolk és ambient területéről. A remek szabadtéri fesztivál különlegessége a zenei sokszínűség mellett a helyszín egyediségén alapszik. Az erdőben megbúvó kulturális parkban, csodaszép környezetben és kiváló nyári időjárásban szórakoztak az emberek. A legnagyobb színpad, az Amphi színpad előtti nézőtér teljesen fel volt szerelve betonaljzatú, állandó fapadokkal, így pihentethetted is a fáradt lábaidat. Ha az egyik színpadon nem tetszett az előadó, mindössze 2-3 perc alatt átbaktathattál a másik porondhoz, vagy böngészhettél a piacon és megállhattál a különböző standoknál válogatni a legkülönfélébb ételek és italok közt. Elég nagy volt a valószínűsége annak, hogy a fesztivál területén sétálva találkoztál a fellépő művészekkel is. Csak nyitott szemmel kellett járnod. Civilben a legtöbb tag úgy nézett ki, mint te vagy én. A CD-ket aláírathattad velük, fényképeket készíthettél a zenészekkel vagy beszélgethettél velük.

Csütörtök délután egy órára értem a helyszínre, ahol már kígyózó sorokban álltak az emberek. Még hallottunk hangolást, így a 2 órai nyitásból majdnem 3 óra lett, mire elindult a beengedés a kemping területére. A sátrak felverése után volt még egy kis idő pihenni is, mivel szokás szerint a 0. napon este 8 órakor kezdődtek csak a koncertek a Kultúr színpadon. Elsőként az 1992-ben alakult Haujobb kezdte bemelegíteni a táncolni vágyó lábakat az old-school setjével. A dalok az 1993-as és 1995-ös albumról szóltak, aminek láthatóan nagyon örült a tömeg. Daniel Myer és Dejan Samardzik kreatív és innovatív hangzsinórja nem csak a felszínt kaparta, hanem a mélységbe is belenyúlt, az EBM, a technoid, a trance és a breakbeat megközelítésekkel.

Utánuk következett az 1986-ban indult The Invincible Spirit, azaz Thomas Lüdke elektronikus zenei projektje, aki mellett most a szinti mögött a felesége állt. A banda a 80-as évek kemény, de dallamos old-school EBM-jétől a 90-es évek közepén át a szintipopig és a jelenlegi indusztriális/darkwave hangzásig fejlődött. Valószínűleg a népszerű klubslágerükről, a „Push!“-ról a leghíresebbek, ami azóta már az összes EBM-rajongó egyik referenciájává vált. Naná, hogy ez volt a legutolsó szám.

Az 1988-ban Kasselben alapított Armageddon Dildos neve az interkontinentális ballisztikus rakéták szleng kifejezéséből származik. A duó még mindig nagyra értékelte az erőt, az elkötelezettséget és a jó hangulatot, valamint azt a melegséget, amelyet Uwe Kanka sugárzott a tömeg felé. Az énekes mintha az általános iskolai tesióráról csöppent volna oda, hosszú szárú fehér zokniban, trikóban és fekete rövidgatyában lépett elénk. Olyan klasszikusokkal forrósították fel a hangulatot, mint a „Resist”, „East West”, „Never Mind” vagy a „Homocidal Maniac”. Jó hangulatú koncert volt.

Az EBM estét az 1992-ben Lars Timm Felker és Martin Bodewell által alapított Orange Sector zárta. A zenekar 1998-ban kis időre befejezte a pályafutását, majd 2005-ben visszatért. Szerencsére nem találták fel újra magukat, hanem hű maradtak a gyökereikhez. 2018 óta Rene Nowotny nemcsak élőben, hanem a stúdióban is támogatja már a zenekart. Hatalmas pogózás alakult ki a „Farben“, „Krieg & Frieden“, „Alles Wird Gold“, „Dynamit” dalok alatt, sérülést is sikerült szereznem, egy nagydarab csaj rám esett és ki is karmolt. Nekem ott vége is szakadt az estének, nem maradtam az afteren.

Péntek délután 3 órakor nyílt ki a fesztiválterület kapuja, az Erdei színpadot a 2001-ben egyszemélyes projektként induló dessaui T.A.N.K. nyitotta meg. A név a „Tactical Attack (on’s) Nerves” rövidítése, azaz taktikai támadás az idegrendszer ellen. Az EBM-et játszó bandát ritkán lehet élőben látni, így igazi kuriózumnak számított a szögletes, machinoid műfaj szerelmeseinek.

Átnéztem a Park színpadra, ahol a düsseldorfi Mängelexemplar táncoltatta a népet. A nevük jelentése „hibás példány”. Ilyen bélyegzővel az olyan kisebb tárolási és szállítási sérülésekkel rendelkező könyvek vannak ellátva, amiket a kiadó külön megjelöl és soha nem lesz eladva. Lilli B. (szöveg, ének) és Joa H. (szintetizátorok, ritmusgépek, ének) 2011 óta készít analóg csemegéket autentikus 1980-as évekbeli szinti- és dobgépekkel. Hangzásukat a jellegzetes minimális elektronika, táncolhatóság, a játékosan pörgős énekvonalak és a 80-as évek elejének new wave hatása jellemezte. A synth-wave duó a modern fogyasztói társadalmunkat bírálta a dalokban, kaptunk kritikát jó adag mókával. A banda hatalmas show-t csinált, nagy bugizás és tapsolás volt a „Kein Sex In Moskau“, „Gedanken Sind Frei” „Hej, Hej, Hej“, „Zu Den Sternen Und Zurück” alatt.

Az Amphi színpadon máris kezdett a Golden Apes. Az 1998-as berlini alapítás óta Peer (ének, billentyűs hangszerek), Christian Lebrecht (basszusgitár), valamint Gerrit Haasler (gitár), Frank Flenz (gitár) és Salomon Bosse (dob) tette teljessé a formációt. A melankolikus banda hű maradt önmagához és a poszt-punk, a darkwave, a dark és a gothic rock egyedi keverékéhez.

A Park színpadon kísérteties zenével és erőteljes szövegekkel („Langfristig“, „Rattenfänger“, „Dia de los Muertos“) célozta meg a tömeget az Oberer Totpunkt. A banda azt kínálta, amihez a legjobban értett: minimálelektrót Bettina Bormann szöveges, jellegzetes beszélt énekével, valamint kövér dobok, gitárok és szintik élő támogatásával.

Átnéztem az Erdei színpadra is, ahol a müncheni Ellereve, azaz Elisa Giulia Teschner énekes-dalszerző lépett fel. A művésznő sajátos stílusát intenzív sötét rock formájában fejlesztette ki, zenéje tele volt érzelmi vágyakozással, a szövegei feltárták az introvertált természetét.

Siettem át az Amphi színpadra, ahol sajnos egy kivetítőre írt üzenet várta az Intent:Outtake rajongóit, betegség miatt le kellett mondaniuk a koncertet. Így jobb híján átmentem a Kultúr színpadra, ahol a Trepaneringsritualen kezdett. A tagok fejére rongy volt kötve, az énekesnél egy kötéllel a nyakában. Az ipari és dark ambient projektet 2008-ban hozta létre Thomas Martin Ekelund svéd művész. Az erősen indusztriál zene sokszor már metálba hajlott, ugyanakkor újra és újra visszatért a dark ambient felé.

Belehallgattam a TÜSN Park színpadi fellépésébe is. A német indie szintipop zenekar 2012-ben alakult Berlinben. Stefan “Snöt” Fehling énekes és dalszerző, valamint Tomas Golabski dobos az észak-hesseni iskolai éveikben találkoztak és Berlinben Daniel Kokavecz tette teljessé basszusgitáron a triót. 2014 végén a TÜSN kiadta első kislemezét, 2015-ben Marilyn Manson előzenekara volt, állítólag a művész személyesen választotta ki őket. Ezután beindult a gépezet, számos fesztiválműsor és televíziós szereplés következett. Nagy tombolás volt az „Am Ende Bleibt Dir Nichts” klubslágerre.

Siettem át az Erdei színpadra, ahol máris kezdett a 2001-ben Kevin Stewart (“Drone”) és Ines Lehmann (“Mechanized”) által alapított V2A, azaz az elit brit/német posztapokaliptikus elektró-indusztriál techno projekt. Hírnevük túlmutat a szokásos szcéna határain, hiszen számos képregény és sci-fi fesztiválon léptek már fel. Ezenkívül hivatalosan is komponálták a Mad Max 2: The Road Warrior 40. évfordulóján készült Maxed Out dokumentumfilm zenéjét. Extravagáns, észbontó színpadi előadásaikról és brutális technóról híresek, ritmusok és agresszív énekhangok jellemezték a „Freak Show“, „Gravity Killer” és a Shock Therapy-s „Hate Is A 4-Letter Word” számokat. A „Toxic” alatt az énekesnő lejött a színpadról és az első sorokban állók szájába valami ezüst színű permetet fújt. A „War Boy” közben a zenekari zászlókat adta oda a frontember a közönségnek, akik nagy bőszen lengették is a lobogókat.

Átbaktattam az Amphi színpadra, ahol a 2019-ben feloszlott, majd újraegyesült kölni Escape with Romeo az újonnan hangszerelt klasszikusok poszt-punk hangzásával és önelemző témáival igézte meg a rajongóit. Thomas Elbernt és csapatát kitörő lelkesedés fogadta, akik hálából olyan szuper dalokkal örvendeztettek meg minket, mint a „Here Comes The Night“, „Somebody” vagy a Pink Turns Blue féle „When The Hammer Comes Down“.

Rohanás át az Erdei színpadra, ahol a berlini Welle:Erdball a maga 35 éves tapasztalatával, úgy működött, mint egy időgép, amely analóg szintetizátorokkal, Commodore 64 taktusokkal ütötte a hallgatókat a táncparkettre. Bár a M’era Luna fesztiválon is használt vért síró, fegyvereket fogó próbababákat itt is feltették a színpadra, de szerencsére a setlista merőben más volt. „Monoton Und Minimal“, a zászlólobogtatós „Hoch Die Fahnen“, „Schweben, Fliegen und Fallen” alatti papírrepülőhajítás, „Drogenexzess im Musikexpress” közbeni popcorn dobálás, a fekete kémruhás „Mumien im Autokino“, „Wo Kommen All Die Geister Her“, a „1000 Engel” közben az angyalszárny felfújása, a „23“-nál a visszatérő Alf szintetizátoros előre jött és hozta magával a C64es klaviatúrát. Sajnos nagyon sokszor elment az áram, így időhiány miatt pár szám kimaradt a koncertről. Amit nem igazán értettünk, hogy a svéd látogatóknak miért kellett pogózniuk??? A W:E azért nem egy punk vagy EBM banda! A mellettem álló srác a biztonságit is odahívta, miután párszor nekivágtak engem és a barátnőjét a kordonnak, aki annyit mondott, hogy mit csináljon, vannak vagy 15-en?! Mondjuk talán hívjon még őröket? Így hiába voltak szuper dalok, annyira nem lehetett élvezni a koncertet. 😦

Vissza az Amphi színpadra, ahol két zenész, Maurizio Blanco és Boris May, azaz az 1994-ben alakult Klangstabil a kísérleti elektronika határait boncolgatta. Enyhén zajos elektronikával voltak a dalok megtámogatva, néha a dallamon volt a hangsúly, aztán megint a hűvös hangulaton. Felváltva énekeltek a tagok olaszul, angolul és németül. Boris picit talán túl érzékenyre vette a figurát, sírt, a fejét a kezébe temette, a földre rogyott, ki-ki döntse el maga, hogy hatásvadász volt, vagy csak érzelgős.

A Park színpad utolsó fellépője, a Matte Blvck volt, egy San Diego-ból származó elektronikus csoport. A háromtagú banda dús, sötét szintetizátor stílusokat örökített meg durva ipari himnuszokkal kiegészítve, miközben kifejezte az underground technó iránti vonzódást is. Nagy tapsvihar volt a legújabb, januárban megjelent „Vows“-ra.

Aznap is afterparti nélkül feküdtem le, mert a buli későn kezdődött el és már nem volt hangulatom kivárni, plusz a karomon keletkezett sérülések is fájtak (még így 2 héttel a koncert után is érzékeny a terület és kék-zöld-lila színben tündököl).

Szombaton 10.30-kor ébredtem, így nagyon sietnem kellett, hogy kezdésre odaérjek a Capital X Park színpados koncertjére. A brit lányduó dalaiban érződött a wave, a poszt-punk, de ugyanakkor az EBM, a technó és a trance is, az éneket néha hip-hop stílusban adták elő. Az elektronikus zene kedvelőinek úgy láttam tetszett az előadás.

Átnéztem az Erdei színpadra is, ahol az aacheni Minusheart EMB-indusztriál rockjával („Live Together“, „They Shout“, „One Heart“) pörgette fel a közönséget. A 2007-ben alakult elektró-EBM banda az éneklést „punk attitűddel” kiáltotta világgá. A stílus alapját az ütemek, basszusvonalak és finom dallamok, valamint a hangsúlyozottan dallamtalan éneklés alkotta.

Máris kezdtek az Amphi színpadon az avantgarde szintirockerek, azaz az Antiage, akik egyesítették a zongora által hordozott lágy dallamokat a hangos gitárriffekkel. A három türingiai tavaly kiadta első albumát és a Sonic Seducer „Bandák Csatája verseny” győztese is lett. A zenekar műalkotásnak tekinti magát, fontosnak tartják a színpadi kellékeket is, épp ezért nyuszijelmezbe öltözött, a rajongóknak fekete rózsákat dobáló táncoslányok, hintázó szintiállvány és feltűnő ruhák viselése segítette a produkciót.

Belehallgattam a Park színpadon játszó francia poszt-punk/coldwave Jesus Lives In Vegas együttesbe is. A két srác jajveszékelő gitárokkal mesélt a lelki szemeinkkel szinte láthatóvá vált fájdalomról és keserűségről.

Átmentem az Erdei színpadra is, ahol a CNVX (ejtsd: “Convex”) kezdett, egy modern, alternatív dark rock/dark pop zenekar Chemnitzből, amit csak 2021 őszén alapítottak. A Sonic Seducers “Bandák Csatája Versenyen” 2023-ban a zenekart a szakértő zsűri és a közönség a második helyre szavazta be. A banda a tiszta éneket energikus ütemekkel és fülbemászó refrénekkel ötvözte– egyedi hangzást alkotva, amely a rocktól, a poptól és a darkwave-től a metálig terjedt. Dalaikban életélményeket dolgoztak fel, a szabadság érzéséről, nyugtalanságról, eufóriáról, szomorúságról, a mindennapi életről zenéltek.

Siettem át az Amphi színpadra, ahol a berlini Christoph Schauer zenész, dalszerző, filmzenei producer és videóművész mutatta be egyedülálló projektjét, a Morphose-t, amihez már számos énekes csatlakozott, pl. Sono, Sven Friedrich vagy Sascha Klein a Neuroticfish-ből. A megalkuvást nem ismerő ütemeket ötvözték a sötét, epikus hangzásvilággal. Most Sven és Salamon szegődött el és kapcsolódott be a dalok előadásába.

Nagyon vártam már a Lights Of Euphoria Erdei színpados fellépését, még eddig nem sikerült a német/dán elektróprojektet elcsípnem. A 90-es évek elején alapított bandát eredetileg egy dalosnak szánták, de az első daluk sikere után együtt maradt a duó. Zenei stílusuk a klasszikus EBM és a modern elektrópop keveréke. Az énekes igen kevésszer bújt ki az árnyékból, inkább a színpad hátsó részében maradt, nem akart elégni a tűző napon. Sajnos a 30 fokos hőség miatt leállt a laptop, így ventillátorral próbálták meg hűteni, ami sikerült is, de nem sokkal később az áram ment el, így alig játszottak pár számot („Puppeteer“, „Euphoric Light“, „Man And Machine“, „Access Denied“). 😦

Rohanás át az Amphi színpadra, ahol az élőben még szintén sosem látott, 1989-ben Stefan Netschio, Stefan Tillmann és Michael Wagner által alapított esseni Beborn Beton várt rám. Nevükben a beborn szónak nincs jelentése, a beton pedig arra a környezetre utal, ahol az együttes tagjai felnőttek. 2002-től szünetet tartottak egészen 2015-ig, amikor is a rajongók legnagyobb örömére a trió egy új albummal tért vissza. Tavaly jelent meg a legújabb lemezük, a „Darkness Falls Again”. A frontember itt nem bújt el a napfényben úszó színpadon, bár folyt róla a veríték, de tisztességgel lenyomták a koncertet, folyamatosan tapsra és táncra buzdítva minket. Na, de milyen hangversenyt, kérem szépen! Fergeteges volt a hangulat, hallhattunk régi („The Color Of Love“, „Another World“, „Im Innern Einer Frau“, „She Cried“) és újabb („I Watch My Life On TV“, „Electricity“, „Dancer In The Dark“, „Burning Gasoline“) fülbemászó, táncolható dalokat egy csipetnyi melankóliával, egy adag iróniával és egy késhegynyi haraggal is. Az egyik legjobb légkörű koncert volt számomra a fesztiválon.

Rögtön kezdett is az elektró-wave End Of Transmission a Park színpadon. A 2020-ban alakult türingiai duó zenei irányvonala a poszt-punktól az EBM-en át a synthwave-en keresztül a dark elektróig terjedt. Jó hangulatú koncertet adtak.

Átnéztem a Kultúr színpadi Stormfågel-be is. A svéd duó a katonai dark popjával a természet szeretetéről, Isten hiányáról és az emberiség hanyatlásáról dalolt.

Máris kezdődött az Erdei színpadon a Signal Aout 42, vagy más néven SA42. Az 1981 óta létező belga elektronikus zenekar az EBM és az indusztriális dalok gyártásával vált ismertté, de az 1990-es évek során a technó, az acid és a trance stílusokat is beépítette. Egy évtizedes kihagyás után a banda a 2000-es évek végén vált ismét aktívvá és jól megtáncoltatta a közönséget.

Belehallgattam a Park színpadi Bragolin fellépésébe is. A holland poszt-punk/dark wave zenekar a nevét Giovanni Bragolin olasz festőről kapta, aki a síró fiú festményeiről híres. A zene különböző évtizedek hatását tartalmazza: a 60-as/70-es évek orgonája, a ’80-as évek baritongitárja, szintetizátorai és dobgépei és a ’90-es évek shoegaze gitárjai. A szöveget posztapokaliptikus és horrorfilmek ihlették. A legnagyobb bulizás a tapadós „Into Those Woods“-ra volt, ami mára modern táncparkett klasszikus lett.

Kíváncsi voltam az Amphi színpadon koncertező Eivør-ra, Skandinávia egyik legsokoldalúbb művészére. A Feröer-szigetek egyik kis falujában született énekes és dalszerző az Atlanti-óceán zord, szélfútta táján nőtt fel, olyan környezetben, amely mélyen befolyásolta zenéjét. A hölgy kibővítette zenei spektrumát és olyan különböző műfajok elemeit építette be, mint a jazz, a country folk, a rock és a klasszikus. Kidolgozta saját folktronika stílusát, szívhez szóló dalszövegekkel az életről. Hangja egyedülálló intimitásában, könnyed virtuozitásában és széles vokális színválasztékában tündökölt. Mire a nap eltűnt a fák mögött, ez a kivételes énekesnő már az első akkordtól elbűvölte az NCN közönségét, gitárral vagy épp sámándobbal a kezében. Zeneileg viking rock, etno-pop, klasszikus és folk keverékével kedveskedett a hallgatóknak, angol és feröeri nyelven írt dalokkal. Aki nem érzett libabőrt ezen az előadáson, annak talán nincs is szíve.

Igyekeztem át a Die Selektion-ra, ahol a tempó jelentősen megnőtt. A banda a szintipop és az EDM, azaz az elektronic dance music különleges eklektikájával összehozta a gót és a technó rajongókat egy közös buli erejéig. A zenei alapot a szintetizátor mesterei, a Depeche Mode, a DAF vagy a Nitzer Ebb adta, kemény dobgépekkel kombinálva. A stuttgarti együttest a trombita tette egyedivé, amely ügyesen bele volt szőve az EBM, a poszt-punk és a new wave hangzásába. Luca Gillian énekes folyamatosan tombolt a színpadon, alig lehetett lefotózni, amit a rossz fényviszony és a sok füst sem könnyített meg. „Zeuge Aus Licht“, „Drei Gesichter“, “Was Übrig Bleibt” után nem tudtam sajnos tovább maradni, szerencsére október 19-én Budapesten is fellépnek.

Rohanás volt az Erdei színpadra, ahol a Hocico volt az utolsó előadó, akik az intró után bele is csaptak a lecsóba és felforrósították a már amúgy is meleg hangulatot az „A Symphony Of Rage“, „Bite Me“, „Poltergeist“, „Tiempos De Furia“, „Acts Of Aggression“, „Fed Up” számaikkal. A banda évek óta kultikus státuszt élvez a keményebb elektró szcénában és ahogy lenni szokott a harci öltözetben lévő Erk többször is felkereste a színpad minden négyzetméterét, egyik sarokból a másikba ugrott, körbecipelte koponyás mikrofonállványát és kiüvöltötte a tüdejét is, a billentyűs Racso pedig kötelességtudóan a billentyűzet mögött állt. Jól megtáncoltatták a közönséget, ráadásként kaptunk még egy „Dark Sunday“-t.

Az estét az Amphi színpadon Chris Corner zenéje zárta. A brit kisváros munkásosztálybeli gyerekéből az 1990-es évek végén nemzetközi popsztár lett. Miután 2004-ben elhagyta a Sneaker Pimps trip-hop csoportot, Corner az IAMX-vé fejlődött, egy olyan nyers művészet megalkotójává, amely a nemet és a műfajt is a feje tetejére állította. Androgün elemeiről ismert, most is egy fenék nélküli ágyékkötőt viselt, maszkkal a fején. A látogatók egész nap küzdöttek a napsugárral, sokan szinte meztelenre vetkőztek, így Mr. Corner csupasz feneke már biztosan nem tudott senkit se sokkolni. A banda ötvözte az elektró kísérleteket a punk energiával és az áhitatos lírával. Sötét elektronikus hangzásaik, fellépőruháik, előadásaik impozánsak és lázadók. A zenekar most is pszichoszexuális, kirobbanó és szenvedélyes előadást kínált élőben „Disciple“, „The X ID“, „Sailor“, „After Every Party I Die“, „Spit It Out“, „I Come With Knives“, „Bernadette” dalokkal, bár a világítás igen gyér volt és nagy ködben fürdött a színpad, a fotósokon kívül valószínűleg nem okoztak senkinek se csalódást. A sok taps meghozta a várva várt hatást, 2x is visszajöttek a rajongók legnagyobb örömére.

Sokan szomorúak voltak, hogy az Art Of Noise lemondta a Park színpados fellépést, a szervezők a berlini Gulvøss-t tudták helyette leszervezni az éjfélkor kezdődő koncertre. A 2019-ben alakult pop-rock bandának nemrég jelent meg az új albuma, amiben Sven Wittmiss ismét melankolikus himnuszokba öntötte lelki életét, bár talán kicsit rockosabbak és kevésbé elektronikusak lettek a számok.

Az afterpartin a Das Ich-es Bruno Kramm dj-zett, de nem maradtam sokáig, tudtam vár még rám egy igen erős vasárnap.

Az Amphi színpad már délben elektronikus ütemektől és régi iskolai EBM-től volt hangos. A Michael Schrader által, 2016-ban alapított Tension Control alapszerkezete még mindig durva és kemény, de a digitális effektusokkal és a modern szinti hangzással megtalálta a kiutat a monotonitásból, ennek ellenére továbbra is energikus, erős elektronikus testzene maradt. A korai időpont és a napsütés ellenére sokan meneteltek a „Make EBM Great Again“, „It Doesn’t Work“, „Schöne Neue Welt” számokra.

Siettem át az Erdei színpadra, ahol a svéd Train To Spain fülbemászó és táncolható dalokkal látta el rajongóit. Jonas Rasmusson (zene) és Helena Wigeborn (szöveg, ének) le sem tagadhatja az elektronikus zene szeretetét, különösen a 80-as, 90-es éveket, a duó azonban új, modern hangzást adott a számoknak. A legnagyobb taps a tavaly év végén megjelent „My Spirit Is Free“-re volt.

Visszanéztem az Amphi színpadra, ahol a svájci, 2004 óta létező Stoneman összetéveszthetetlen hangzásával győzte meg rajongóit. A zenekar provokatív szövegeiről, vitatott előadásairól és sajátos gótikus – új német keménység stílusukról ismert.

Belehallgattam a Kultur színpadi ICD-10 bandába is. A marburgi duó ritmikus noise-t játszottak és olyan hangos volt, hogy elmentem fényképezőgépet és telcsit tölteni és ott is tisztán lehetett hallani.

Nagyon energikus koncertet adott a Park színpadon az Aux Animaux, amit 2015-ben alapított az eredetileg isztambuli, de már Stockholmban élő Düzer Gözde. A mellkasán pentagramot, a homlokán pedig fordított keresztet viselő hölgy nemcsak énekelt, hanem basszusgitáron és thereminen is játszott nekünk, zenéjét saját maga kísérteties hullámként írta le, stílusa a dark wave és a gótika közé sorolható be.

Rohanás át az Amphi színpadra, ahol a Pascal Languirand által 1981-ben Montrealban alapított Trans-X lépett fel. A banda az elektronikus zene úttörői közé tartozott és egyértelmű irányt mutatott a „space” hangzás felé. A kanadai szintipop együttes neve az 1977-es „Trans-Europe Express” Kraftwerk dalból származik, amely az alapító szerint megragadó volt, és jól tükrözte azt az irányt, amelyet a Trans-X-szel szeretett volna elérni. 1982-ben csatlakozott hozzá a híres montreali billentyűs és programozó, Steve Wyatt és együtt létrehozták az együttes legnagyobb slágerét, az 1983-as Living On Video-t. Már a koncert elején technikai probléma lépett fel, felmelegedett a laptop, várnunk kellett pár percet, mire lehűtötte a ventilátor annyira, hogy ismét működésbe lépjen. Játszottak egy Kraftwerk és egy Joy Divison feldolgozást, persze a legnagyobb őrület a „Living On Video” és a „Message On The Radio” dalokra volt. Bár nagyon jó hangulatot teremtettek, de nekem kicsit az egész olyan Korda Gyuri-Balázs Klári érzést hagyott hátra.

Máris kezdett az Erdei színpadon a hannoveri Frozen Plasma, ahol a koncerten olyan energia szabadult fel, amelyet csak két kreatív elme, Vasi Vallis és Felix Marc tud együtt létrehozni. Az elektronikus hangok megérintették a szívünket, az izmok pedig egyszerűen meg akartak mozdulni. A „Hypocrite”, „Irony”, „Tanz die Revolution”, „Warmongers” és a „Murderous Trap” kitörölhetetlenül beégett számtalan rajongó emlékébe. A „Let It Rain Love” közben az énekes 2 hatalmas szív alakú piros lufit hozott fel, majd dobta a közönség közé, az egyik pont nálunk durrant ki. Az emberek lelkesen tapsoltak az ütemre, karjukat balról jobbra lendítették a fejük fölött és belekiabáltak a mikrofonba, amit Felix időnként kinyújtott az első sorok felé, sőt pacsizott is velünk. Mindenki mosollyal az arcán távozott.

Vissza az Amphi színpadra, ahol a Klutæ lépett fel, azaz a dán Claus Larsen által alapított ipari projekt, akit sokan inkább a Leæther Stripről ismernek. Ennek a melléktevékenységnek punkosabb arculata van, ugyanakkor hozta a már tőle megszokott EBM ütemeket is.

A Park színpad utolsó fellépője a berlini NNHMN volt, az egyik legvonzóbb páros az új darkwave színtéren. Lee Margot és Michal Laudarg zenéje a sötét elektronikán, a darkwave-en és a technón alapszik. Titokzatos atmoszférákra épül, kísérteties szinti hangokkal, sejtelmes hangulattal és csábító női énekhanggal. Az énekesnő többször is egészen előre jött, leült a színpad szélére és megérintette az első sorokban állókat. Erőteljes dalaiknak („Love“, „Der Unweise“, „Tomorrow’s Heroine“) és nagyon sűrű koncertprogramjuknak köszönhetően a duó egyre ismertebbé vált. A zenekar már bejárta Európát, október 19-én Budapest lesz a következő állomás.

Gyors rohanás át az Erdei színpadra, ahol utolsóként a Zeraphine koncertjét élvezhették a látogatók. A 2001-ben, a Solar Fake-es Sven Friedrich által alapított öttagú banda zenei stílusa a sötét rock és az alternatív rock közé esik, időnként elektronikus kompozíciókat is tartalmaz. Tizennégy év telt el az utolsó album óta, új korongot nem terveznek, de koncerteket azért adnak. Még szerencse, hogy az ilyen típusú melankolikus gótikus rockra még mindig nagy a kereslet, ahogy a közvélemény visszhangja is mutatja a hosszú lemez nélküli idő ellenére. A zenekar portfóliót kínált örökzöldjéből („Macht In Dir“, „Still“, „Kaltes Herz“, „No Tears“, „Be My Rain“, „Inside Your Arms“), táncra és éneklésre késztette a hűséges közönséget, mi pedig nagyon örültünk az érzelmes, libabőrös és könnyfakasztó daloknak. Ráadásként megkaptuk a Cure „Lovesong” akusztikus feldolgozását.

A fesztiválzáró titulust az Amphi színpadi Northern Lite kapta. Az 1997-ben alakult türingiai triónak eleinte a technó volt az uralkodó zenei stílusa, de az évek során kialakult az új irány, ami klasszikus, fülbemászó elektró hangzás gitárral. Legyen szó angol vagy német szövegről, mindkét nyelven tudták, hogyan győzzék meg rajongóikat a melankolikus, de táncolható dalokkal (Jimmy Tenor féle „Take Me Baby“, „1-2-3-4“, „Cocaine“, „Wir Reisen Zusammen“).

Ezután szokás szerint az NCN csapata búcsúzott el a fesztiválközönségtől és mondott köszönetet nekünk szavakkal és most kb. 15 perces tűzijátékkal is. A tizenhetedik kiadás ismét történelmet írt, meg voltunk elégedve a szervezéssel, a zenei válogatással és én végre az időjárással is. A látogatók különösen értékelték a családias hangulatot és a Kulturális Park gyönyörű környezetét. A Nocturnal Culture Night egy igazán különleges fesztivál a maga varázslatos módján: kicsi, szép és családbarát. Ez a mottó, amely évről évre bevált. A családias hangulat és az egymást minimálisan átfedő koncertek továbbra is fémjelzik a rendezvényt. A látogatók megtapasztalhatták a szcéna bejáratott zenekarait és az újoncokat is. Gyakran nehéz egy ilyen keveréket egyszerre összehozni, de az NCN ezt újra és újra lehetővé teszi. A következő évi jegyértékesítés már megkezdődött. Tartsatok velem jövőre!