Véletlenül jutottunk el a múlt pénteken fellépő, szlovén kultikus együttes Dürer kerti eseményére, segítettem plakátolni és az utolsó pillanatban kaptam érte egy tiszteletjegyet. A koncert apropója az volt, hogy újra kiadta ikonikus albumát, az 1987-ben megjelent Opus Dei lemezét a legendás Laibach. A lassan 45 éves zenekari múltra visszatekintő, nevét Ljubljana város német megnevezéséről kapó együttes körül stílusilag folyamatos változások zajlottak. A posztindusztriáltól a poszt-punkon és az avantgárdon át az EBM-ig és a technóig már mindent kipróbáltak.

19:30 körül értünk a helyszínre, akkor még egészen előre tudtunk menni, a 2. sorba, később viszont a látogatók már elkezdtek tolongani a színpad előtt, alig volt szabad hely, ahogy láttam közel teltházas lehetett a rendezvény. A közönség soraiban láttunk néhány olyan rajongót is, akik átvették az ambivalens zenekari szimbolikákat: BDM (Hitlerjugend lánytagozata, azaz a Német Lányszövetség) stílusban, az ikonikus Malevich Cross karszalaggal és egy srácot teljes katonai pompában, de akadt olyan is, aki BDSM szado-mazo ruhában tündökölt.

A színpad mindkét oldalán, szigorú szimmetriában hatalmas vásznakra feszítve Milan Fras énekes portréja volt látható az albumborítóról, a várakozás feszültségét pedig fokozta a „Leben Heisst Leben” pár másodperces kezdeti dobtaktusának újra és újrajátszása. Szerintem ebből a végtelen ismétlésben kalapáló intróból a végére már mindenkinek elege lett és alig várta, hogy elkezdődjék a koncert. Személy szerint én azt hittem, hogy majd ebbe a számba csap bele az együttes, de nem így lett. Mint kiderült három részre osztották az előadást, vagy ha a ráadás ráadását is nézzük, akkor négyre.

Az első szett a megrögzött rajongók legnagyobb örömére elsősorban a banda korai munkásságából tartalmazott számokat. Az 1986-os Nova Akropola album „Vier Personen”-jével kezdődött, ezt követte a „Država”, amely szintén szerepel a fent említett lemezen. A „Boji”-nál lépett elő a mindig fegyelmezett énekes. Már az elejétől fogva képek sokaságával bombáztak minket a háttérvideó képernyőjén keresztül: lerombolt városok, háború, katonai és politikai „ikonok”, mint Sztálin és Trump, képek a jugoszláv Tito-propagandából, filmekből összeállított látványvilágból, iskolásokról, munkásokról, üzemekről, tengerparton nyaralókról – többnyire fekete-fehérben, néha a gitáros srác hegedűvonóval “gitározott”, ezekkel is tovább fokozva a zavaró, de művészileg értékes hatást. A központi üzenet a videó közepén piros betűkkel futott végig: Az állam gondoskodik mindenkiről! A szlovén nyelvű dalok megértését segítették az angol nyelvű feliratok is. A „Smrt In Pogin” közben az énekes lement a színpadról, a dobos előre jött egy csővel, azt lóbálta körbe-körbe és mivel a cső belsejében egy mikrofon volt, így az áramlás miatt susogó hangot adott ki. Ez a fajta vizuális támadás a jellegzetes hangzással kombinálva intenzív atmoszférát teremtett, amely azonnal magával ragadta a közönséget. Milan Fras és Marina Mårtensson meglehetősen visszafogottan viselkedett (nem úgy, mint egyesek a hátsó sorokban: ment az acsarkodás, a lökdösődés, majnem bunyó is kialakult és a folyamatos ki-be mászkálás a piákért), mindketten talpig feketében. Az első felvonás a DAF-féle „Alle Gegen Alle” feldolgozással zárult.

Háromnegyed óra elteltével tizenöt perc szünet következett, amit a képernyő visszaszámlálásként is demonstrált. Sőt, volt egy “talán visszajövünk” felirat is, majd a korábbi kíméletlen „Leben Heisst Leben” dobhurok újra beindult, hogy áthidalja a negyedórás szakadékot.

Pontosan tizenöt perc múlva a zenekar újra a színpadra állt, közben az énekes és az énekesnő át is öltözött, fekete-bordó színekben jelentek meg. Milan is odafigyelt a részletekre, a fekete fejfedőjét bordóra cserélte, utalva ezzel is arra, hogy a második résznek már egészen más hangulata lesz.

A második körben az egész Opus Dei albumot lejátszották, csak kicsit más sorrendben. Az Opus együttes „Live Is Life” német nyelvű feldolgozásával, a „Leben Heisst Leben”-nel kezdődött, a háttérben a John Heartfield-féle hóhérbalták montázsából készült horogkereszt forgott. Szinte szünet nélkül erre épült rá a „Leben-Tod”, majd a „Trans-National”, ami alatt az énekesnő, kezében egy mappát tartva olvasta fel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A „F.I.A.T.” közben az autógyártásban résztvevő munkásokat, a család által hazavárt apákat mutatták, akik a dal végéhez érve a fronton harcoló katonákká lettek. Ezt követte a „How The West Was Won” a boldogan cigarettázó és pálinkás pohárral koccintó férfiak, valamint a hatalmas mellű táncosnő képeivel kísérve, az ünnepélyes „The Great Seal” a fultoni, hidegháború kezdetét jelentő híres Churchill-beszéddel, majd a Queen „One Vision”-jének német feldolgozása, a „Geburt Einer Nation”. A szett az „Opus Dei / Life is Life”-al zárult. Nemcsak provokatív képek egész sora jelent meg a vetítésekben, de zeneileg is az érzelmek hullámvasútjába sodortak bennünket.

A ráadásban a mikrofonállványokat közelebb hozták hozzánk és folytatták a legújabb album „The Engine Of Survival” dalával, aztán a banda éles kontrasztot állított fel az Oscar Wilde verse által ihletett Jeanne Moreau-féle „Each Man Kills The Thing He Loves” a maga kissé karácsonyi hangulatával, majd a Black slágerével, a „Wonderful Life”-al, ami előtt azt mondta be az énekesnő, hogy ezt a számot kértük és ne féljünk együtt énekelni vele. Volt ilyen kérdőívféleség, hogy melyik ország melyik szám feldolgozását kéri? Ezek szerint igen. Ezután előadták az „I Want To Know What Love Is” Foreigner dal extra szirupos változatát az élénk színű képregényes háttér előtt a „Love is Still Alive” című videójuk szívecskés pixel-esztétikájában. Mintha egy popshow karikatúrája lett volna, az elöljárók éneklésre és tapsolásra buzdították a közönséget, amit aztán a színpadról élőben lefilmezett Marina és azt ki is vetítették a hátsó falra.

És amikor azon töprengtél, hogy mi jöhet még, a művészek újabb puccsot hajtottak végre, lementek a színpadról, a kivetítőre pedig kiírták, hogy „Tapsoljatok, tapsoljatok még hangosabban, elvégre nem temetésen vagyunk… még!”. Az euforikusan éljenző második ráadásban az éppen boldogan buzgó közönség pedig hirtelen az egyébként is baljós, eredetileg a feketebőrű Billie Holiday által megénekelt „Strange Fruit” című dalnak a még durvább, ultrasötét változatával szembesült. Az első ráadásban tapasztalt színes, illúziós világ egy csapásra összeomlott, amikor a régi háborús övezetekből származó apokaliptikus képek, majd a jelenkori bombatámadások miatt lerombolt épületek fotói kegyetlen lassúsággal és tisztasággal jelentek meg. Egy dolog világossá vált: a borzalom és a szenvedés globális és egyetemes, az emberek nem tanultak a múlt hibáiból. Az együttes pedig valójában nem tett mást, mint egész este azt mutatta meg nekünk, hogyan jutottunk el idáig.

A Laibach sokkal több mint egy zenekar, egy multidiszciplináris kollektíva, amely a 80-as évek óta a populáris kultúra és a művészet minden területén tevékenykedett már, szerzeményük provokál és kérdez. A banda már átfogó műalkotássá nőtte ki magát, amely megalakulása óta ötvözi a zenét, a vizuális művészetet, a színházat és az előadást. Militarista önábrázolásuk és propagandisztikus kiáltványaik sok vitát váltottak már ki művészi és politikai álláspontjukról. Közel 45 év után is könnyedén sikerült úgy ötvözniük a popot és a politikát, a művészetet és az intellektust, hogy a koncert egyszerre volt szórakoztató és elgondolkodtató.

A koncert után a Man+Machine által kevert indusztriál, EBM, cyberpunk és darkwave zenékre táncolhattunk a Fotelbárban.