Kicsit szerencsétlen csillagzat alatt tartották meg a SenkWaves csapata által szervezett Instantos fellépést, ugyanis aznap három másik, a szubkultúrába teljesen belevágó koncerthelyszínen is történtek események, ami eléggé megosztotta a hazai szcénaközönséget, így ahogyan láttam nem jöttek el annyian, mint amire számítani lehetett volna.

A bemelegítésért az annak idején a neo-folk felől indult, de az utóbbi években a szintis minimal-wave felé forduló, hazai, ritkán koncertező Cawatana volt a felelős. Az együttes 1999-ben alakult Békéscsabán, de a két alapító tag (Sörös Gergő – ének, akusztikus gitár, ütőhangszerek, Kiss Balázs – akusztikus és klasszikus gitár) ezer éve muzsikált együtt. 2004-ben Gergő megalapította saját zenekarát, a Larrnakh-t, azóta Balázs a banda egyetlen hivatalos tagja, mostanra ő felel a teljes zenéért, az elektronikáért és az elektronikus dobért, az énekért és részben a szövegért, míg Gergő “állandó vendégzenész” lett, aki nemcsak a felvételeken énekelt és a szövegekben is közreműködött, de ő volt az élő dobos és énekes is az este alatt. A szinti mögött Riesenberger Mónika állt, a basszusgitáros Szegi Csongort pedig ismerhettétek már az Utolsó Hullám együttesből is.

Az este folyamán a jubileumi műsorukban átölelték az elmúlt 25 évet, a legelsőnek megírt daloktól („Oh, Cheerful Days Come”, „White”, „In Darkness”) kezdve a legutoljára megjelentetett „Splintered”-ig. A „We Live Silently” és a „The Purpose” ebben a verzióban még sohasem hangzott el élőben, bár az eredeti is csak nagyon ritkán, Balázs elmondása szerint a jövőre megjelenő új albumon lesznek majd rajta. Olyan érdekességek is szóltak, mint a „May”, ami eredetileg egy belarusz válogatás cd-n jelent meg és a „Something In The Final Hour”, ami tulajdonképpen két számból lett összerakva, a 2003-as „Something” és a 2010-es „In The Final Hour” dalokból, az „egyesített” változat bár már megjelent egy kislemezen, ugyanakkor készült ebből egy újabb kiadás is, ami szintén a jövőre megjelenő új albumon lesz majd rajta.

Az est alaphangulatához illeszkedően a megszokott minimal synth, darkwave, new wave és posztpunk elemek mellé posztfolk és posztindusztriál hatásokat is visszavezettek. Ez volt a banda eddigi leghosszabb koncertje a 25 év alatt a dalok darabszámát tekintve, soha nem hangzott még el ennyi nóta egy koncerten.

Rövid átállás után máris kezdődött a francia Geoffroy Delacroix projektje, azaz a Dernière Volonté, ami „utolsó kívánságot” jelent. A zene stílusát tekintve martial indusztriál, azaz az ipari hangok mellett előszeretettel használt komolyzenei és történelmi hangmintákat is és sokszor popzenéből átvett dallamokat, dalszerkezeteket, ezért gyakran nevezték ezt katonai popzenének is.

Geoffroy D. zenei útja 1998-ban kezdődött, akkoriban a muzsika nagyon harcias és meglehetősen sötét volt, az éneket és a dallamot kissé elhanyagolták. Aztán elkezdődött a metamorfózis, az idő változásokat és mindenekelőtt jelentős fejlődést hozott. A tipikus neofolk hangzással, sötét folkkal és katonai poppal Geoffrey most sokkal fülbemászóbb szerkezetekkel örvendeztette meg rajongóit, mára már többet mozog a szintipop és a minimál területen. A francia szöveg nagyon lágynak tűnt és kiemelte a zene karakterét és nem is kellett feltétlenül érteni a textust, így is nagyon megkapó volt. A minimalista elektronikus alapokat lendületes élő dobolás is kiegészítette, még hangulatosabbá téve az előadást. Az intró alatt csak a dobos volt a színpadon, majd az énekes militarista kabátban lépett fel, oldalára dobverők kötve, amiket használni is mert az „Au Travers Des Lauriers”, „L’eau Froide” és „Douce Hirondelle” alatt, néha ő is ütötte az előtte lévő dobokat, illetve a koncert másik felében tamburint is használt a „L’ombre Des Réverbères” közben. A „Les Reves De Dorian”-t közepes tempójú dobok, zengetések és hangsúlyos billentyűk jellemezték, amihez határozott és harcias énekstílus társult. Elvarázsolt a „Prie Pour Moi” megindító melankóliája és szépsége, mintha az ember sírok és romok között sétált volna. A „Le Quai De La Gare”-ban is hallható volt az a neofolk attitűd és pátosz, ami mindig is jellemezte a bandát. A romantikus „Songe d’Un Matin d’Eté” harcias feszültsége fülbemászó pillanatokban mérséklődött. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor meghallottam a ráadásban az egyik nagy kedvencemet, a „La Nuit Revient”-t, ahol ismét visszatért a harci és az epikus pillanatok közötti egyensúly.

Én úgy érzékeltem, hogy több volt a régebbi szám, mint az új album dalai, aminek én csak örültem. Nagyon vártam őket, mivel a német feszteken valahogy mindig kimaradt, így boldog voltam, hogy sikerült végre elcsípnem és nem csak nekem nem okoztak csalódást. Ahogy láttam, körülöttem mindenkinek nagyon tetszett a koncert, rengetegen tapsoltak, táncoltak és aki ismerte a szöveget, az énekelt is. Szerintem bánhatja, aki nem jött el!