Izgatottan vártuk a Mona és Balázs által szervezett SenkWaves Fest-et. Szinte kapunyitásra megérkeztünk a Gólyába, így volt idő kicsit beszélgetni is az ismerősökkel. Picit többet is, mint gondoltuk, mivel az első zenekar fél óra csúszással kezdett. Gondolom, hogy még gyűljenek az emberek.

A párizsi Position Parallèle tagjai ismerősek lehettek azoknak, akik ott voltak az előző napon az Instantban. A Dernière Volonté-s Geoffroy Delacroix és Pierre Pi mellékprojektje ez, a francia elektronikus coldwave/minimal synth új hullámának egyik legjelentősebb úttörő zenekara melankolikus utazásra vitt minket vissza a 80-as évek elejébe. A banda minimalista popban tevékenykedett, erős újhullámos érintéssel. Nincs harci ritmus, nincsenek mámorító kórusok, csak a 80-as évek szintije, így a dalok sokkal elektronikusabbak és sokkal hidegebb hangulatot árasztottak, gyakran minimál elektrónak is minősíthetőek. Az énekes is otthon hagyta a militarista kabátját és bakancsát, most fekete ingben, CK farmerban és a hozzá illő cipőben lépett fel. A francia szövegek gyakran metaforák vagy valamilyen szimbolikát tartalmaztak, a téma a szürrealizmus, a hideg szerelem és a magányos kétségbeesés. A könnyűzene és Geoffroy D. meglehetősen pesszimista szövegeinek kontrasztja egy hamisan naiv oldalt adott ennek a zenének, amely inkább volt elgondolkodtató, mint mosolyra késztető. Némely dal engem erősen emlékeztetett a német Welle:Erdball prüntyögő hangjaira, illetve Kraftwerk-et vagy épp Jean-Michel Jarre-t is kihallottam belőlük, amit nem negatívumként említek meg. A ritmus és a bájos hang hipnotikus érzést közvetített és megmozgatták a lábakat a sötét táncparketten. Sajnos többször is el-elment a hang, illetve zúgó alapzaj jött a hangfalból, valami érintkezési hiba lehetett, emiatt hamarabb be is fejezték a koncertet, pedig én még szívesen hallgattam volna őket.

A következő bandának tavaly ősszel volt az első magyarországi koncertje Budapesten, az Aurórában léptek fel és bár már én is többször láttam kint a német fesztiválokon, őket vártam a legjobban. Tizenhárom év közös zenekartörténet után a bandatagok Luca Gillian, Hannes Rief, Samuel Savenberg és Max Rieger befolyásos együttessé tették a Die Selektion-t. A kvartett (amely azonban élőben duóként lépett fel) új stúdiólemezt adott ki ősszel, azt jöttek népszerűsíteni, a legtöbb dalt erről az albumról játszották. A sötét hullámformáció különlegessége Rief dallamos trombitajátéka, ami még mindig nagyon valószínűtlen elemnek számít az elektronikus testzenében, a hideghullámban és a mechanikus poszt-punkban, de ennél az együttesnél elbűvölően működött. A trombitás intró után lépett a színpadra az énekes. Mindketten nagyon csinosan voltak felöltözve, fekete öltönyben és nyakkendő helyett világos színű kendőt viseltek. Máris belecsaptak a „Der Grundstein”-ba, aztán következett az aktuális korong névadó dala, a „Zeuge Aus Licht”, majd „St. Leonard”, „Was Übrig Bleibt” és az én személyes kedvenceim, a „Drei Gesichter” és a „Der Rote Faden”. Az „Ascheregen” alatt a mikrofont is oda nyújtotta egy lelkesen éneklő rajongónak, a „Mein Fundament (Uns Gehört Die Welt)” közben lejött a közönség közé énekelni. A táncparkettet megmozgató rézfúvós hangszert Luca énekes finomította – hol kifejezően énekelt, hol beszélt, vagy akár kiabált, de mindig egyfajta lazasággal. Táncolt, tombolt a színpadon, volt, hogy a mikrofonállványnak ment neki, vagy éppen a falnak, esetleg a mikrofonzsinórt gabalyította össze. Folyamatosan mozgásban volt, szinte egy percre nem állt meg, talán csak akkor, amikor a gyöngyözőborból (tréfásan „Prosecco Wave”-ként emlegeti zenéjüket) kortyolgatott. A koncert utolsó számánál („Kühle Lippen“) a társát előre hozta a színpad széléhez, kézen fogva énekeltek, majd szájon csókolták egymást. Annyi energia és érzelem volt ebben a fellépésben, remek volt a hangulat és a setlist is. Ahogy láttam mindenkinek tetszett és nemcsak a zene, hanem az énekes közvetlensége, nyíltsága és folyamatos kommunikációja a közönséggel, így minden bizonnyal új rajongókat is szereztek az egyórás koncert alatt.

A szintén párizsi Sydney Valette is a francia sötét elektronikus underground új hullámának veteránjai közé tartozott. A szobatársa, aki a legjobb barátja is volt egyben 2005 körül zenélt a lakásukban, ő pedig csak megpróbálta utánozni, mert nagyon érdekesnek találta, hogyan lehet dalt készíteni. 10 évig klasszikus zongorázással foglalkozott, mielőtt az elektronikus zenére váltott volna, de a klasszikus múltja befolyásolta is a zeneszerzési módját, mivel mindig először a Steinway zongoráján komponált, mielőtt a számítógéphez ült volna. Inkább a 8 bites zenét kedvelte, ahogyan egy olyan számban is megfigyelhető, mint a „Dimanche”. Eleinte szinte semmit sem tudott a zeneszerzésről és nem volt más neki, mint egy tört Cubase és VST-s laptop. Már 2011 óta jelentetett meg lemezeket, de a kezdeti, nyersebb hangzásvilágú kiadványok után az igazi áttörést a 2018-as Fight Back és (még inkább) a 2019-es How Many Lives? LP-k hozták el számára. Főleg az angol nyelvet részesítette előnyben és most leginkább a szeptemberi új album dalait („So Lost“, „Pharmakon“, „The Healer“, „The Wanderer“, „The Avenger“, „The Knife“) népszerűsítette és csak két régebbi számot („Please” és a ráadásban leadott „Safety Net“) játszott. Zenéjében magabiztosan keverte és olvasztotta eggyé a minimal synth, a darkwave, a synthpunk, a trance, az EBM és a szintipop stílusjegyeit, karakteres, azonnal felismerhető énekével tette egyedivé a végeredményt. Sydney jellegzetes minimálstílusában a melankolikus, lenyűgöző dallamokat a sivár, elhalt énekhangja, valamint a jeges és hangulatos szintivonalak díszítették. A dalok a magány és a kiábrándultság komor, de szívből jövő érzését idézték, a fémes elektronikus teste mögött pedig feltárulkozott egy magányos, romantikus lélek „meleg” embersége, aki a szakadék szélén állva aggódott a zaklatott világért . Erőteljes, dinamikus fellépést láthattunk most is tőle, olyat, ami a stílus élvonalába emelte az évek folyamán.

Utolsóként a 2019 óta létező NNHMN (Nonhuman), egy Berlinben élő lengyel duó tündökölt, akik szintén nem voltak már ismeretlenek nekünk, idén két német feszten is felléptek. Vannak, akik „haunted synthwave”-nek hívják a zenei stílusukat és ezt minden bizonnyal jogosan. Lee Margot énekesnő buja hangszínével, a távoli, de mélyen érzelmes, kísértetiesen csábító énekével jeges, érzéki érintést hozott létre, míg Michal Laudarg szonikus produkciója a felvillanyozó szintetizátorvonalakkal és lüktető ritmikus groove-okkal egyedülálló, sötét pince-táncparkett érzést keltett, az instrumentálisok is mindig táncolhatók voltak. A banda mámorító hangzása a poszt-punktól a kísérteties szintihullámig és a sötét diszkóig terjedt egy kevés technó hatással. Megszállott szintivonalak, fülledt sóhajbejátszások és táncolható groove-ok egy izgalmas, többdimenziós univerzumon vezettek végig minket minimál szintetizátor és gótikus felhangokkal a „Lovelorn”, „Der Unweise”, „Tomorrow’s Heroine” és néhány kiadatlan dallal. Hogy miért nem csak az ismert slágereket játszották? Arra azt a választ kaptam, hogy tesztelni akarták, melyik dal működik és melyik nem, hogy még változtatni tudjanak rajta az új album megjelenése előtt. Ha modern, elektronikus darkwave zenét keresnél, akkor megtaláltad. A szőke hajú, törékeny testű, rövid lakkszoknyát viselő énekesnő sokat táncolt, sokszor előre is jött, illetve a színpad oldalához is, hogy minél jobban lásson mindenkit. Nagyon közvetlen volt, kezet fogott a rajongókkal, sőt az egyik hölgynek a kezét is megcsókolta, bizonyosan észrevette a csodálója nyakában lévő zenekari sálat.

A koncertek után szinte teljesen kiürült a terem, sokan elindultak hazafelé, illetve át másik buliba. Aki ott maradt, annak a talpalávalót a svájci Bananafishbones szolgáltatta az afteren, a hölgy egyébként az átállási szünetekben is zenélt. Azonban a csúszás miatt és mert hajnali 2-ig volt nyitva a hely, csak 1 órát tudott játszani.

A pénteki Instantos és a szombati Gólyás esték után szuper hétvégét zárhattak a darkwave, coldwave és EBM rajongói. Köszönjük a SenkWaves csapatnak az üdítő koncerteket és a remek szervezést! Sokan vagyunk, akik azért reménykednek abban, hogy esetleg később mégiscsak lesz ennek még folytatása. Ha igen, akkor pedig kéretik még több szcénatagnak ott lennie és örülni, hogy valaki elhozza ezeket a fantasztikus együtteseket kishazánkba.

Fotók: A L pix _{^{(Facebook, Instagram)}}