Véletlenül keveredtünk le november utolsó szerda estéjén az A38 hajóra. Egy kedves csopitag ajánlotta fel betegség miatt a jegyeit, innen is köszönjük neki és mielőbbi gyógyulást kívánunk. Amikor pár perccel a kapunyitás után megérkeztünk és a ruhatár után indultunk volna be a hajó gyomrába, zárt ajtók fogadtak, még akkor hangolt az első együttes, de 15 perc csúszással végre kinyílt a lenti bejárat is és elsőként léptünk be. Eleinte nem voltunk sokan, de szép lassan megtelt a terem.

Megszokhattuk már a FLA koncerteken, hogy mindig variálás van az együttesek tervezett sorrendjében, most se volt ez másképp, így először a német The Halo Trees lépett a színpadra. A banda zenei utazása Berlinben kezdődött 2016 körül, amikor Sascha Blach dalszerző, producer és énekes úgy döntött, hogy nekilát az eddigi legnagyobb kihívást jelentő munkájának. Már végigjárta a metál, a progresszív rock, a pop, a filmzene és az elektronika világát, de most a víziója az volt, hogy olyan mély, megnyugtató és melankolikus zenét készítsen, amelyet David Bowie, az Interpol, vagy Nick Cave ihletett. Több mint két évig dolgozott a stúdiójában, hogy létrehozza az indie rock, a pop és a posztpunk keverékét sok tom-tom dobbal, mély basszusfrekvenciákkal, atmoszférikus gitárokkal. A négytagú zenekarból ketten voltak most ott, az énekes és a hegedűs srác, gondolom élőben így lépnek fel, vagy ez az olcsóbb változat. Egy igazi “csináldmagad” banda, az albumok a saját berlini stúdióban készülnek, saját kiadó adja ki, az összes videoklipet külső segítség nélkül forgatják, a grafikát is egyedül készítik.

A koncert elején inkább a lassúbb, rockosabb hangzású számokat játszották sok mélységgel, érzéssel és melankóliával, az utolsó két szám pedig a két héttel ezelőtt megjelent Electric Mirror albumról szólt, ami tulajdonképpen az előző lemezek rockdalainak az új, elektronikus feldolgozásait jelenti. A „Bringing Light Into The Room“-nál mindenkit megkért az énekes, hogy kapcsoljuk be a zseblámpafunkciót és úgy tartsuk fel a magasba a telónkat. Lírailag a dalok sokféle témát felöleltek: halandóság, szegénység vagy éppen az egyre inkább technológiás, önmagától elidegenedő és elszemélytelenedő társadalom. Mély férfi ének és szomorú hegedű párosult a hangulatos gitárral és sámándobbal, amelyek finoman szőve szokatlan harmóniákba vagy görbe ütemekbe tetté érdekessé a dalokat. Bár én nem ezt az együttest tettem volna előzenekarnak, a koncert első fele túl rockos, túl lassú volt, az elektronikusabb dalok jobban illettek volna az estéhez.

Utána Ania Tarnowska lépett a színpadra, szakmai nevén I Ya Toyah, lengyel-chicagói zenész, énekes, zeneszerző, producer, előadóművész, valamint a Femme Fatale Records kiadó alapítója/vezérigazgatója. Az „I Ya Toyah” lengyelül azt jelenti, hogy „Csak én vagyok”. A lengyelországi Łódźban született és felnövő Ania már gyermekként megkezdte zenei tanulmányait, klasszikus gitárt, zongorát, éneket és zeneelméletet tanult. Fiatal felnőttként az Egyesült Államokba költözött és hamarosan számos zenei projekt részese lett és fellépett metál, punk rock, jazz és progresszív rock együttesekkel. 2016-ban szerzett tanári diplomát, majd 2017-ben otthoni stúdiójában kezdett dolgozni szólóprojektjén, első albuma 2018-ban jelent meg. Egyedül felügyeli karrierje minden lépését: a dalírástól, zenéjének felvételétől és keverésétől kezdve a szenvedélyes élő előadásaiban használt minden egyes fény programozásáig.

A hölgy nagyon csinosan volt öltözve, fekete, egybe lakkruha volt rajta, ami tangaszerű kialakítása miatt láttatni engedte a fenekét is. Kinézetét még mintás harisnyával, magastalpú cipővel és az elmaradhatatlan tüsis nyakörvvel is feldobta, plusz jópofa volt a láncokkal teletűzdelt mikrofonállványa is. Elmondta, hogy ő lengyel, de már régóta Amerikában él és hiányzott neki Európa, így örül, hogy végre itt is turnézhat. Már az első, „I Am The Fire” és „Vast Spaces” rockosabb dalokkal tűzbe hozta a közönséget, elsősorban a férfiakat, akik bőszen előre is jöttek fotózkodni. Aztán letette a gitárt és a szintihez lépett, aminek az állványára az volt írva, hogy “Azért dolgozok, hogy a kutyámnak jobb élete legyen” és belecsapott a hamar kedvencemmé vált, elektrós hangzású „Dream Not To Dream“-be. Tudni kell róla, hogy heves szószólója a mentális jólét, valamint az emberi és állati jogoknak. Dalaiban gyakran összpontosít a lelki mentális egészségre és az öngyilkosság megelőzésére és az összes bevételének a 15%-át az Öngyilkosságmegelőzési Alapítvány kapja. Szót emel az állatkínzás elleni is, pénzt gyűjtött a világ állatmenhelyei számára, valamint a háború sújtotta Ukrajna lakosságának is.

A könyörtelen ritmusú „Denial” után a DM féle „It’s No Good” feldolgozás volt a soros, amit úgy átdolgozott, hogy az elején alig lehetett ráismerni, néhol még a dallamot is direkt máshogyan énekelte, ami teljesen más hangulatot adott az ismert dalnak. Végezetül a „Panic Room” következett, ahol felkapta a fogaskerekekkel díszített mikrofonállványát és az első sorokban állókkal lepacsizott. A dalaiban az indusztriális zenét a darkwave-vel és az elektronikus rockkal keverte, így szőtte őket egyedi hangzású zenei kárpittá. Koncertjei a fékezhetetlen erőről, a vad függetlenségről és a Föld összes élőlénye iránti szeretetről visszhangzik szerte a világon. Egyesítette a béke és az anarchia szimbólumait, amelyek a „lázadó pszichéjét” jelképezik. A lézerekkel és köddel körülvett előadást nagyon izgalmas és hipnotikus volt nézni, az énekesnő szexi, mégis sötét ipari hangulatot hozott a helyszínre.

Nem kellett sokat várni a főzenekarra, az est második felére sikerült behozni a 10-15 perces csúszást. A jelenet veteránja, a Front Line Assembly talán az eddigi legjobb előadását nyújtotta. Az „Anthrocross” intró alatt Rhys Fulber és egy másik tag elfoglalta helyét a szintinél. A fiatalabb srác elég sokszor szinte rámászott az asztalára, úgy tekerte a vokóderét. A dobok püfölését Eli van Vegas vette át, akit az osnabrücki Zweite Jugend nevezetű banda énekeseként is ismerhettek. Kétoldalra ki volt téve még egy-egy üstdob is, amiket hol a két szintis együttesen vert, dobduettet előadva, hol az énekes dobolt az egyikőjükkel. Gitárost most nem hoztak magukkal, szerintem jobb is volt így, nekem jobban tetszettek anélkül a nóták. Bill Leeb szemmel láthatóan jó kedvében volt és tigrisként sétált a színpad egyik oldaláról a másikra, kissé eltorzult kiáltásait a tömegbe dörmögve.

Elég sok 90-es évekbeli számot előhúztak a tarsolyukból, „Plasticity“, „Gun“, „Final Impact“, „Resist” vagy a „Mindphaser” sőt a 80-as évek végéről is a „Digital Tension Dementia“-t, de a 2010-es évekbeli „Shifting Through The Lens“, „Killing Grounds“, „Deadened” vagy „Bio-Mechanic” dalokat is ünnepelte a közönség. A hozzá kapcsolódó fényshow pedig egyre erőteljesebb lett és megvilágította a termet úgy, hogy az ember szinte isteni megjelenésre gondolhatott. A hajó belseje meglehetősen tele volt rajongókkal, a színpad előtti téren általános izgalom uralkodott, a közönség táncolt, sőt egy kisebb pogózó tömeg is összegyűlt középen. Természetesen nem mehettek el a ráadás 2010-es „I.E.D.” és az 1988-as „Body Count” nélkül.

Az együttesnek jó néhány öröksége van, egy sereg más zenészre is hatással voltak, még mindig elég termékenyek mind hangfelvétel-előadóként, mind élő fellépésként és néhány fiatalabb formáció tanulhatna Bill Leebtől és régi figurájától, Rhys Fulbertől, hogyan nyújtsanak balhémentesen is érdekfeszítő műsort. A kanadai banda pályafutásának közel 40 éve még mindig kínált valamit, még akkor is, ha nem vitatható, hogy virágkoruk az 1980-as évek végétől a 90-es évek közepéig tartott. De most úgy látszott, hogy a zenekar az évek során semmit sem felejtett el és még mindig az elektró/indusztriál zene élvonalában van.