Talán nem a szokásos eljárás, amit a VNV Nation március elején megejtett a Dürer kertben: bár az új album csak a turné során fog megjelenni, a banda már megkezdte körutazását anélkül, hogy a dalokat megismerhette volna a közönség. Ruhatárazás után megnéztük a mörcs áruválasztékát, majd beléptünk a nagyterembe és elfoglaltuk helyünket az első sorban. Pontosan kezdett a Straight Razor, azaz Omar Doom színész elektronikus projektje darkwave, techno és EBM hangzással. Omar Makhdomi a pennsylvaniai Eastonban született, mindkét szülője az indiai Kasmír régióból származik. Szülei minden héten elvitték a családot operába, színházba vagy kiállításra, így már gyerekként közel került a művészethez. Érettségi után festészetből szerzett diplomát, majd zenészként dolgozott és egyik nővérével a Diabla nevű ruházati vonalat vezette Los Angelesben. Barátságot kötött Tarantinoval, aki arra biztatta Makhdomit, hogy folytasson színészi karriert és vegye fel a rövidebb művésznevet, az Omar Doomot. A tanácsot követve színészetet kezdett tanulni és olyan filmekben láthattuk, mint a Halálbiztos, a Becstelen brigantyk és a Volt egyszer egy… Hollywood, de a filmes sikerei ellenére mindig is a zene maradt az igazi hivatása, ezért létrehozta a Straight Razor projektet, amire az ipari, elektronikus és EBM stílusok keveréke jellemző. A koncepció nevét az 1960-as évek olasz Giallo-filmjeinek fekete kesztyűs gyilkosai ihlették, akiknek a választott fegyvere gyakran egy egyenes borotva volt.

Maszkban, kapucniban lépett színpadra a szintis, őt követte borzasztóan vakító fényben az énekes, aki hűen a projekt elvéhez fekete bőrkesztyűt viselt és a decemberi új album címadó dalával, a „Casualty” sötét pulzusaival kezdett. Jeges, gépesített, góttal teli szinti ütemek hajtották a dalt, amibe baljóslatúan vágott bele Omar énekhangja. A „Black Smoke Rising” viharként robbant be a mennydörgéseivel és érzéki lökéseivel. A dal forrt a feszültségtől, aztán megütött minket az ipari vadság, az összetéveszthetetlen old-school goth EBM irányzata, amely megtörte a nyugtalanságot. A „Suffering” nyomasztó zümmögéssel kezdődött, ami pulzáló ütembe ment át. A szám mély, lüktető basszusvonala és indusztriális ütőhangszerei megalapozták Doom kísérteties énekhangját, ami a suttogás és a szenvedélyes kiáltás között mozgott. Szirénaszerű hangok villogtak a háttérben, sötétséget kölcsönözve a számnak, de ez csak tovább fokozta az elszigeteltség és kétségbeesés érzését.

A „Misery” komor szintipop ritmussal kapcsolta feljebb a sebességet, a 80-as évek darkwave jegyei keveredtek a futurepop nyomaival, ahogy láttam a tempó táncos lendületbe hozott mindenkit. A világvégi „The End“, az album záródala bár lendületes, de a szöveg fenyegetést keltő, ami mélyebbre vonja a hallgatókat. Aztán a „Black Elixir” következett fémes dallamával és megdöbbentő ritmusával, amiben a sötétség és a szépség ütközött egymással. A közönségkedvenc vámpírkeringő „The Curse“-t hagyták a legvégére, ami baljós basszusvonallal és orgonahangú szintikkel kezdődött, majd a darkwave és az Italo disco között húzódó táncolható ütemben folytatódott. A szám ritmusa egy Giallo thriller feszültségére emlékeztetett és minden hang borotvaélként vágta át a keveréket, közben a stroboszkóp villogó fényei ismét kisütötték a szemeinket. Omar az új lemezzel megküzdött a személyes démonaival, a dalok visszatükrözik szorongással teli csatáit és azt, hogyan próbált szembenézni ezekkel a küzdelmekkel, hogy megtalálja a szépséget a káoszban. Egy kivételével az összes dalt eljátszotta az újdonsült albumról, többen is mondták, hogy még elhallgatták volna és kevés volt az a 35 perc játékidő, míg másoknak inkább már unalmas volt az éneklés és az előadásmód. Tény, a hangsúly egyértelműen a zenén volt: minimalista színpadi világítás (kivéve a két szemkisütő ragyogás) és zero showhatás. Omar mindenesetre udvariasan és őszintén megköszönte mindenkinek a rendkívül barátságos fogadtatást.

Rövid átszerelés után, a kiírtnál 10 perccel hamarabb kezdte meg a március vége felé megjelenő korongjának a bemutató turnéját a VNV Nation egy új darabbal, a „Save Me” meglehetősen lassú hangjaival. A dal után az énekes felemelte poharát és tökéletes magyarsággal mondta ki, hogy egészségedre és máris kezdődött a nem olyan régi Noire albumról az „Only Satellites“, majd ismét egy újdonság, az élénk ritmusú „Silence Speaks“. De eljött a várva várt klasszikusok ideje is, felcsendült a „Nemesis“, ami alatt bankjegyek, valutaszimbólumok és az „Igazságosság” szó lobogott a LED-képernyőkön. Páran örömükben az első sorokban elkezdtek pogózni, ez érezhetően felzaklatta Ronant, le is állította őket, mondta, hogy hagyják abba, nem 12 évesek már. A „Legion“-t úgy konferálta fel, hogy ez az új és a régi rajongóknak is szól. Az énekes jó hangulatban volt, ide-oda mozgott a színpadon és sokat kommunikált a rajongókkal. Mondta, ha akarunk vele szelfit, akkor itt van, tessék fotózni, majd belecsapott a „When Is The Future“-be. Mindvégig igyekezett szemkontaktust tartani velünk, volt, hogy ránk kacsintott vagy éppen mutatta, hogy figyel ám minket és a szemünket akarja látni.

A következő „Space & Time” alatt próbálta énekeltetni a közönséget, de azt a részt valahogy elfelejtettük. Nevetve felmordult, hogy mi a fene volt ez, hát így tudjuk a szöveget? A „Tomorrows Never Comes” közben felismert egy srácot, aki ott volt előző este is Bécsben. Kiderült, hogy kaliforniaiak és nagyon jól érzik magukat. A „Honour” tiszteletére kissé el volt túlozva a vakító fehér fény, sokak szemét bántotta. A „The Farthest Star“-nál atmoszférikus jégkékben fürdött a színpad, majd a 2023-as album dala, a „Run” következett. Ronan itt még nézte a szöveget, hiszen csak kb. 2 hete kezdték el játszani, a dal Oberhausenben ünnepelte turnédebütálását. A „Retaileta” alatt észrevett egy srácot a legújabb VNV pólóban, mutatta, hogy klassz a felsője, tetszik neki. A „Control” közben ismét ment a villogó fehér fény, a kivetítőn pedig megjelent hasonló betűtípussal, mint valami számítógépes játékban a felirat, hogy első játékos, készen vagy? Volt a számban egy olyan rész, amikor szinte csak a dobot lehetett hallani, közben ahogy tapsoltunk, úgy haladt előre a töltés felirat és mellette futott a kis ikon is, hány százaléknál járunk és mennyi taps kell még a maximum energiáig, a végén pedig kiírták, hogy győztél/győztünk.

Valószínűleg nem újdonság a hűséges rajongóknak az, hogy a Hamburgban élő ír nem rajong az okostelefonokért koncertkörnyezetben, azt vallja, hogy jobb a zenére koncentrálni és elmélyülni benne. Többször is figyelmeztette a közönséget, hogy élvezzük a pillanatot, tegyük el a mobiltelefonokat és mozogjunk! A „Prophet” alatt engem szúrt ki, amikor éppen jegyzeteltem a setlistet és a történéseket, megállt előttem és rosszallóan csóválta a fejét. A „Resolution“-nál arcon pusziltam a barátomat, mutatta hogy figyel ám, mosolyogtam rá, énekeltem a szöveget, erre hangosan belenevetett a mikrofonjába. A „Perpetual” közben a „Legyen örök fény” sorhoz tökéletesen passzoló napsárgában fürdött a színpad. Úgy mutatta be az együttest, hogy Yannik dobos, Gabriel és Gregory billentyűsök, valamint van egy Ronan Harris énekes is. Természetesen ment az énekeltetés is a „Legyen mindig örök fény” refrénre, mi pedig bőszen tütürütürütürü-ztünk a dallamra.

Ezután lementek a színpadról, bár azért sejtettük, hogy visszajönnek még. Az előző, Electric Sun albumról származó „The Game” előtt elmondta, hogy ő ír, Dublinból származik, de a magazinokban mindig angolként írnak róla. A „Gratitude” közben az énekes kiszúrta, hogy közvetlenül mellettünk egy pasi és egy csajszi nem táncolt, kérte, hogy pörögjenek velünk. Megint egy új szám következett, a „Close To Heaven“, amiről Ronan elmondta, hogy ez nem csak egy dal, hanem a filozófiája is: a múlt elmúlt, tanulj belőle, ezáltal a jövőben erősebb leszel és akár a legjobb is. A hangulat az esemény előrehaladtával érezhetően megnövekedett és érzelemdúsabb is lett.

Ismét lementek a porondról, de lehetett tudni, hogy még visszajönnek, hiszen a segítők még 2 dobot pakoltak a színpadra. Ahogy felcsendült az „Illusion“, több pár elkezdett összeölelkezve táncolni, ami nagyon tetszett az énekesnek, megjegyezte, hogy mélységes tisztelete azoknak, akik a partnerüket fogják. Tovább folytatódott a romantikázás a „Nova (Shine A Light On Me)“-re, Ronan azt kívánta tőlünk, hogy ne legyünk félénkek és énekeljünk együtt vele, majd az „All Our Sins“-nél előrejött a dobos és elkezdte püfölni a nemrég behozott dobokat. Az énekes megint kérte, hogy még utoljára szedjük össze az energiáinkat és sikítsunk, táncoljunk, énekeljünk együtt. „Ez nagyszerű volt” – összegezte Mr. Harris az estét a hangosan éljenző és tapsoló közönség előtt és a jelenlévők közül kevesen mertek volna ellentmondani neki. A képernyőkön a 25-ös, 3-as és 28-as számok ismét az új Construct album megjelenési dátumát juttatták eszünkbe. Az együttes még kb. 10-15 percig fent maradt a színpadon, köszönetet mondtak, valamint folyamatosan beszéltek hozzánk.

A Dürerbe ellátogató rajongók egy magával ragadó élményt kaptak a nagyjából félház ellenére is, az este ötvözte a VNV erőteljes, energikus előadásait új zenei elemekkel. Általánosságban elmondható, hogy a koncert mindkét félnek nagy örömet okozott: nemcsak a közönség volt lelkes, hanem a zenekar is egyértelműen élvezte a műsort. A kvartett bő két óra 15 percig szórakoztatta a szurkolókat. Nemcsak zenével, hanem jól behangolt lézerekkel és a videófalakra vetített közvetítéssel is kiváló példával szolgáltak arra, hogy a zene és az optika hogyan alkothat csodálatos szimbiózist. A fényshow tökéletesen illeszkedett az általános koncepcióba és lenyűgöző volt. A sikeres világítás mellett a videoképernyők is kiemelték a hangulatot és harmonikus összképet biztosítottak. Remekül kerekítette az összhatást, hogy az akusztika is szuper volt és Ronan hangja is szépen csengett. Akik ott voltak, valószínűleg nem bánták meg, hogy elmentek.