A múlt hétvégén megrendezett teltházas E-tropolis fesztivál az elektronikus zene legkülönbözőbb stílusait, a klasszikus EBM-et, a hard indusztriál és cyber hangzásokat, a szintipopot és az alternatív dance fellépéseket ötvözte egy egyedi gyárépületben. A helyszín a Turbinenhalle, egy nagy átalakított raktár, ami tökéletes helyet biztosított az ilyen típusú zenéhez. Két színpad, bőséges bárok, két dohányzóhely, egy több mint megfelelő személyes öltöző, valamint egy nagy élelmiszercsarnok étel- és gót kellékes bevásárlóstandokkal. A nagyterem mellett volt az élelmiszereket, mézsört, ékszereket, parfümöket, CD-ket és ruházatot kínáló placc. A zenekari áruk és a fesztivál saját cuccai a bejárat mellett helyezkedtek el. Mint mindig, a nagyszínpad csarnokának legfelső emeletén volt egy VIP rész, mellette pedig egy kávézó, ahol csak készpénzzel lehetett fizetni, ami azért lehetett egyeseknek zavaró, mert a fogyasztási bónokat nem váltották vissza, így ha rajtad maradt, max. megpróbálkozhattál másoknak eladni.

Péntek este a fesztiváljeggyel rendelkezőknek ingyenes előpartival kedveskedtek a szervezők, másoknak 10 euróba került a belépés. Szuper volt a hangulat, a talpalávalót a Zeraphine és a Solar Fake dalnoka, Sven Friedrich, valamint a Rotersand és a Future Lied To Us bandákból jól ismert Krischan Wesenberg szolgáltatta nekünk, roptuk is rá hajnal 3-ig rendesen.

Szombat kora délután elsőként a nagyszínpadon az ELM kezdett, azaz a Brüsszelbe költöző svéd Peter Elm dalszerző, énekes és producer projektje. A fekete trikós vándorzenész viszonylag hosszú intró után lépett a porondra. A dalai tele voltak hideg EBM-ütésekkel, amik erőteljesen Nitzer utánzatok voltak, még az énekes hangja és hanglejtése is olyan volt, mint McCarthy-nak. Az angol dalok az agresszióról szóltak, a vásznon is a koncepcióba illő témák (puskalövedékkel átszúrt pénisz, amerikai vadászgép és injekció, szög és kés) váltogatták egymást, az utolsó, német szövegű számnál pedig egy szimbólumként jelent meg az összes. A japán dobos csak dísznek volt odatéve, próbálta lekövetni a zenei alapdob ritmusát. Azért sokan örültek a kemény ütemeknek és a könyörtelen basszushangoknak, kisebb pogózó kör alakult ki középen.

Rövid átállás után folytatódott a hamburgi/hannoveri Alienare-rel. A három északnémet nemcsak zeneileg, hanem vizuálisan is kiemelkedett. A fiatalemberek öltözéke és frizurája azonnal feltűnt: fekete öltöny és neonzöld nyakkendő, az énekes haja inkább emo-orientált, a billentyűs frizurája pedig a 80-as évekből való. A zöld színt és a humoros közjátékokat kedvelő banda olyan slágereket játszott, mint a „Neon”, „Wrong” és a „Diamonds“. A hangulatot tartósan az énekes fűtötte, folyamatosan kommunikált velünk, hogy emeljük fel a karjainkat és tapsoljunk, mindenki szívesen részt is vett benne. Elment a világítás, viccesen mondta az énekes, hogy amúgy frappánsan Lumen az új albumuk címe és mikor visszajöttek a fények, nevetve konferálta fel a „Green Lights” dalukat, ami előtt koreográfiát tanított meg velünk, két lépés balra, aztán kettő vissza. Tréfálkozott is, hogy az emeleten a korlátnál állók ezt ne csinálják utánunk, max. csak a kezükkel. Az énekes poénkodott is utána, hogy akkor most 12 perc pihi a megerőltető torna miatt. Mindenesetre olyan jól fogadta a nép, hogy az emberek őrjöngve tomboltak a koncerten. Azt hiszem ez elég szokatlan egy kevésbé ismert együttesnél, pláne, hogy ők még sosem játszottak ezen a fesztiválon.

Átballagtunk a kisterembe, ahol az osnabrücki, 2016-ban alakult Tension Control lépett fel, őket már ismerheti a hazai közönség is, hiszen 2022-ben az A38-as budapesti koncerten volt a Frontline Assembly és a Die Krupps előzenekara. A stílus a régi EBM iskola gyökereire emlékeztetett, amit kortárs hangok és lüktető ütemek egészítettek ki. Az énekes sokszor egészen előre jött, még a hangfalakra is rámászott és megemlítette, hogy a szintisnek most volt az eljegyzése, nagy tapsot kért neki. A napszemüveget és fekete bőrkabátot viselő duó minden bizonnyal sok DAF-ot hallgatott élete során. Csontszáraz, kövér old-school hangzás olyan szövegekkel, amelyek valójában túlságosan is emlékeztettek Gabi Delgado lírai éneklésére. Az olyan dalokkal, mint az „Ahoi Herr Kommandant” vagy a „Pain“, a DAF, a Spetsnaz és az Orange Sector legjavát adaptálták. Ebből a szempontból az együttes zeneileg nagyon ismerősen szólt és ez örömet is okozott az idősebb közönségnek. Jó hangulatot hoztak és megfelelő bemelegítő programot biztosítottak a többnyire bakancsos lábaknak.

Sietés vissza a nagyterembe. A müncheni Rue Oberkampf koncertjét nagyon vártam, legutóbb a magyar rajongók a Fekete Zaj fesztiválon láthatták őket. A 2016 végén három DJ által alapított zenekar a 80-as éveket ötvözte cold wave, synthpunk, EBM és a technó hangulatával. A banda a nevét a Párizs 11. kerületében található Rue Oberkampf utcanévről kapta, ami Christophe-Philippe Oberkampf, a 18. századi német származású francia iparművész nevéhez fűződik. Ő alapította azt a pamutgyártó céget, ahol az ikonikus toile de Jouy szövetet használták, a fatáblákat rézlemezekre cserélték, így a cég a gépesítés korszakába lépett és divatos dizájnjuk uralta a világot. Ma az utca a szép butikjairól ismert, valamint sötétedés után a fess bárjairól és klubjairól. A nyitó „Hope And Fear“-en a basszus kicsit túl volt tolva, de szerencsére gyorsan orvosolták, így a következő „Allein“, „89 Degrees” és „Solitude” számoknál már tökéletesen szólt. A bundaszerű, szőrös felsőt viselő énekesnő nagyon keveset beszélt, legalábbis nagy volt a kontraszt az előtte fellépőhöz képest. A különböző színűen világító gúla és a stroboszkóp kombinálása a túlfűtött atmoszféra és a maximális táncvágy kellemes keverékét hozta létre a „Deine Augen” és az utolsónak játszott „I Won’t Surrender” alatt is.

A kisteremben játszó hannoveri Orange Sector a klasszikus EBM-ről ismert. Lars Felker és Martin Bodewell duója 1992-ben alakult, mára már kvartett lett. A zenekar már a 90-es évek elején hírnevet tudott szerezni. Az olyan dalokat, mint a „Für Immer“, a „Wo Bist Du?” vagy az „Alles Dreht Sich Im Kreis” jól fogadták a lelkes rajongók. A zenekar kemény, gyors dobokat, masszív hangot kínált – jól sikerült EBM! Tovább melegedett a hangulat, a „Volle Kraft Voraus“-nál mind a négyen előre jöttek és együtt énekeltek. Már mindenhol mozogtak, ünnepeltek az emberek, sőt néhányan saját kis körgödröt is alapítottak a színpad előtti pogózáshoz.

Az eddigi őrült szórakozást most felváltotta a lazítás. Az Empathy Test-ben Isaac Howlett gyengéden simogatta a lelkünket a melankolikus szintipoppal. Itt sodródva ringatóztunk, nem pedig a kemény ütemeket lovagoltuk meg. Egy rendkívül vidám Isaac lépett a nagyszínpadra és felcsendültek a „Monsters” első hangjai. Lágy hangja tökéletesen csengett, hozzá fergetegesen táncolt. Az „Empty Handed“, a „Last Day On Earth” és a „Holding On” dalokkal tudta, hogyan kell az érzelmeket olyan mélységgel és nyitottsággal közvetíteni, amilyet ritkán látni. Azonnal megbűvölte a közönséget a „Vampire Town“, „Demons” és az utolsóként leadott „Losing Touch” nyugodt hangjaival, valamint Isaac karizmatikus éneke is elvarázsolt minket. Összességében elmondható, hogy a szimpatikus londoni trió nagyszerű teljesítményt nyújtott, amelyre sokáig emlékezni fogunk. Legközelebb szeptemberben láthatjátok nálunk a bandát az A38 tetőteraszán.

A Chrom a szimpatikus Christian Marquis és Thomas Winters nevének betűiből létrejött bandanév. Még épp időben érkeztünk, mint később megtudtuk létszámstop alakult ki, a csapatunkból volt, aki nem jutott be a kisterembe. A düreni fiúk tudták, hogyan kell meggyőzni és elbűvölni a rajongóit, a harsány, táncos, de egyben dallamos elektró hangzással felfűtöttek minket, egyetlen táncoló láb sem tudott megállni, a hangulat az első másodperctől kezdve nagyszerű volt. A zenekar a szintipop, az EBM és a klub-elektró keverékét adta elő olyan dalokkal, mint a „Loneliness“, „Paralyzed“, „Down Below“. Telt, erőteljes ütemek és átható basszusok zúgtak elő a hangszórókból, amiket fülbemászó dallamokkal körítettek, máris kész is a banda alapreceptje. A közelgő albumról is kaptunk egy szám erejéig egy kis ízelítőt. A frontember táncra és szórakozásra buzdította rajongóit és nem kell is kellett kétszer megkérni őket, a hátsó sorokban is rengeteg táncoló talpat lehetett látni.

Az Aesthetic Perfection egy 100%-ban független ipari pop projekt, amely a Los Angeles-i születésű, ausztriai producerből, Daniel Graves-ből áll. 20 évvel a Close To Human album megjelenése után Mr. Graves visszahozta a nagyszínpadra a banda korai hangzását az olyan dalokkal, mint „Fix“, „Coward“, „I Belong To You“. Akkori billentyűsével, David Duttonnal most egy old school elektronikus szettel készült. Az énekes említette, hogy ezen a turnén nem adnak elő 2011 előtti dalt, kivéve a „The Dark Half“-ot. A rendkívül sokoldalú hangjával ügyesen kezelte a lágy szintipop dallamoktól a teljesen tébolyult sikolyokig bármit, kukorékolt, csikorgott és kiabált. Még ha a most fekete bőrkabátos és bőrkesztyűs Daniel meglehetősen visszafogott srácnak is tartja magát, aligha akadályozta meg ez őt bármiben a színpadon. Lebilincselő természetével, elegáns mozdulataival ügyesen magával ragadta a rajongókat. Pimasz vigyora folyamatosan kikandikált a bőrsapija alól, mindkét orcáján katonai álcafestés volt látható. A közönség határozottan élvezte az előadást, ez volt az első koncert, ahol hatalmas volt a tömeg, alig tudtunk kikeveredni a végén.

Siettünk át a kisterembe, ahol már folyt The Invincible Spirit koncertje. A német EBM/indusztriál zenei csoportot 1984-ben alapították. A banda a 80-as évek kemény, de dallamos old-school EBM-jeiből a 90-es évek közepén a szintipopra és a jelenlegi indusztriál/darkwave hangzásra fejlődött. Valószínűleg mindenki az 1986-ban megjelent népszerű klubslágerükről, a „Push!”-ról ismeri őket, ami egyik referenciává vált minden EBM-rajongónak. Most vendégénekessel, a Hocico-s Erk-kel együtt adták elő ezt a közkedvelt dalt. Erőteljes ének, amelyet a bömbölő basszusvonalak és fülbemászó szinti dallamok hordoztak. Tökéletes példa arra, hogy milyennek kell lennie a klasszikus EBM hangzás modern változatának.

Rohanás vissza, máris kezdett a hell-electros Hocico, akik kemény ütemeiket és szövegeiket küldték a közönségnek és másodperceken belül fortyogó üstté változtatták a nagytermet. A festett arcú Erk Aicrag teljes harci díszben, koponyát és keresztezett csontokat viselve lépett a ködös színpadra, ezúttal is Racso támogatta a billentyűzeten. Aki ismeri a műsorzsenit, az tudja, hogy az igazi show még csak most fog kezdődni. A rokonszenves mexikói egyik slágert a másik után lőtte be a tömegbe olyan dalokkal, mint a „Bite Me” vagy a „Psychonaut” és szokás szerint a végletekig feszítette a húrt. Erk, a “pókok” figurája annyira megbolondította nézőit, hogy mindent megtettek bálványukért, tapsoltak, táncoltak neki. Ipari és szexuális képek röpködtek a képernyőn és a különféle szövegekkel párosulva pont megfelelő hangulatot adott az izzadt és sötét dalokhoz. Sajnos a koncert feléről el kellett jönnünk, siettünk át a másik terembe.

Az orosz különleges egységről elnevezett Spetsnaz bandát főként olyan EBM zenekarok inspirálták, mint a DAF, Front 242 vagy a Nitzer Ebb. Öröm volt nézni Ponus Stålberg fellépését, egy percre nem állt le, folyamatosan váltogatta a kisszínpad oldalát, amiben a ritmust partnere, Stefan Niellson adta az e-dobokkal. A svéd csapat csattogó ütemére a lábak mocorogni kezdtek, az olyan slágerek, mint az „Apathy”, vagy az „On The Edge” garantált lépegetős táncikálást és nyílt tapsot hoztak. Az „Allegiance” és a „Hate” után az egyik szervező felment a színpadra és kérte, hogy a mások védelme érdekében hagyják abba a rajongók a pogózást. Jó hangulatú koncert volt, a banda bebizonyította, hogy a régi iskolai EBM korántsem halt még meg.

Nehezen jutottunk vissza a nagyterembe, rengetegen voltak kíváncsiak Svenre és társaira, konkrétan ezen a koncerten voltak a legtöbben. Herr Friedrich mindig is a Solar Fake egyedüli dalszerzője volt, az albumokon is az összes hangszeren a multiinstrumentalista játszik. Szokás szerint a legújabb lemez legelső számával, a „Hurts So Bad“-el nyitották meg a szettjüket és a tőlük megszokott fülbemászó és táncolható elektrót kínálták nekünk. Az új DON’T Push This Button! albummal Sven Friedrich új útra lépett, ugyanis a berlini elvált korábbi kiadójától, hogy immár a sajátja, a Pointless Music adja ki lemezeit. Természetesen a kiadó neve, akárcsak a zenekaré nem kevés szarkazmust tartalmaz. Az album címével kapcsolatban Sven a következőket mondta: „Ez arra a tipikus emberi viselkedésre utal, amikor olyasmit csinálsz, amiről tudod, hogy nem szabadna. Ebből akár nagy baj is lehet, de akkor is megteszed. Életünk számos területén látom ezt, hihetetlenül sokat rombol…” Az énekes nagyon alázatos volt és meglepettnek tűnt, hogy a tömeg mennyit tapsolt (és nem hagyta abba!) az egyes dalok között, mosolya őszinte döbbenet és elpirulás volt. Sven az „Under Control” után elmondta, hogy André betegen fekszik otthon, így a szintiknél Elliott Berlin segítette ki őket, aki a „Sick Of You“, „Who You Are“, „The Pain That Kills You Too” és az Editors féle „Papillon” számoknál basszusgitárt ragadott, sőt utóbbinál a közönség közé is lement és épp előttem elslisszolva baktatott vissza a porondra. A dobokkal és billentyűkkel alátámasztott banda bemutatta dallamos és igazán táncolható dalait, itt megadatott a keménység és az elektronikus táncolhatóság szépséges keveréke. Most inkább az újabbakra („Disagree“, „This Generation Ends“, „Not So Important“, „It’s Never Been You“) koncentráltak, de volt egy kevés régi („Observer“, „More Than This“) is. A rajongóknak mondjuk mindegy volt, melyik szám szólt, lelkesen végigtáncolták és énekelték a közel másfél órás műsoridőt. A zenekar hatalmas taps kíséretében hagyta el a színpadot.

A homok sárga maradt, de a fény piros lett, amikor a Rotersand lépett a színpadra és zárta a kistermet. Mintha egyenesen a 80-as évek new wave vagy dark wave színteréből érkezett volna a banda, a hangok és a minták csodálatosan nosztalgikus érzést keltettek. Rascal Nikov énekes azonnal rabul ejtette a közönséget és Krischan J. E. Wesenberggel együtt csodálatos műsort nyújtott. Hogy Günther Gerl miért nem volt velük, arról nem kaptunk infót. Rasc rendesen felmelegítette a rajongókat az olyan dalokkal, mint az „Exterminate Annihilate Destroy“, „16 Devils“, „Silence“, „Torn Realities” és az „Electronic World Transmission“-ben teljes mértékben kiérdemelték a tapsot és a tiszteletet. Krischan inkább a háttérben prüttyögött, bár volt amikor előre lépve a dalnokkal együtt énekelt. A „War On Error” közben az énekes lement a közönség közé és ott hergelte tapsolásra őket. A „Waiting To Be Born” alatt felhívott egy csajt és egy pasit a színpadra táncolni. Mindenhonnan éneklés hallatszott, úgy tűnt, hogy a gelsenkircheniek megütötték a nézői mércét.

A fesztivál utolsó nagyszínpados fellépője az érzelmekkel teli elektronikus zene mestere, a bristoli Mesh volt. Furcsa módon nem volt tömve a terem, sokan hamarabb elindultak már haza, hogy elkerüljék a tumultust. Az énekes hatalmas taps kíséretében fekete ingben és a névjegyévé vált szürke színű sapijában jelent meg. Nem titok, hogy a banda dalai egyszerre táncolhatóak és megérintik a szívünket. Kivételesen nem a „My Protector“-ral kezdtek (az volt a 2. szám), hanem az „I Fall Over“-rel. Az összes klasszikusokat előadták, legyen szó újabb („Kill Your Darlings“, „The Fixer“, „Just Leave Us Alone“) vagy régebbi („My Defender“, „The Last One Standing“, „From This Height“, „It’s Scares Me“) rajongói kedvencről. A „Born To Lie” rockosabb változatában Richard Silverthorn billentyűs gitározott és énekelte a második szólamot, ami harmonikusan illeszkedett Mark hangjához. A szurkolók körében egyre jobban emelkedett a hangulat, mindenki lelkesen tapsolt és énekelt, remek és leírhatatlan légkör uralkodott. Még ha valaki nem is ismerte annyira a dalokat, azonnal megfertőződött és automatikusan dúdolta és tapsolta a számokat. A banda a ráadásban játszott „Taken For Granted“-al búcsúzott tőlünk, mégpedig úgy, hogy a szám közepénél az összes aznapi előadó felment a színpadra és együtt énekelték a dalt, ami egyszerűen fantasztikus volt, mindenkin libabőr érzés futott végig. Úgy gondolom a jövőre 35 éves banda méltó módon megünnepelte kiemelkedő pályafutását.

A koncertek után pihentettük picit lábainkat, majd nyomtuk tovább a táncot az afterpartin, ahol remek zenéket adott egy francia dj hölgy és Barus az Extize együttesből.

Dübörgő basszusok, lendületes ütemek, hol dallamokkal, hol vad kiáltásokkal fűszerezve – ezek a védjegyei azoknak a zenekaroknak és előadóknak, akik minden évben élettel töltik meg az E-tropolis fesztivált. Az esemény régóta a szcéna része és sokak számára az évkezdés egyik fénypontja. A 2025-ös tizenharmadik kiadás alkalmával is remek felállást állítottak össze. A program két színpadon zajlott, amelyek között könnyedén lehetett oda-vissza sétálni. Időnként átfedés alakult ki, ahol a rajongóknak két kedvenc közül kellett választania, ez sajnos minden többtermes eseménynél előforduló probléma. Összességében azonban a sorrendet jól összerakták, így a legtöbb látogató elégedettnek tűnt e tekintetben. A szervezők ismét egy remek teltházas fesztivált hoztak össze, ami egy kis “normalitást” és néhány örömteli órát adott nekünk. Voltak itt-ott kisebb technikai problémák, de az tűrhető volt. A 2025-ös E-tropolis fesztivál nemcsak zökkenőmentesen zajlott le, hanem számtalan ember lelkét is bebalzsamozta.

A következő évi együttesek egy részét már az előpartin kiírták, a felhozatal már így is kecsegtető az elektromos zene szerelmeseinek. A jegyárusítás elindult, találkozzunk jövő márciusban is az utolsó hétvégén Oberhausenben! Mi biztosan ott leszünk!