Örömmel olvastuk, hogy a Ductape nemcsak Győrben, hanem Budapesten is fellép március végén, így nem kellett sokat utaznunk, hogy lássuk élőben a bandát. A hónap utolsó szombatján a Gólya felé vettük az irányt.

Nagyjából negyedóra késéssel kezdett a 2022-ben alakult Barking Babies. A fények nagyon rosszak voltak, szinte teljesen sötét volt a színpad, alig látszódtak a zenészek. Nem tudom, hogy a banda kérte-e így, mert azért valljuk be, bájosan amatőrök voltak, a gitáros csajszi végig a húrokat nézte és nagyon koncentrált. A trió olyan letargikus nótákat játszott, amiket a hideg fuvallatok és a melankólia uralt. Ha jól számoltam, egy kivételével az összes új dalukat megmutatták a darkwave közönségnek, az énekes elmondta, hogy egy hete jelent meg az új lemezük. Szerettek volna „Sorrow” kislemezt is, de nem csinálták végül meg. Beharangozták a következő „Witch” hiperslágert, ivott egy gyorsat az énekes srác, addig kérte, hogy Dani szintis beszéljen, de ő inkább csak integetett és nevetve mondta, hogy nem tudja eljátszani ezt a dalt. Nagy hujjogatást kapott az együttes, a teljes baráti kör ott volt, ez biztosan jól esett nekik.

Rövid átállás után kezdett a Crow Black Dream. A székesfehérvári apa-fia darkwave formáció egyre nagyobb népszerűségnek örvend és egyre jobbak is élőben. Az énekes Robi említette nekem, hogy begyulladt a foga, de ez szerencsére egyáltalán nem zavarta őt a dalolászásban. Reméljük azóta már jobban van! Azt is megtudtam, hogy Robi minden fellépésre az adott buli háttérképével szépen megszerkesztett setlistát készít, amiből kaptam is egy példányt. Köszi! 🙂 Mindenre gondoltak, hoztak magukkal zenekari zászlót is, de sajnos nem tudták sehova sem feltenni. Zenéjükben a szomorkásan komor hangulat jelenik meg az olykor apokaliptikus világvégét bemutató szöveggel, az anyagi világtól való elszakadásról, az élet végével való megküzdésről.

Az „Olyan Világ” talán még sosem volt ilyen aktuális, mint most. Valamiért ott elkezdett a hangfal recsegni, majd egy új kedvenc, az „Aludj Még” következett, de a vendégénekesnő Luca, aki eredetileg a számban dalolt és aznap este dj-zett is, nem tudni miért, de nem ment fel énekelni. Valószínű elromolhatott a füstgép, mert szinte félpercenként nyomta magából a füstöt. Robi elveszett a ködben, csak Milánt lehetett néha felismerni tupír hajáról. A „Rég Nem Kék” dalnál felhúzta az énekes a kapucnis lebernyegét, de így is annyira elterítette őt is a füstfelhő, hogy végül kihúzta Robi a zsinórt. Két számot is hallhattunk az április végén megjelenő új albumról, a „Tükörkép“-et és a ráadásban játszott címadó „Peremvidék“-et. Az utolsónak adott Lebanon Hannover „Kiss Me Until” cover alatt Milán lejött közénk gitározni, ami mindenkinek nagyon tetszett és még jobban felpörgette a jónépet.

Gyors átszerelés után a Denevér csapott bele a produkciójába. A csepeli/chilei duó elmondásuk szerint postpunk féle zenét játszanak, de számomra a spanyol dalok nagyon zúzósak voltak. Mintha valaki egyszerre tenyerelt volna rá a füstgép és a stroboszkóp gombjaira, iszonyat füst volt, mindenki fuldoklott és semmit se látott a bandából. A gitáros srác a koncert vége felé elfordította a füstgépet, sajnos az nem jutott eszébe, hogy ki is húzhatná a konnektorból. Az énekes srác összmagyar tudása a köszönöm volt, angolul elmondta, hogy nem először lépnek fel a helyen. A fiúk nem fogják megváltani a világot, de a fiatal csajoknak valószínűleg tetszett a zene, vagy inkább a srácok, mert nagyon illegették magukat az első sorokban.

Az átállási időben megtudtam, hogy szerencsére nem lesz füstgép, mert az utolsó banda vetíteni fog. Ennek a hírnek roppant mód örültem. Hamarosan jött is a mindenki által várt török Ductape. A duó nem először járt Magyarországon, pár éve a Fekete Zaj fesztiválon is felléptek. Çağla és Furkan Güleray házaspár 2014-ben találkozott. A hölgy kezdetben a festészetnek szentelte magát, Furkan különböző török ​​bandákban játszott, majd 2019-ben Isztambulban megalapították az együttest. A posztpunk és darkwave zenekar török és angol nyelven is megszólal. Az énekesnő szerint kizárólag attól függ, hogy egy dalt angolul vagy törökül írnak meg, hogy milyen érzés jelentkezik a dalban és mely szavak jutnak először eszükbe. A duó a poszt-punk, a darkwave és a gothic rock műfaját ötvözik műveikben. Çağla inkább a duó darkwave oldalának tekinti magát, míg Furkan a posztpunk oldalt testesíti meg. Saját bevallásuk szerint azonban a zenekaron belül nincs egyértelmű feladatmeghatározás. A párost a hangok felfedezésének közös szenvedélye köti össze, így alkotnak egy összetartó egységet. A nyers érzelmeket közvetítő kísérteties énektől a bonyolult hanghálókat szövögető gitárokig, a lüktető basszusokig és a ritmust irányító könyörtelen dobokig minden elem összefonódik, hogy jellegzetes hangszőnyeget hozzon létre.

Nagy taps kíséretében léptek színpadra, az énekesnő nagyon impresszív volt, mindenkit lenyűgözött, teljesen lekötötte a mozdulataival, táncával, kifejezéseivel és persze énekével a hallgatók figyelmét. Még a szinti prüttyögése közben is figyelt a ritmusra, többször is szinte hídba ment le, olyan mélyen lehajolt hátrafelé. A csinos szőke hölgy nemcsak a férfi, hanem a női rajongókat is képes volt teljesen megbabonázni. És még magyarul is megszólalt egy köszönöm erejéig. Engem kicsit a Black Nail Cabaret-es Emkére emlékeztetett némely mimikája. A zenekar kétségtelenül a legmenőbb török banda! Siouxsie Sioux-nak lassan át kell adnia a fáklyát a hihetetlenül tehetséges Çagla Güleraynek.

Az együttes hangzása megtestesítette a posztpunk esszenciáját, a nyers energiát, a lázadó szellemet és a lankadatlan kísérletezési vágyat. A „Veil of Lies” felemelte a lelkünket és a boldogság érzését fújta oda nekünk a hazugság fátylával. A „Sevmiyor“-nak bármilyen szomorú is a szövege, egy dolog biztos, a koncert közben is gazdagította zenei világunkat és életünket. A remek, sűrű atmoszférájú „Red Scar” lendületes üteme, hűvös riffjei és libabőrös éneke azt a gondolatot hozta fel bennem, hogy ilyen lenne a legendás Siouxsie and the Banshees hangzása manapság. Egyébként a dal a Barda 2 című film egyik jelenetében is hallható.

Olyan darkwave himnuszokat hallhattunk, mint a január elején megjelent „Blue Black“, amivel az együttes tovább szilárdította helyét a dark szcénában. Nagyon romantikus a szöveg, a varázslatos hang a dallamos darkwave hangzással kombinálva tökéletes klubdalt eredményezett. Vagy a február elején kiadott „Fade Away“-t, ebben a pörgős dalban a basszus és a gitár uralta az összbenyomást, így a banda ismét a posztpunk gyökereire emlékeztetett bennünket. A sokak által szeretett, The Sisters of Mercy-féle „Marian” posztpunk hatású, de egyértelmű darkwave elemeket is tartalmazó verzióját is előadták nekünk, határozottan nagyon jól ment az énekesnő hangjához ez a szám. A mély, merengő basszusvonalakkal, a rakoncátlan gitárriffekkel és a pátosszal teli szövegekkel az első hangtól az utolsóig fenntartották a hallgatók figyelmét.

Aki még bírta szuflával, az a koncertek után tovább táncolhatott a legjobb EBM, postpunk és new wave zenékre Lvcretia segítségével, aki az óraátállítás miatt plusz időt is kapott a teljes kibontakozásra.