Amióta metálosabb lett a CC és a legutóbbi Barbas koncert setlistje sem volt számomra annyira elvarázsoló, nem terveztem újra menni a múlt héten. Viszont az egyik előzenekart láttam tavaly egy német fesztiválon, ők nagyon bulis koncertet adtak. Egy kedves barátnőm segítségével mégis sikerült eljutnom, köszönet érte, nem bántam meg, hogy ott voltam.

Pontosan lépett színpadra a nyitóbanda, az amerikai Esoterik. Nem volt könnyű dolga az oklahomai duónak, nagyon kevesen voltunk ott a korai kezdésre, viszont a dinamikus énekesnő szerintem abszolút jól megoldotta a helyzetet, kommunikált a jelenlévőkkel, énekhangja is, -ami a tiszta éneklés és a kemény vokál közt mozgott- bemutatta kiterjedt hangterjedelmét és a benne rejlő hihetetlen energiát.

A 2013-as megalakulásuk óta bűvölik a rajongókat egyedi hangzásvilágukkal, amelyet Pagan-Synth-nek kereszteltek. Az Allison Eckfeldt énekesnőből és a szintis/gitáros Brady Bledsoe-ból álló banda kellemesen ötvözte a 80-as évek szintipopjának dallamos világát a rock nyers intenzitásával és misztikus folk elemekkel. Azt azért sajnálom, hogy élőben nem annyira érződött ki a szinti, a gitár elnyomott mindent. A dalok táncolhatóak voltak, szimbolikában és rituáléban gazdag történeteket meséltek el. Kedvencem lett a „Trickster” és a „Tria Prima“.

Rövid átszerelés után kezdett is a Chrimson Veil. Ez a három brightoni hölgyből és egy úriemberből álló kollektíva eredetileg 2008-ban jött létre Birdeatsbaby néven. Aztán változott a felállás, az alapító tagokhoz, Mishkin Fitzgeraldhoz és Gary Mitchellhez tavaly Hana Maria és Anna Mylee csatlakozott. Az angol banda több műfajt is bejárt, miközben megőrizték jellegzetes sötét és töprengő alternatív metál hangzásukat.

A multiinstrumentalisták egyedi hangzást alkottak azáltal, hogy a progresszív rock, a metál és a filmzene elemeit kombinálták a boszorkányos énekhangokkal és morgásokkal. A fehér ruhát viselő Mishkin énekhangja hol haraggal telve démonian bugyborékolt, hol angyalian csilingelt, miközben Hana felváltva játszott a hegedűn, csellón vagy épp a hárfán. Az ezoterikus dalokat sötét vizuális kellékek kísérték, mint például a gallyakkal és rózsákkal díszített mikrofonállvány, a különleges ruhák és jelmezek, valamint a félhold alakú füstölőtartó. Mindegyik szám egy utazás volt az ismeretlenbe és ahogy láttam a közönség is jó útitárs volt.

Nagyon vártam a francia/német elektró-indusztriál Extize koncertjét. A frontember, Rapha Hell egyedi víziójából született projekt 2007-ben robbant be a zenei szcénába. Eredetileg a világ első cybergót bandájaként alapították, de hangzásuk folyamatosan fejlődött, ami egy saját műfaj létrehozásához vezetett: a Dirt-E-Tronic-hoz, ahol az elektró, az indusztriál és a gót elemek keverednek. Mindegyik szám egy adott zenei korszak esszenciáját egyesítette a banda jellegzetes elektró-indusztriális hangzásával, a dj pult elé rögzített monitoron pedig a dalok klipjei futottak.

Hallhattuk a „Redneck Industrial”-t, a country és a csonttörő ipari ritmusok fúzióját, mintha Bőrpofa szintetizátorra cserélte volna a láncfűrészét. Elhangzott a Freddy Krüger féle kampókézzel bemutatott „Dirty Freddy“, a „Pinheadbanger” és a „MediEVIL” is, ami közben a piros munkaruhába öltözött és színben hozzá illő maszkot viselő énekes kézi ventilátort vitt körbe a színpadon, amin különböző, vörösen világító jelek jelentek meg, úgymint fordított kereszt vagy a pentagram.

Nem hiányozhatott a Boney M-es Daddy Cool gót verziója, a „Gothy Cool“ sem, aminél a fehérruhás szintis srác strandlabdákat dobott be nekünk, aztán a „Techno Viking” hard trance hangviharai zúdultak a már így is emelkedett parti őrült zsivajba. 3 szerencsés a legújabb album letöltési kódjával ellátott kártyát is kapott. Az énekes a „Generation Wasted” alatt a banda logójával és a No System felirattal ellátott zászlót lengetett és mindenkit leguggoltattak, hogy aztán a refrénnél újra ugrálhassunk, míg a „Guns, Gasoline & Cowbell“-nél egy harangot vett a kezébe, lejött a tömegbe és ott kongatta azt, majd visszament a színpadra és odaadta a mellettem álló lánynak, a szám végén meg is dicsérte, milyen szépen ütötte.

Végezetül jött a „Gothbusters“, a Ghostbusters indusztriál változata, aminek a strófáját a már szépen összegyűlő nézők lelkesen ordították a zenekarnak. A fiúk teljesen felforrósították a táncparkettet, sokan ráadásért kiabáltak, a körülöttem állók sugárzó arccal mondták, hogy életük legjobb és legviccesebb koncertje volt. Tény, hogy az elektronikus buliegyüttes a sötét zene és a csavaros humor bizarr fúzióját adták elő, amire a megfeketedett szívű hallgatók már régóta vágyhattak. Nagyon jól bemelegítették a közönséget a főzenekarnak, a tömeg igencsak felcsigázott hangulatba került.

Gyors színpadi átépítés után jött is a 2003-ban alapított, Andy LaPlegua által vezetett norvég Combichrist. A „Declamation” intró után a kvintett elfoglalta helyét és mindent beleadott. A közönség pedig azonnal ünnepelt, felemelte a karját, táncolt, ugrált és szívből üvöltötte a múlt és a jelen slágereit. Már az első, „Today I Woke To The Rain Of Blood” szám alatt szétszedték a színpadot, folyamatos volt mozgás, a zenekar pedig tovább folytatta a „Throat Full Of Glass” és „Get Your Body Beat” dalokkal. Oh, azok a régi szép idők, amikor még brutálisan ötvözték az EBM-t és a technót egy csipetnyi indusztriállal és az aggrotech vad keverékével…

Szerencsére a legújabb album már nem lett annyira metálos mint az előzőek voltak, a „Compliance” és a „Children Of Violence” tökéletes egyvelege volt az aggrotech és a gitárriffek mixtúrájának. A „Just Like Me” és a „Follow The Trail Of Blood“-on keresztül ismét eljutottunk az elektronikusabb részekhez, a „Can’t Control” és az „Electrohead” közben a dörgő dobok és a csapkodó elektronika Andy robbanásszerű showjának zenei tornádójává sűrűsödött, ellenállhatatlan adrenalinlöket volt a javából!

Az énekes ismét remek formában volt, és megmutatta nekünk milyen is az az akusztikus pokoli utazás az emberi lélek legsötétebb szakadékaiba. Sokszor zavartnak és őrültnek tűnt, ijesztő arcokat vágott, nyugtalanul lépkedett zenészei előtt. Kiűzte belső démonjait a „Modern Demon” alatt és a zajosan dübörgő elektronikára hányta ki testéből a dühét, így tökéletes ez a pokolklub.

Az energiától felpumpált Andy mellett azonban az összes többi zenész is lenyűgöző alakítást nyújtott, sokszor egész előre jöttek, még a hangfalakra is felálltak. Eric13 gitáros kitárt karral táncolt a zenére, a szintis/basszusgitáros Elliott Berlin pedig a „Sonic Witch” alatt beugrott a tömegbe is. Pont az énekes előtt álltam, így nem volt nehéz észrevennie, hogy az új dalok szövegeit nem igazán ismertem, a „Violence Solves Everything Pt I és Part II (The End of a Dream)” közben a szemével kérdőre is vont, hogy miért nem éneklek. 😀

A tagok lementek a színpadról, de sejtettük még, hogy visszajönnek a nagy tapsolásra. Úgy is lett, rögtön belecsaptak a „Denial“-ba, majd nagy meglepetésemre a „They“-be is, aminek a szövegét már igen hangosan üvöltöttem, kiérdemelve ezzel Andy elismerését, aki egy rám kacsintással fejezte ki örömét. Utolsónak a „Never Surrender” visszhangzott a teremben, szinte hipnotikusan ünnepelték a rajongók.

Az együttes lendületes show-t adott, ahogy ez tőlük várható is volt. Mind zeneileg, mind energiaszintjüket tekintve az elektró műfaj kiemelkedő rock’n’roll bandája, szerethető őrültek, akik nagyon jól szórakoztak a színpadon és ennek megfelelően vitték magukkal a közönséget is. Több pogócsoport is kialakult, az egyik közvetlenül a hátam mögött, amit borzasztóan gyűlölök. Egyrészt utálom, hogy arra kell figyeljek, mikor üt valaki hátba, veri le a szemüvegemet és nem arra, hogy épp mit csinál a zenekar a színpadon, másrészt fotózni se túl kényelmes, ha állandóan mozog a gép a kezemben. Szerencsére a biztonsági őrök ezt észrevették, morcos jelenlétük megtette a hatást, az a pár pogózó már nem mert annyira erőszakos lenni, így onnantól már nekem is élvezhető volt a koncert.