Nem jó előjelekkel indult a pont egy hete véget érő 32. Wave-Gotik-Treffen: vonatkésések, útlezárások, elterelések, mivel a városban sok volt az építkezés és az időjárási kilátások sem voltak olyan naposak, mint tavaly. Persze ez nem akadályozta meg a több ezer fekete rajongót abban, hogy idén is Lipcsébe zarándokoljon és a pünkösdi hosszú hétvégén birtokba vegye a várost. Lipcse hívott és mindenki ment: Németország minden részéről, szinte az összes európai országból, továbbá én Amerikából és Brazíliából érkezőkkel is találkoztam.

Szerencsére a csütörtöki esőzés elmaradt, sőt még a nap is kisütött, így mindenki szép időben verhette fel a sátrát és indulhatott el a számos nyitóparti egyikére. Én a Felsenkeller-es EBM bemelegítő partit vettem célba, ahol két színpadon zajlottak a koncertek, így a 12 év kihagyás utáni WGT-re való visszatérésem teljes gázzal kezdődött. Olyan ez, mint a biciklizés, a Treffen-re való megérkezésem is azonnali izomemlékezés volt: az Agra szökőkútja, a Darkflower dj pultja, a pogányfalu, a Moritzbastei lépcsői, a villamosmegállók… megannyi emlék jött elő.

A nagyteremben az erfurti Oszylayter a hagyományos elektronikus zene határait feszegette, hangsúlyt fektetve a nehéz, ritmikus ütemekre, a torzított szintetizátorokra és a kísérleti hangzásvilágra.

Tovább melegítette a lábakat az egyenes vonalú EBM-t szállító szász-anhalti NordarR, aki hordópüföléssel, minimalista és nyers zenével, valamint agresszív kiabálással tüzelte fel a látogatókat.

Nagyon vártam a sydney-i Buzz Kull fellépését és nem okozott csalódást. Az első szintetizátorütéstől kezdve egyértelmű volt számomra, hogy ez a szett robbanni fog. A coldwave találkozott a darkwave, a minimal synth és a posztpunk hangzásával, felejthetetlen nyomot hagyva bennünk az „Into The Void“, „Dancing With Machines” és „Avoiding The Light” dalokkal.

Amikor a phoenixi Kreign két tagja fekete lepelbe burkolózva és koronával a fejükön megjelent a színpadon, tudtuk, hogy ez bizony rituálé lesz a nyers ritmusokkal és a kántálásszerű énekléssel.

A Kontravoid a torz effekteken keresztül sötét hipnózisba rángatta a tömeget az olyan számokkal, mint az „Undone” vagy a „Death Shot“. A kanadai Cam Findlay könnyedén szelte át az EBM, a darkwave és a gót hangzásokat, táncra perdítve ezzel minket.

Az immár 45 éves Absolute Body Control egy klasszikus szettet hozott, ami mindenkit emlékeztetett arra, miért van még mindig ekkora ereje a minimál EBM-nek. A késői kezdés ellenére a „Surrender No Resistance“, „Never Seen” és az „Earth Takes A Break” felpörgetett mindenkit, a belgák ráadásként a közkedvelt New Order féle „Blue Monday” dallal zárták az estét hajnali fél 3kor.

Akinek ennyi még nem volt elég, tovább táncolhatott az afteren, vagy átmehetett más helyszíneken zajló bulikba is, mint én, aki hazafele menet még beugrottam az Agra partijába. 🙂

A péntek kora délutánt a Viktoriánus Pikniken kezdtem. A vegyes időjárás ellenére sokan elmentek a Clara Zetkin Parkba, ahol valójában egész idő alatt sütött a nap. A sok érdekes és ötletes öltözetű WGT-látogató mellett sok lipcsei bámészkodó is jelen volt, olyannyira, hogy időnként a kíváncsi helyiek száma meghaladta a jelenlévő gótikusok számát. Ez ismét azt mutatta, hogy az összejövetel rögzített dátum sok olyan lipcsei lakos naptárában is, akik nem hallgatják a szóban forgó zenét. Egész délután pompás viktoriánus ruhákban gyönyörködhettek a parkba látogatók, amiket viselőik nagy gondossággal, kifejezetten erre az alkalomra készítettek. Az időjárás is közreműködött és napsütéssel örvendeztetett meg minket.

Siettem át a Stadtbad-ba, ahol az amerikai Ruined Conflict nyitotta meg a napot. A Xavier Morales által 2011-ben alapított bandát gyakran vádolják azzal, hogy a VNV Nation másolata, de talán mostanra egyre többen veszik észre, hogy Xavier így énekel, nem próbál utánozni senkit. Zenéjük („Solitude“, „Divinity“, „United We Stand And Fall“) egyszerre volt agresszív és dallamos, a fülbemászó melódiákat kemény ritmusokkal és balladákkal ötvözték, miközben elmesélték, hogyan látják a világot a saját szemükön keresztül.

Még sosem láttam élőben a már 2002-ben megalakult svéd Cryo-t, így örültem, hogy most sikerült elcsípnem őket. Az intró alatt Martin Rudefelt fehér orvosi köpenyt viselt, míg a szintis fekete maszkban jelent meg, amit a hőség miatt hamar le is vett. Zenéjüket az EBM modern csavarjaként írták le, hideg érintéssel. Az olyan energikus számok, mint a „Valium“, „Sanitarium“, vagy az „I Die Every Day” táncolható és ritmusos ütemeivel darabokra zúzták a táncparkettet. A banda visszavitt minket abba az időbe, amikor az EBM hidegebb és dallamosabb volt. Ez az emberek viszonylag kis csoportját célozta meg, de az együttes filozófiája szerint soha nem áldozzák fel a művészetet a haszonért.

Rohanás át a Haus Leipzig-ba, ahol az elektró-mocsarak mélyéről feltámadt szörnyeteg, Basszilla számított a színpad előtt táncoló cyberpunk, death elektró, nu rave és a hard indusztriál techno szerelmeseire. Az Extize frontembere által készített projekt először 2014-ben lepte el a klubokat és okozott rendkívüli elektró-rengéseket. Jó hangulatú koncertet csináltak, a csinos táncosnők a „Basszilla’s Bitches” közben, a dinoszaurusz a „Bass Monster” alatt táncra perdítették az őrült módjára bulizó tömeget. Senki sem menekülhetett a basszusszörnyeteg elől és aki szereti az elektronikus hangzásokat, az biztosan nem is akart szabadulni a karmai közül és a mély dübörgéseitől.

A német Eisenfunk zenekart Michael Mayer alapította 2006 elején szólóprojektként, de a 2006/2007-es év fordulóján Arthur Stauder (elektromos dobok) és Toni Schulz (szinti) csatlakozott hozzá. Nyolc évnyi zenekari múlt után 2014-ben bejelentették a zenekar feloszlását, majd tavaly új albummal tértek vissza. Sok szám a kemény technó ütemek, a zajelemek és az egyszerű dallamok fúzióját képviselte, természetesen az utolsó dal nem lehetett más, mint a legnagyobb sláger „Pong“, amire hatalmas őrjöngés lett úrrá a tömegen.

Futás a Täubchental-ba, ahol Sven Friedrich és csapata, a Zeraphine várta azon gót rock lelkületűeket, akik mindig is szerették az érzelmes, libabőrös és könnyfakasztó szövegeit és alternatív stílusát. Tíz perc csúszás és az intró után jött is a „Lieber Allein” és a „Die Macht In Dir“. Már az első pillanattól rengetegen örültek a ritkán fellépő bandának, az emberek együtt táncoltak és énekeltek, függetlenül attól, hogy “új” („Out Of Sight“, „Fang Mich“) vagy régi („No Tears“, „Die Wirklichkeit“) slágerekről volt szó. A lelkes közönség azonban nem engedte el olyan gyorsan a fiúkat és tekintettel arra, hogy ők voltak az est főszereplői, még két ráadás következhetett, mielőtt a biztonságiak végsebességgel üresre söpörték a helyszínt.

Aki ezután még fitt volt, az a sok after valamelyikén folytathatta a táncot. A hangulat mindenhol jó volt és a WGT látogatói reggelig táncoltak.

Szombat kora délután sor került a tizenegyedik Steampunk Piknikre is. Bár nem volt olyan látogatott, mint az előző napi Viktoriánus Piknik, mégis sikeresnek tekinthető. A saját készítésű, futurisztikus megjelenésű ruhák mellett büfé is működött, a kínálat az egyszerű falatoktól az igényesen megformált hengeres tortákig terjedt. Itt is voltak bámészkodók, de közel sem annyian, mint tegnap. Az időjárás sem nagyon kedvezett a szabadtéri étkezésnek, sötét felhők érkeztek, engem pont a villamosról leszállva kapott el a zuhé.

Elsősorban a Deine Lakaien énekeseként ismert macedón Alexander Veljanov a karizmatikus hangjával, szláv hangszínével és a „Sötétség Hercegének” beütésével mindenképpen kivételes jelenség a német zenei életben. Az 1998-ban alapított szólóprojektje, a Veljanov nyitotta meg a Volkpalast kapuit. Sok rajongó összegyűlt már a színpad előtt, alig tudtam előre vergődni magam. Az énekes elmondása szerint a Lakaien a fél élete és a szólóprojekt az a luxus, amit a Deine Lakaien-nek köszönhetően megengedhet magának. Itt a személyes dalszövegek is szorosabban kapcsolódtak a zenéhez.

Vágtáztam tovább a Haus Leipzig-ba, ahol a boppardi QEK Junior kezdett. A minimál noisepop duó a nevét a német lakókocsiról kapta. A dalokban („Deine Muddar Hört Die Krupps“, „Kopfkino“, vagy a Sisters féle „Marian“) sok hatás érvényesült a szintipoptól a régi vágású EBM úttörőkön át, mint a DAF, vagy a Die Krupps egészen az avantpopig. Zeneileg mintha a DAF találkozott volna az Einstürzende Neubauten-nel. Ajánlom azoknak, akik szeretik a szintetizátorokat, a minimalt és a wavet.

Rögtön következett a Linear Movement, azaz Peter Bonne mellékprojektje, ami 1982 és 1984 között létezett, de 2023 óta ismét turnézik. A számok többsége akkoriban szólókísérlet volt, de párszor csatlakozott hozzá Lieve Van Steerteghem, aki néhány számban vokálozott is. A zenekar soha nem adott ki magnószalagot, de számos dal szerepelt válogatásalbumokon világszerte. Rövid, mégis hatásos fennállásuk olyan dalok gyűjteményét eredményezte, amelyek azóta kultikus klasszikusokká váltak, tele melankóliával, érzelemmel és a nyolcvanas évek szintetizátor-zsenialitásával. Az olyan számok, mint a „Night In June“, „Inside Outside” vagy a „The Game” a dallamos és minimalista elektronikus hangzásról ismertek. A műsor kedvéért az összes nótát átdolgozták az eredeti felszereléssel vagy kortárs digitális megfelelőikkel és kifejezetten ezekhez a számokhoz készült videóvetítésekkel is színesítették az előadást.

Folytatódott tovább a Sixth June berlini poszt-new wave duóval, amit 2007-ben alapított Belgrádban Antal László képzőművész és Lidija Andonov színésznő. Az intró után teljes kék fény és rengeteg füst lepte el a színpadot, ami sajnos végig meg is maradt, így nemhogy fotózni, de látni is alig lehetett, még jó, hogy lőttem egy képet a beállásról. Május végén jelent meg a legújabb kislemezük, bár inkább a régebbi dalokra koncentráltak. Hallhattuk a „Drowning“-ot, a „Night Before“-t, a horvát nyelvű „Tišina“-t és persze a legvégére hagyták a mindenki által ismert és szeretett „Back For A Day“-t.

Kíváncsi voltam a philadelphiai Void Vision elektronikus zenei projektre, melyet Shari Vari 2009-ben alapított az új minimal szintetizátor és cold wave színtér robbanásszerű fellendülésének idején az Egyesült Államokban, eredetileg duóként. Ötvözte a vintage táncelemeket a dallamos struktúrákkal, a kísérteties melankóliával és olyan dalszövegekkel, amelyeknek tapintható lelke van. Maguk a dalok dinamikusak, az elmúlt 30 év elektronikus zenéjének keresztmetszetét mutatták be, miközben megőrizték saját egyediségüket. A hipnotikus, hideg analóg számokat Shari meleg és törékeny hangja uralt, némelyik inkább pop (Kim Wilde féle „You Keep Me Hanging On“) orientációjú, míg mások a hideg hullám („Body Says“, „The Source“) hangulatához tartoztak.

Átnéztem a Moritzbastei-ba is, ahol akkora volt a tömeg, hogy a passom nélkül nem biztos, hogy bejutok vagy legalábbis nem a 2. sorba. A Night In Athens, azaz a görög Tina Boleti dark synth szólóprojektje váratlanul indult a 2020-as karantén alatt Kelet Londonban. A fellépés egy hátborzongatóan félresikerült gótikus mesére emlékeztetett: az énekesnő rémisztő arckifejezései, félelmetes sikolyai, nyugtalanító énekhangja és kísérteties dallamai feltárták az emberi lét komor szegleteit. Olyan “gyászdalokat” hallhattunk, mint a „Cold“, „Pressure“, vagy a „Metropolis” és persze nem lehetett más az utolsó szám, mint a „Words Unspoken“.

Ott maradtam afteren, de egy óra alatt csak egyetlen egy számot ismertem, mint megtudtam inkább a kezdő, kisebb bandák zenéit játszotta a dj, így átmentem az Agra bulijába, ahol reggelig roptam.

A vasárnapot a Népek csatája emlékműnél, azaz a Völkerschlachtdenkmal-nál kezdtem, a gigantikus építmény a Napólon feletti győzelemnek állít emléket.

Onnan mentem tovább a nem messze lévő Volkspalast-ba, ahol a brazil darkwave/gothic rock zenekar, a Plastique Noir lépett a kupolaterem színpadjára. A 2005 óta létező bandára egész sokan voltak kíváncsiak, de lehet csak a gitáros srác kidolgozott, a koncert végére már meztelen felsőteste vonzotta oda a tömeget. 😀

Máris kezdett a másik teremben, az úgynevezett kantinban a berlini posztpunk Bleib Modern, ahol annyira szörnyűek voltak a fények, hogy szinte semmit se láttunk az együttesből. A gitárok, dobok és basszusgitár mellett a szintetizátorok alkották az ötösfogat rideg, sötétebb hangulatot idéző atmoszférát, ráadásul a zenekar történetében először német dalszövegeket használtak, ami kétségtelenül hozzájárult a számok misztikus aurájához.

Vissza a kupolaterembe, ahol izgatottan vártam a spanyol Darkways-t, tulajdonképpen miattuk hallgattam végig az előző két együttest is. A barcelonai darkwave zenekar ötvözte a rock hatásait a szintielemekkel és a posztpunk szenvedélyével, így teremtve egy magával ragadó hangulatot, ahol a darkwave érzékenység találkozott a vintage elektronikus hangzásvilággal. Abban a pillanatban, ahogy meghallottam őket, teljesen rájuk kattantam, engem teljesen elvarázsoltak. Máris erősen kezdtek, sorra jöttek a slágerek: „Shadowdancer“, „Lies“, „Dark & Light“, a közönség is a csapattal volt, sokan ismerték a számokat, együtt énekeltünk, tapsoltunk, táncoltunk a trióval. Az énekes viccesen mondta, hogy most következik a banda leghíresebb száma, ami attól az, mert nem ők írták és rögtön bele is csaptak a Cure „Forest“-jébe. Szuper koncert volt, a rajongók alig akarták elengedni kedvencüket.

Robogtam tovább a Stadtbad-ba, hogy elkapjam az amerikai Patriarchy fellépését, de amit ott láttam, arra álmomban sem számítottam. A Los Angeles-i székhelyű zenekar ötvözte az EBM-et az indusztriállal és a dark pop elemekkel. A tagok teljesen felforgatták az évszázados társadalmi határokat és olyan furcsaságokkal lepték meg a közönséget, mint már eleve a ruhaválasztás (az énekesnő egy szál kombinét viselt, a doboson eleinte hosszú szoknya volt, amit aztán levett és már csak egy igencsak áttetsző alsógatyában püfölte tovább a dobokat), a mikrofonzsinórral történő saját és a másik fojtogatása, végig szexuális utalások, a dobos önkielégítés-imitációja a vokóderrel. A „Good Boy” közben az énekesnő lejött az árokba, elkapta az egyik első sorban álló lányt és meg akarta csókolni, mire az húzódzkodott, ellökte és a háta mögött álló csajt rángatta magához. A banda a fellépése alatt mindvégig a szex, a hatalom, a lázadás és a halál témáit boncolgatta, gyakran zsigeri és nyugtalanító képekkel szembesítve a közönséget, egyértelműen a show-ra ment rá. A mikrofon földhöz csapkodása miatt sokszor előre kellett jönnie a hangmérnöknek kicserélni az eszközt, de a dizőz ragaszkodott a sajáthoz, így volt, hogy percekig az instrumentális rész ismétlődött, valamint 20 perc csúszás is kialakult.

A Light Asylum már fél óra késéssel kezdett. A brooklyni elektronikus projektet Shannon Funchess hozta létre 2007-ben. A zenét erősen befolyásolták az 1980-as évek zenéi, valamint a darkwave, a szintipop és a posztpunk elemek. Az első számnál még fekete flitteres szemvédőt viselt a homlokára téve, amit a meleg miatt igen hamar le is vett magáról. 2-3 új dalt is eljátszott nekünk, viccesen mondta is, hogy ez még annyira friss, hogy az úton fejezte be, a szövegét sem tudja még, így azt egy papírlapról olvasva dalolta el. Az erőteljes hangú sötétbőrű énekesnő hatalmas koncertet adott, a talán legismertebb és egyben utolsónak adott „Dark Allies” olyannyira felpörgette a közönséget, hogy még percekig tapsoltunk, sajnos hiába, az előző banda által okozott csúszást ő szenvedte el, én úgy számoltam, hogy nem játszott annyit, amennyi eredetileg ki volt neki írva.

A Linea Aspera egy londoni székhelyű darkwave/minimal wave együttes, nevét egy anatómiai kifejezésről kapta, a combcsont hátsó felszínén található érdes izomtapadásos vonalról. A zenekar 2011-ben alakult, de 2013-ban már fel is oszlott, majd 2019-ben visszatért új albummal és turnédátumokkal. Zoé Zanias, született Alison Lewis énekesnő írja a szöveget és Ryan Ambridge játszik a szintin. A duó zenéjében az 1980-as évek eleji elektronikus zene, az EBM, a szintipop és az indusztriál elemek is fellelhetőek. Legyen szó az újabb („Mycelium“, „Redshift“, „Equilibrium“) vagy a régi („Synapse“, „Hinterland“, „Reunion“) dalokról, jó lezárása volt az estének.

Persze itt még nem ért véget a mulatozás, én a Darkflower felé vettem az irányt, ahol már két teremben (egyikben szintipop/elektró/indusztriál ment, a másikban posztpunk/darkwave/gót) lehetett mozgásra rávenni a fáradt lábakat. Amikor utoljára jártam ott még csak egy terem volt, azóta sok minden változott, a berendezés is nagyon pöpec lett, valamint stílusosan kialakított dohányzórészt is kiépítettek. Olyannyira jól sikerült a buli, hogy én léptem ki utoljára a klubból és reggel nyolckor hajtottam álomra a fejemet.

Eljött a nem várt utolsó nap is, a hétfő kora délutánt én a Heidnisches Dorf-ban, azaz a pogányfaluban indítottam. Idén először új módszert alakítottak ki a beengedésre, így minden simán ment. Régen azért nem így volt, sokszor előfordult, hogy a WGT látogatók nem fértek be, vagy legalábbis őrületes sorbanállás után, ugyanis erre a helyszínre külön jegy megváltásával, úgymond nem fesztiválvendégként is részt lehet venni a programokon: koncertek két színpadon, rengeteg vásárfia, étkezési és italozási lehetőségek rebarbara és mézborokkal, gyerekeknek szalmás középkori játszótér, dézsafürdő… várta az oda látogatókat.

A pogányfalu nagyszínpadát a Delva nyitotta meg. A müncheni folkzenekart a testvérpár Johanna és Judith Krins és Michael Löwe gitáros vezette, az ír folk reményteli melankóliáját, valamint a német rock és a világzene energiáját keverte. A bonyolult életutak és a stabilitás keresése adták a dalszövegek fő témáit. A talpalávalók sötéten romantikusak, titokzatosak, mégis modernek, klasszikus és jazz elemeket is tartalmaztak.

Őket követte a 2004-ben alakult bajor Vermaledeyt, nevük az átkozni szóból ered. A héttagú banda 2014-ben a zenekar weboldalán bejelentette, hogy körülbelül tíz évnyi közös zenélés után feloszlanak és külön utakon folytatják életüket, de tavaly visszatértek és elkezdtek bőszen koncertezni is. Könnyedén sikerült eksztatikus táncra csábítania közönségét menő eredeti szerzeményeikkel, de a francia nyelvű feldolgozás balladákkal is. Mondjuk én nagyon hiányoltam a kedvenc „Lytha” dalomat. 😦

Igyekeztem át az Agra-ba, jól is tettem, az Ost+Front 10 perccel hamarabb kezdett, az nem derült ki, miért. A zenekarnak még az este legelején sikerült szinte teljesen megtöltenie a termet. A berlini együttes az új német keménységnek szentelte magát és nem csak szövegileg, hanem vizuálisan is provokatív: a zenészek erős sminkkel, maszkokkal, kopott kabátokkal, a Nemzeti Néphadsereg régi egyenruháival mutatkoztak be és természetesen rengeteg vérrel. Herrmann Ostfront megint úgy nézett ki, mint egy mészáros a 16 órás műszak után. Az agresszív gitárriffek és a szikár ének Rammstein-stílusban harci öltözékekkel párosítva, egy csipetnyi horror és egy jó adag szatíra biztosan nem való mindenkinek, de a banda szenzációs teljesítményével az extravagánsan öltözött tömeg többségénél elérte a célt. A „Fleisch” című dalnál például egy álarcos táncos a szokásos szexi módon forrósította fel a bandatagokat és a közönséget. Nem mintha ez szükséges lett volna a meleg miatt, de sokaknak határozottan tetszett. Volt, hogy az egyik női ruhába bújt tagnak húzta fel a szoknyáját és tolta le a tangáját az énekes és paskolt nagyokat a fenekére. A mellettem álló srác egy guminőt dobott fel a bandának a színpadra. A legnagyobb tombolást persze az utolsóként eljátszott „Bitte Schlag Mich” váltotta ki, ami közben fekete lufieregetés is volt.

Sonja Kraushofer és Thomas Rainer duója semmit sem veszített varázsából és drámai aurájából az évek során. Az osztrák L’ame Immortelle a legmagasabb lángon égett a zenéért, a rajongóikért és a színpadért. A koncert igen különös módon kezdődött, az énekesnő bement az árokba és onnan dalolta el a „Was Wäre, Wenn” nótát, hol a közönség felé fordulva, hol az énekesnek áriázva. Pazar hangszerelés, sejtelmes dallamok, melankolikus atmoszféra, felkavaró, táncolható ütemek és a drámaiságban felülmúlhatatlan női ének és a férfias anti-éneklés feledtette velünk az időt és a teret. Az első sorokon túl is nagy volt a mozgás és mindannyian élvezték az erős best off szettet. Az elektromosabb dallamok Sonja és Thomas váltakozó énekével jól harmonizált a dalok lassabb pillanataival is, főleg az olyan slágerek, mint a „Life Will Never Been The Same Again”, „Fallen Angel”, vagy a „Bitterkeit” himnusza. Végig jó hangulat uralkodott és lehetett látni, hogy a zenekar mennyire boldog volt, hogy felléphetett. A dalválasztás is szuper volt, nagyon örültem a „Stumme Schreie” és „Ungelebte Leben“-nek, de volt „Es tut mir Leid”, „Phönix”, valamint a „5 Jahre”.

Aki volt már a finn The 69 Eyes koncertjén, az tudja, hogy az énekes Jyrki mellett Jussi dobos viszi hátán a showt. A mindig félmeztelen ütős most is hozta az összes kötelező rocksztár-pózt, úgy mint a nyitott szájjal rágózást vagy éppen a dobjaira való rámászást. Az ismét hosszú hajjal nyomuló énekes és csapata nem bízta a véletlenre a dolgot, az intró után jövő „Devils“/„Feel Berlin“/„Betty Blue“/„Perfect Skin“/„Drive“ ötös egyből magas hőfokra tette a hangulatot, ezek után már nem lehetett hibázni, zsebben volt a buli. Később is rendre jöttek a régi sikerdalok („Chair“, „Gothic Girl“, „Wasting The Down“) egy-két új nóta (a Boycott féle „Gotta Rock“, „Death Of Darkness“) kíséretében. A „Brandon Lee” után lementek a színpadról, de a hatalmas taps megtette a hatását, nem mehettek el a „Dance d’Amour” és a „Lost Boys” nélkül. Jyrki ezután köszönetet mondott a rajongóknak, mondván: “Egy cseppet sem változtatok, tudjátok miért? Rohadt vámpírok vagytok!” 😀

Kíváncsian vártam a Camouflage produkcióját, pont annyi éve láttam őket, ahány éve utoljára a WGT-n voltam. A három úriembert nem kell bemutatni: Heiko Maile, Marcus Meyn és Oliver Kreyssig már régen maga mögött hagyta német Depeche Mode hírnevét. Az énekes laza fekete farmer-fekete felső kombóban söpört végig a színpadon, míg Heiko és Oliver szintetizátorokon és e-dobokon dolgozott, illetve volt egy vendégdobosuk is. Ahogy várható volt, a banda best off egyveleget adott elő. Egyes számoknál a megjelenés évszáma jelent meg a kivetítőn, míg más daloknál a szöveg futott. Az olyan slágerek, mint a „Love Is A Shield“, a „Neighbours“, „Me And You“, „Suspicious Love” vagy a „The Great Commandment” természetesen egy teljes szintipop mozgalom abszolút gyöngyszemeivé és sarokköveivé váltak, a rajongók teljes torokból ordították a textust. Azt nem igazán értettük miért, de a New Order féle „Blue Monday” is elhangzott, illetve fura volt, hogy nem igazán tapsolta vissza őket a tömeg.

A fesztivál zárásáért a New Model Army volt a felelős. A brit zenekar közel 45 éves zenekari múltra tekinthet vissza, nevét az angol polgárháború alatt a parlament által létrehozott hadseregről kapta. A csoport már régebb óta zenél, mint amennyi idős volt azon az estén a közönségük jó része. Ennek ellenére sikerült lenyűgözniük a látogatókat. Zenéjük merített a punk és a folk zenétől kezdve a soulon és a metálon át a klasszikus zenéből is. 

Aki még be akart szerezni pár ruhát vagy cd-t, az megtehette az Agra vásárcsarnokában, még az utolsó órában is voltak bent kuncsaftok. Sokan arra használták ki a hétfő estét, hogy a kereskedőktől sok-sok árengedményt kapjanak, vagy alkudjanak velük, hogy azoknak ne kelljen újra bepakolni az árut. A gótikus áruházban mindent megvehettél, amire a sötét szíved vágyhatott. A kínálatban megtalálható volt a ruháktól az ékszereken át az olyan hétköznapi dolgokig mindenféle használati tárgy, amivel jól érezheted magad a lakásod fekete négy fala közt.

Idén is több mint 20.000 gótikus rajongó érkezett Lipcsébe, hogy pünkösdkor birtokba vegyék azt. Sajnos ebben az évben ugyanakkor zajlott a Városi fesztivál is, így nem csak feketébe öltözötteket lehetett látni szerte a városban. A fekete színtér legnagyobb összejövetele egész Lipcsére kiterjedően a szcéna legkülönbözőbb stílusaiból változatos zenei műsorral, de érdekes kísérőprogrammal is várta a látogatókat. Igen, most is sok WGT látogató szembesült a jól ismert problémával: Mit nézzek meg? A rendezvény öt napja alatt számos programból válogathattunk: koncertektől és kiállításokon át workshopokig, istentiszteletig, temetői gyászterem látogatásig, halottaskocsi találkozóig, piknikelésig, felolvasásokig, szerepjátékokig, középkori vásárig és még sok másig. De ha csak lazítani akartál, egyszerűen leülhettél bárhol és nézhetted a többi látogatót.

A fesztivál világszerte egyedülálló a maga nemében, mérete és múltja miatt. A szervezőknek ismét sikerült minden „fekete” zenei ízléshez kínálniuk valamit. 200 előadó jelent meg 40 helyszínen városszerte és a sötét zene mindenféle változatát előadták: a futurepoptól a gót metálig, az EBM-től a középkori hangzásig, a darkwave-től az elégikus posztpunkig. Számtalan klubban a nemzetközi szcéna DJ-i hívtak táncolni hajnalig, de inkább reggelig. A helyszínek jól megközelíthetőek tömegközlekedéssel is, sajnos néhány régi kedvenc helyem már nincs meg, mint például a Kohlrabizircus és a Parkbühne. De az elmúlt években új tereppel is bővült a színtér, mint a Stadtbad és a Haus Leipzig. A szcéna népszerű figurái mellett kevésbé ismert, igazi “underground bandák” és a peremről érkező művészek hívtak új zenei felfedezésekre, így akár sok ismeretlen zenekart is meghallgathattál és magad is felfedezhetted őket az ingyenesen kapott programfüzet vagy a 25 euróért megvásárolható WGT programkönyv segítségével. Én is így tettem, már az elején megígértem magamnak, hogy amelyik nap csak lehet, nem a szokásos, mindig látogatott koncerteken fogok részt venni, hanem a kisebb vagy/és eddig még sosem látott bandákat részesítem előnyben.

A Wave-Gotik-Treffen látogatói a pünkösdi hétvégén végig bulizhattak, koncertezhettek és mindenekelőtt hasonló gondolkodású emberekkel találkozhattak a szcéna minden területéről. De a legeslegjobb a fesztiválnak az egyedi, varázslatos hangulata, amely Lipcsében mindenhol érezhető volt. A világ minden tájáról érkezett gótok nyugodtan és békésen ünnepeltek, élvezték szubkultúrájuk minden aspektusát és az egész várost változatos fekete színben fürdették meg. Ha abba gondolunk bele, honnan jött és hogyan indult el a WGT, büszkék lehetünk arra, hogy egy kis fesztivál néhány zenekarral olyan eseménnyé változott, amelyre nemcsak a szomszédos gótok látogatnak el, hanem darkok a világ minden részéről. És függetlenül attól, hogy melyik nemzethez vagy valláshoz, melyik korhoz, nemhez vagy a gótikus közösségen belüli zenei stílushoz tartozunk, ismét bebizonyítottuk a világ többi részének, hogy mindannyian egy nagy család vagyunk, akik békésen és egységben tudtak együtt szórakozni.