Idén is több mint 25.000 gótikus rajongó érkezett Hildesheimba, hogy teliholdkor birtokba vegyék a repteret. A bejutás kissé nehézkes volt, igazából sosem álltunk még olyan sok órát a város közepén a dugóban, délután kettőre érkeztünk meg a sátorhelyre. A most is teltházas M’era Luna immár 25. alkalommal került megrendezésre, a jubileum miatt a belépőjegyhez sorsjegyet is adtak, amivel apróbb ajándékokat lehetett nyerni, a fődíj pedig a jövő évre szóló fesztiválbérlet volt.

Már a 0. napon is voltak koncertek és valószínű jóval több ember is, mint úgy általában. Szokás szerint ebben az évben is volt felolvasás, divatbemutató, workshop, autogramosztás, baltadobálás és tánctanulás a pogányfaluban, valamint most is 40 zenekar játszott két színpadon. Emellett felállítottak egy középkori piacot is, amely zsonglőrjeivel és egy letűnt korszakból származó hangulattal csábította a fekete sereget.

A sátorépítés és a szokásos merchpult-pogányfalu-vásárfia látogatás után megnyílt előttünk a nagyszínpadhoz vezető út is. Tizenkét hang – ennyi kellett a Stimmgewalt énekeseinek ahhoz, hogy dalaikkal változatos hangzásvilágot és harmóniákat hozzanak létre. A banda a sötét és “normál” színtér ismert dalait értelmezte újra darkosan lenyűgöző a cappella stílusban, egyedi élményt ígérve.

A sötétség melankolikus manifesztuma, a Lord Of The Lost inkább a régebbi dalokra („Six Feet Underground“, „Loreley“) koncentrált, persze az újabb slágerszámok („Blood & Glitter“, a Bronski Beat féle „Smalltown Boy“) is lementek. Kitettek magukért, volt füst, – és lángszórás, valamint a koncert végén tűzijáték is. Jelentem, senki sem veszett el! Mi fáradtság miatt kihagytuk az előpartit, illetve tudtuk, hogy sűrű lesz az előttünk álló 2 nap.

A szombatot a nagyszínpadon a 2015-ben alakult német Null Positiv nyitotta meg. Az énekesnő, Elli Berlin magabiztosan váltakoztatta a morgást és a sikolyokat a hard rock vokállal és a lélekkel teli, nyugodt hangszínekkel, erre az egész tábor tutira felébredt.

Máris kezdett a kisszínpadon Chris Harms, aki zenei kaméleonként nemcsak a Lord Of The Lost nevű zenekarával tűnt fel, hanem szólóprojektjével is. Harms jellegzetes hangja és a 80-as évek popzenéje által ihletett hangzás egy hangulatos időutazást teremtett, amely nemcsak a szintipopot boncolgatta, hanem neoncsíkokat húzott az elektró, a gót, a new wave és a synthwave zenéjén keresztül is. Dalai egy régóta dédelgetett álom zenei megtestesülései, amely végre életre kelt, szerencsére itt teljesen lemondott a szokásos gitárhangzásról. Az énekes a dalait úgy írta le, mint a Depeche Mode, a Modern Talking és Sandra furcsa, de sikeres keveréke, csak kevesebb dauerral. Mivel aznap volt Solar Fake koncert is, így az utolsó számnál Sven lépett a porondra és együtt énekelték el a „Madonna Of The Night“-ot.

Vissza a másik színpadhoz, ahol a német medievális elektró zenekar, a lovagi jelmezben nyomuló Heimataerde középkori hangszerekkel ötvözve hozta el az EBM, az elektró és az indusztriált. Kemény ütemeikkel és provokatív dalszövegeikkel egy disztópikus jövőről meséltek nekünk. Energikus előadásaik magával ragadták a középkori rock szerelmeseit, legnagyobb tombolás persze a „Gib Mir“-re volt.

Rögtön indult is a Club színpadon a svéd Vanguard a fülbemászó és klubbarát elektropopjával. A banda keverte a 80-as évek varázsát a modern hangzásvilággal és tudták, hogyan nyűgözzék le ismét a rajongókat a „Punches“, „Save Me“, az utolsónak játszott „Ragnarök” és a legújabb „Venom” dalokkal.

Táncőrület a nagyszínpadon! A német középkori rockmester Teufel frontember és emberei a modernitást és a történelmet egyesítették. A közel 30 éves Tanzwut a hol humoros, hol elgondolkodtató dalszövegekkel még mindig elkápráztatta a tömeget.

A kisszínpadon az indusztriál, a hardcore, a noise és a metál apokaliptikus keverékké olvadt össze. A fehéroroszországi Ambassador21 agresszív és kíméletlen hangzásával letette névjegyét az ipari színtéren. A punk attitűddel rendelkező banda mindig késélen egyensúlyozott, a mostani fellépésükön a történelem diktátorairól vágtak be képeket, videókat, köztük volt Viktorunk is. 😁

Eközben a berlini NDH Ost+Front a nehéz gitárriffek, provokatív dalszövegek és a kísérteties dallamok sötét és erőteljes keverékét hozta a nagyszínpadra. A nyers agressziót ötvözték az intenzív színpadi jelenléttel. Mint mindig, most is vizuálisan megdöbbentő előadást adtak elő sok vérrel, furcsa jelmezekkel és az elmaradhatatlan lufieregetéssel a „Bitte Schlag Mich!” alatt.

Vissza a Club színpadra, ahol Christian Marquis és Thomas Winters a táncos és dallamos elektró hangzásokkal várta a Chrom rajongókat. Emlékszek, 2015-ben láttam őket először, egy másik német fesztiválon léptek fel a nagyszínpadon, nagyon félénken viselkedett az énekes, szinte csak egy helyben állt. Most pedig együtt élt a közönséggel, ide-oda ugrált és integetett a tömegben felfedezett ismerősöknek.

A nagyszínpadi Faun sötét és varázslatos hangzásvilágot szőtt zenéjével és egy árnyakkal, valamint legendákkal teli titokzatos világba repített vissza minket. A középkori dallamok és a misztikus hangok rituális élményt nyújtottak, elmosva az álom és a valóság közötti határokat.

Tavaly technikai okok miatt elmaradt a Funker Vogt, így idén izgatottan vártuk őket. A koncert előtt véletlenül összefutottunk egy magyar családdal is, akinek férfitagja a pogózók táborát növelte. Kezdéskor a dobos katonai riadót fújt, majd a többiek is elfoglalták helyüket, a szintis a tankszerű pódium mögött, az új énekes, Bastian pedig a géppuska formájú mikrofonállványánál, de hamar lejött az árokba hergelni a közönséget. Mi picit oldalt álltunk meg, de így is nagyon lehetett érezni az olykor-olykor kilövellő lángcsóvák melegét. Szerintem az énekes tök jó a másik bandájában, az Intent:Outtake-ben, de a „Hard Way“-t és az utolsónak játszott „Gunman“-t csak a dallam miatt ismertük fel.

Miután befészkeltük magunkat előre, nekünk a nagyszínpadi koncertek kimaradtak. Vártuk a Faderhead-et, az elektronikus hangok sötét mesterét, aki a dark ütemekkel és a fülbemászó dallamokkal felpörgette a közönséget. A két szintis is kitett magáért, tapsoltatta és táncra invitálta a tömeget. „All Black Everything“, „Destroy, Improve, Rebuild“, „Souls Burned Black“, „This Is Not The End” és az elmaradhatatlan „TZDV“, kötelező mindenkinek, aki szereti a cyberpunk ihletésű zenét és a fekete hangulatot.

A lendületes ütemekkel és a melankolikus dallamokkal a Solar Fake zenéje összeolvadt az elektronikus és a darkwave elemekkel. Sven Friedrich szintipop projektje olyan hangzásvilágot hozott létre, ami egyenesen a sötétség szívébe vezetett. Herr Friedrich kísérteties hangja vágyakozásról és a belső szakadékokról mesélt a „Hurts So Bad“, „This Generation Ends”, „Sick Of You“, „Not So Important“, „Observer“, „This Pretty Life“, „Disagree” dalokkal, amiket hipnotikus szintetizátorhangok hordoztak. Az élőben most négyesben fellépő banda (a szintiknél Elliot Berlin prüttyögött) a sötét költészetet erőteljes ritmusokkal ötvözte és magával ragadta a rajongókat. André felvillanyozó energiájával, Jens élő dobolásával, Elliot közönségbe bemászásával és Sven hölgyekre gyakorolt hatásával (komoly cicaharc zajlott ám az első sorokért) olyan show-t élhettünk át, amelyre még a fesztivál után is emlékezni fogunk.

A dán-német-norvég zenekar teljesen új energiát vitt a nagyszínpadra. Az északi mítoszok, a rituális énekek és a történelmi hangszerek keverékével a Heilung olyan élményt nyújtott, amely messze túlmutatott a szokásos zenén. Spirituális karizmájuk egyedülálló atmoszférát teremtett, amely egy másik világba repítette a közönséget.

Vissza a kisszínpadra, ahol az EBM és a szintipop svéd óriásai jelentek meg. A Covenant magával hozta páratlan energiáját és hipnotikus hangzását, most a Rotersandos Krischan is szintizett a Haujobos Daniel mellett. Már az elején erősen kezdtek a „We Stand Alone“, „Stalker“, „Last Dance” és „We Want Revolution” dalokkal. Igazából a szett közepén volt 1-2 leülős szám, de szinte végig fent tudták tartani a hangulatot, a végére tartogatták a „Dead Stars“, „Bullett“, „Ritual Noise” és a közönségkedvenc „Call The Ships To Port” dalokat.

A napot a nagyszínpadon a német Eisbrecher zárta. Az NDH banda 2003 óta ringatja a fesztiválokat, kemény gitárriffek, elektronikus ütemek és lebilincselő szövegek robbanásszerű keverékét szállítva. Nem éppen a visszafogottságukról híresek és egy-egy zenei pofont is adtak nekünk, úgy mint Falco „Out Of The Dark“-ját, a Megaherz „Miststück“-jét akusztikus verzióban, de volt „Leider“, „Verrückt” és „This Is Deutsch” is. A végén pedig a szokásos jegesmedve plüssöket dobálták be nekünk.

A koncertek után tovább lehetett pörögni a Hangar afterpartiján, a Pogányfalu tüzes showjára, vagy választhattad a sátraknál lévő bulikat is, de mi ismét az alvás mellett döntöttünk.

A vasárnapot az újoncok versenyének győztesei, a hildesheimi Beyond Border nyitotta meg a nagyszínpadon. Az elektronikus dalok táncolhatóak voltak, a korai kezdés ellenére egész sokan összegyűltünk. Bár az énekes hangja élőben nem úgy szólt, mint a lemezen, ennek ellenére jó bemelegítése volt a napnak, szó szerint is, ugyanis itt is kaptunk egy kis tüzes show-t.

Át a Club színpadra, ahol a darkwave/posztpunk Corlyx kezdett. A tiszta basszusvonalak és a 80-as évek retro gitárjai összemosódtak a hideg szinti hangokkal. Mivel utánuk lépett fel a Massive Ego, vártuk volna a közös Raindrops dalukat, de valamiért ez elmaradt. A tupírozott hajú, lila ruhás énekesnő az utolsó szám közben levágta magáról a felső részt, ami alatt már csak az átlátszó necc fedte, illetve nem fedte a melleit, a lila lakkszoknyája is olyan rövid volt, hogy simán kilátszódott a bugyija.

Vissza a nagyszínpadhoz, ahol a horvát Manntra a fűrészelő gitárriffek és a dübörgő dobok között egy csipetnyi középkori romantikát és folk hangulatot hozott nekünk. Akárcsak a másik tavalyi fesztiválon, az egyik tag most is Halál jelmezben egy deszkán szörfözött a közönség feje felett.

A hatalmas egók visszatértek! Két év szünet, zenekari átrendeződés után a darkwave Massive Ego kvartettként tért vissza a kisszínpadra. Az énekes Marc korábban egyik napról a másikra visszavonult minden tevékenységétől, sőt az internetezéstől is, miután 2022-ben pszichés összeomlást szenvedett. De most új tűzzel léptek színpadra, Marc lefogyott, levágatta a haját és a megszokott Miki egér fejet műanyag fülekkel pótolta. Fura volt, hogy a Blutengeles Chris Pohl is aznap lépett fel, a „For The Blood In Your Veins” közben viszont nem ment fel együtt énekelni a közös számukat, de volt „I Idolize You“, „My Religion Is Dark” és „Monsters“.

Most is bevágtuk magunkat az első sorba, így Jan Loamfield Noisuf-X nevezetű mellékprojektjét egész közelről megtapasztalhattuk. A techno és a ritmikus ‘n’ noise keveréke találkozott az EBM-mel és az ipari irányzatokkal. Jan elmondása alapján minden együttesnek van egy Fuck You dala, így nekik is. 😀 „The Typical Fuck You Song“, „Warning” és az elmaradhatatlan „Hit Me Hard” brutális keveréke megrázta a kisszínpad előtti teret.

Továbbra is maradtunk a Club színpadnál, ahol hamarosan a szlovén trió kezdett. Zeneileg a Torul a szintipop, a posztpunk és a wave különféle hatását keverte, így nyűgözte le a közönséget „Just Go” és „Monday” dalaival. Az egyik szám közben tollasütővel feliratozott ping-pong labdákat ütött be a tömegbe és azt mondta, ha két egyformát találunk, akkor meghívhatjuk egymást valamire.

Megtapasztalhattuk a középkor és a misztikum magával ragadó világát is. A Corvus Corax erőteljes dudáikkal, dübörgő dobjaikkal és fergeteges ritmusokkal megremegtették a nagyszínpadot, miközben utazásra vittek az ősi mítoszok és legendák világába. Autentikus jelmezeikkel egyedülálló élményt teremtettek, főleg az utolsó szám alatt porondra hívott, erdei manóknak beöltözött közönségtagokkal, akik mozgásba lendítették a pogány lábakat.

Rögtön kezdett is a kisszínpadon a 2010-es évek végén felbukkant párizsi synthwave Sierra. Erőszakkal és melankóliával, szelídséggel és brutalitással ötvözte a stílusokat, hogy egy egyedülálló univerzumot alkosson, amelyet a synthwave, az EBM és a darkwave ihletett.

Maradtunk megint a Club színpadnál, ahol rövid átszerelés után a Leæther Strip, azaz a dán elektronikus projekt tért vissza és a kemény elektro-indusztriális hangzásával megrázta a füleinket. A zenész és énekes Claus Larsen táncolható ütemei és sötét dallamai mélyen a bőrünk alá kerültek. Sok energia szabadult fel a „Strap Me Down“, „Japanese Bodies” klasszikusokkal, középen pogózó kör is kialakult, a végén meg is köszönte Claus a biztonságiaknak, hogy hagyták a rajongókat a maguk módján táncikálni.

Hamarosan kezdett a kisszínpadon a német Rotersand. Zenéjük a gyengéd melankóliát keverte az erőteljes EBM hangokkal és hatalmas tombolást idézve elő a „Torn Realities“, „Electronic World Transmission“, „16 Devils” és „Waiting To Be Born” dalokkal.

Már zajlott a nagyszínpadon a legendás berlini gothic pop szenzáció, az 1998 óta létező Blutengel. Sötét számaikkal, mint a „Reich Mir Die Hand”, „Black“, „Lucifer“, „Dein Gott” vagy az „Engelsblut” libabőrt kölcsönöztek és lehetővé tették a fesztivál közönségének, hogy elmerüljenek a banda titokzatos világában. Az előadás több, mint pusztán zene, vizuális élmények, kidolgozott jelmezek és lenyűgöző fényeffektusok is, tele vérrel és ledéren öltözött táncoslányokkal. Vámpíroknak kötelező műsor!

Átmentünk a Club színpadi In Strict Confidence-re, ahol Dennis Ostermann és Nina de Lianin énekesnő a szerelem, a veszteség és az emberi szakadék történetein keresztül utazásra vitt minket. Az énekesnő nem igazán volt a topon, hamisan is énekelt, gondolom pont ezért, de elég hamar szinte teljesen levették a mikrofonjának a hangerejét, illetve mintha nem lett volna teljesen magánál, mert folyamatosan puszikat dobált a tömegbe és a gitáros csajszinak, valamint egyfolytában ide-oda mozgott. A koncert végére tartogatták a közönségkedvenc „Engelsstaub” és „Zauberschloss” dalokat, aminél az énekes viccesen meg is említette, hogy sokan még nem is éltek ezeknél a számoknál és persze ő is maximum 3 éves lehetett. 😁

Belehallgattunk a nagyszínpadi Subway To Sally műsorába is. A potsdami zenekar a középkorba repített minket vissza, kevés rockkal, fülbemászó dallammal és természetesen sok mézsörrel. Dalszövegeik mítoszokról, legendákról meséltek, naná, hogy együtt énekeltük a leghíresebb, „Kleid Aus Rosen“-t.

A kisszínpad utolsó fellépője, az 1988-ban alakult De/Vision a régi kedvencek „Try To Forget“, „Rage“, „Time To Be Alive“, „Synchronize” és az utolsónak játszott „Your Hands On My Skin” mellett pár új dalt is magukkal hozott, de egyelőre még nincs hír a leendő albumról.

Eljött a szintiapokalipszis ideje. A fesztivált a nagyszínpadon a berlini szintiveteránok, az 1989 óta létező And One zárta. A tagok hozták a szokásos szintipop hangzást egy kevés elektronikus testzene keverékkel. Herr Naghavi tudta, hogyan kell őrületbe vinni a tömeget az olyan dalokkal, mint „So Klingt Liebe“, „Panzermensch“, „Für” vagy „Unter Meiner Uniform“, a „Military Fashion Show“, „Technoman” és „Get You Closer” számokkal pedig egyenesen a szintipop paradicsomába katapultálták a rajongókat. Sajnos hiába tapsoltunk, ráadást nem kaptunk, after hiányában a sátorbulit választottuk, mivel most a wc-k előtti after nem volt olyan jó zeneileg.

Negyed évszázadnyi M’era Luna és a fekete színtér úgy ünnepelt, mintha nem lenne holnap. Idén először reggeli futáson és jógán is részt lehetett venni, valamint a közösség szervezett a 0. nap estéjén egy Dark Dinner nevezetű vacsorát, ahol a kifutópálya kellős közepén 70 asztal volt gyönyörűen megterítve, a résztvevők csinos kis kosárkákban vitték magukkal az ételt. A Hildesheim-Drispenstedt repülőtér 25. alkalommal változott át egy másik világgá: fekete, bőr, bársony és csillogó kiegészítők tengerévé. 25.000 látogató utazott Európa minden tájáról, hogy részt vegyen ezen a különleges családi találkozón. Azok, akik ide érkeztek, elmerültek a zenében, a közösségben és abban az érzésben, hogy pár napra a saját kis városuk részévé válhatnak. Tündék, angyalok, ördögök, harcosok és viktoriánusok sétáltak egymás mellett a középkori piacon. A M’era Luna ismét bebizonyította, hogy sokkal több, mint egy fesztivál. Ez egy érzés. Egy ígéret. És sokak számára a világ legszebb helye, legalábbis egy hosszú hétvégére. A következő 25 évre! Mi biztosan ott leszünk!