Szeptember első hétvégéjén idén is megrendezésre került a Nocturnal Culture Night a Lipcse melletti Deutzen-ben. 4 nap alatt 5 színpadon mintegy 60 zenekar és előadó mutatkozott be a dark, wave, elektró, rock, noise, posztpunk, ebm, neofolk és ambient területéről. A remek szabadtéri fesztivál különlegessége a zenei sokszínűség mellett a helyszín egyediségén alapszik. Az erdőben megbúvó kulturális parkban, csodaszép környezetben és nappal kellemes időjárásban (éjszaka azért az a 10 fok nálam már a megfagyást súrolta) szórakoztak az emberek. A nyolc hektáros terület Deutzen külvárosában található, a gyönyörű, gondozott parkot egy tó és egy folyó határolja, így hangulatos strandolási lehetőség és kikövezett tanösvény is adott a fesztiválozóknak. A víztározó közvetlenül a fesztivál helyszíne mögött található, mindössze 10 perces sétára a Kulturparktól, ami az évek során az NCN táborozóinak kis Mekkája lett. Legyen napkelte vagy napnyugta, mindig nyugalmat találhatunk a tónál, hogy feltöltődjünk a következő napi bulira.

A jegyár itt nem foglalta magába automatikusan a kempingbe való belépést, külön kellett venni a fesztiválbérlet mellé sátorjegyet, de azon szerencsések, akik még időben kapcsoltak, azok választhatták plusz pénzért a faházat is. A legnagyobb színpad, az Amphi színpad előtti nézőtér teljesen fel volt szerelve betonaljzatú, állandó fapadokkal, így pihentethetted is a fáradt lábaidat. Ha az egyik színpadon nem tetszett az előadó, mindössze 2-3 perc alatt átbaktathattál a másik porondhoz, vagy böngészhettél a piacon és megállhattál a különböző standoknál válogatni a legkülönfélébb ételek és italok közt. Elég nagy volt a valószínűsége annak, hogy a fesztivál területén sétálva találkoztál a fellépő művészekkel is. Csak nyitott szemmel kellett járnod. Civilben a legtöbb tag úgy nézett ki, mint te vagy én. A CD-ket aláírathattad velük, fényképeket készíthettél a zenészekkel vagy beszélgethettél velük.

Csütörtök délután pontban nyitásra értem a helyszínre, ahol már kígyózó sorokban álltak az emberek. A sátrak felverése után volt még egy kis idő pihenni is, mivel szokás szerint a 0. napon este 8 órakor kezdődtek csak a koncertek a Kultúr színpadon. Elsőként a belga The Juggernauts, az EBM színtér egyik legfontosabb és leginnovatívabb bandája lépett fel. A Borg frontember körüli duó a kemény, monoton basszusokat, a dübörgő ritmusokat és a minimalista, agresszív vokált képviselte, ez az, amit szeretnek az igazi EBM rajongók, Jól visszaadták a korai EBM szellemiségét és a koncert legvégén Douglas-ra emlékezve a Nitzer Ebb „Join In The Chant” számát is feldolgozták.

A Forced To Mode hangjaként ismert Christian Schottstädt most szólóelőadóként egy új oldalát mutatta meg. Debütáló albuma, a Keyscene, egy melankolikus hangzásvilágba repített el minket a szintipop, a tech house és az introspektív feldolgozások között. Tisztelt zenésztársai dalainak (a Mesh „Not Prepared“-jét, De/Vision-től a „Foreigner“) interpretálásával bűvölte el a közönséget, persze nem maradhatott ki a Depeche Mode sem, a „Waiting for the Night“-ot hallhattuk a bandától.

Újra beindult a gépek tombolása, a basszus mennydörgése és a verejték csöpögése, ez nem volt más, mint a Noisuf-X munka közben. Jan Loamfield olyan hangerőt vitt a deutzeni erdőbe, amely nem hagyott teret a kompromisszumoknak, brutálisan dübörgött, egy igazi elektromos pokol volt. A torzított énekhang, a szintetikus agresszió és a könyörtelen nyomás minden másodpercet vészhelyzetté tett, a tánc itt kötelező volt. Az olyan számok, mint a „Warning“, a „The Typical Fuck You Song” és az elmaradhatatlan „Hit Me Hard” táncolható, kompromisszummentes és energikus hadüzenet volt a tömegnek.

A DeVision Redux projektet Steffen Keth (De/Vision) és Daniel Myer (Haujobb, Covenant, Architect) vezette, akik együtt mutatták be a De/Vision összetéveszthetetlen hangzását egy friss, elektronikusan minimalista újraértelmezésben. Rögtön a „Rage“-el kezdtek és elővettek olyan dalokat („Dinner Without Grace”, „Dress Me When I Bleed”) is, amiket normál De/Vision koncerten nem szoktak játszani. Persze a klubslágereket sem hagyták ki, volt „I Regret“, „Time To Be Alive“, „Your Hands On My Skin“, „Synchronize“, „Try To Forget“.

A péntek délutánt az Erdei színpadon az Auger nyitotta meg, akik egyedülálló módon ötvözték a darkwave, a gótikus rock és az ipari elemeket. A Kyle Blaqk frontember által 2017-ben alapított brit duó fülbemászó dallamokat kevert elektronikus hatásokkal és gitárral. Dalaik a sötétségről, a vágyakozásról és a lázadásról szóltak, egyensúlyt teremtve a melankolikus szépség és a nyers energia között.

Átnéztem a Park színpadhoz, ahol William Bleak, egy berlini ipari gót zenekar az elektronikus ritmusok pumpálását mániákus gitárokkal és torokhanggal ötvözte egy groteszk, mégis ünnepi hangzásban. A Brandon Lee féle hollónak kipingált énekes brutalitással és punk erőszakkal csapott le ránk.

Máris kezdett az Amphi színpadon a berlini Pseudokrupp Project. A zenekar a táncolható elektró-indusztriális hangzást képviselte, fülbemászó dallamokkal. A projektet 2008-ban alapította Märty Zänkert, a koncerteken háromfős felállásban (Märty Zänkert, Thomas Beschoner és Isabell Pasler) léteznek. Az előadás energikus és szórakoztató volt, valószínűleg az egyetlen zenekar, amely nagylelkű Pfeffibarral állt színpadra. Isabell 4-5x fordulva kínálta meg rajongóit az eredeti mentalikőrrel. Mivel én álltam pont középen, engem ért a megtiszteltetés, hogy elvehettem az első poharat, persze rögtön tovább is adtam, lévén, hogy 15 éve már nem iszok tüzes vizet. Viccesen meg is jegyezte az énekes, hogy nagyon sajnálja, de a banda minden tagjának súlyos alkoholproblémája van. 😁

Belehallgattam a Park színpadi Leichtmatrose srácaiba, akik sosem voltak önbizalomhiányosak, pláne nem a karizmatikus Andreas Stitz énekes, akinek a dalszövegei egy csipetnyi világfáradtsággal és jó adag cinizmussal rezonáltak.

Majd az Erdei színpadi Blitz Union-ra is átnéztem. A cseh EDM rockerek nehéz gitárriffekkel, lendületes elektronikus refrénekkel és táncolható ipari ütemekkel ragadta meg elsősorban a Z generációt.

A hűséges rajongók sajnos hiába várták a bebocsátást az Amphi színpadra, a The Beauty of Gemina koncertje egy haláleset miatt elmaradt. Egy Jens nevezetű, a fotója alapján idősebb fesztivállátogató lett rosszul, csak azt láttuk, hogy a mentősök táskákkal és mindenféle eszközzel rohantak be az elzárt területre, akkor még senki sem gondolta, hogy tragédia fog történni.

Így elmentem telót tölteni, onnan hallottam a Kultúr színpadi Zwischenlichten ősi legendáit folk köntösbe ágyazva.

Vártam a Park színpadon a lipcsei Tilly Electronics-ot, akik 2018 óta teszik életünket egy kicsit “tillyciousabbá” miközben cseppet sem törődtek a műfaji határokkal, ötvözték az EBM-et az NDW-vel, a francia popot az italo diszkóval, a technót az új hullámmal. Ők is létrehozták saját kategóriájukat, a glitter wave-et. Káprázatos ruhákkal, fülbemászó dallamokkal a duó egy elektronikus tűzijátékot gyújtott, amely valahol a 80-as évek hangulata, a minimal synth és az avantgárd pop között helyezkedett el. Az olyan dalok, mint a „Rotwein“, „Discolicht” és a „Tanzen!” kultikus klasszikusok. Diszkófények, csillámpor, itt bizony mindenkinek táncolnia kell! Az énekesnő is mindent elkövetett ennek az érdekében: színpad szélére ült, majd lemászott az árokba és az első sorokkal lepacsizott, fotózkodott. Fel se akart menni, de a gitáros/szintis mondta, hogy a következő szám („Ich & Ich“) egy duó és az hogy néz ki, ha nem áll mellette?! 😀 Azt azért sajnáltam, hogy a kedvenc „Tilly Lollipop” dalomat nem játszották. 😦

1985 óta az A Split-Second egyedi zenei víziót követ. Digitális impulzusok, torzított gitárok és magával ragadó énekhang biztosította a banda számára a helyet a nemzetközi underground színtér élvonalában. A „Flesh”-sel 1986-ban szabadjára engedtek egy műfajt, amivel nemcsak az EBM úttörői, hanem a new beat megalapítói és a sötét klubok legendái is lettek. Marc Ickx a 80-as évek kompromisszummentes hangzását hozta vissza az Amphi színpadra: mocskos, közvetlen és abszolút táncolható. Akár a „Rigor Mortis”, a „The Colosseum Crash”, vagy a „Mambo Witch”, minden dal egy időutazás volt az ipari lázadáshoz, a basszushoz és a tiszta energiához.

A Placebo Effect, a sötétség elektró veteránja lépett az Erdei színpadra. Achim Windel, Axel Machens és Christoph Kunze alapította a projektet 1989 márciusában. Mindhárman saját ötleteket hoztak a zenekarba, amelyeket különböző zenei stílusok és preferenciák inspiráltak. Hangzásukat a Skinny Puppy, a Nitzer Ebb, a Depeche Mode és különféle horrorfilm zenék befolyásolták. Az olyan dalok, mint a „Galleries of Pain“, a „Slashed Open” vagy a „Move” tele voltak EBM erővel, kemény ütemek és zavaróan komor énekhangok jellemezték. A banda hamarosan búcsút int a porondnak, ez volt az utolsó németországi koncertjük, de alaposan kitettek magukért, a színpadon rengeteg kellék volt, akár egy színházban. Az énekes többször lejött az árokba, polaroid géppel lefotózta magát és szétszórta a közönség között, az első soroknak patkány formájú gumicukrot osztogattak, hatalmas plüssmacit is bedobott, illetve a próbababáról lehúzott műanyag fóliával takarta be az egyik közönségpárost, de előtte lehetett látni, odasúgta nekik, hogy mi fog történni, ne féljenek, nem fogja megfullasztani őket.

Vissza az Amphi színpadra, rövid átállás után jött is a 2013-as san diegói Prayers, akit a hazai rajongók Budapesten is láthattak a nyár folyamán. A dalok a kemény utcai élet és a mexikói-amerikai identitás személyes élményeit tárták fel a sötét, elektronikus hangzásvilágon keresztül. A Prayers védjegye az egyedi cholo goth, vagyis a killwave stílus, ami az 1980-as évek wave és a régi vágású hiphop elemeire épített. Leafar Seyer (Rafael Reyes) frontember dalszövegei az erőszakról, a veszteségről, a spiritualitásról és a túlélésről szóltak.

Elkaptam a Gaë Bolg And The Church Of Fand utolsó dalait is a Kultúr színpadon. A középkori düh és az ironikus pompa között Eric Roger szabadjára engedte az erő és a káosz rituáléját egy kis táncolható őrülettel. A zene a neoklasszikustól a neoindusztriálisig terjedő elemeket használt fel, csatákról, ivászatokról és hősies tettekről mesélt. Az egész koncertet végig ihatták, a végén már alsógatyában és műpénisszel a nyakban zenéltek.

Arról híres a fesztivál, hogy csiszolatlan gyémántokat találnak, akiket a péntek éjféli különkiadásként mutatják be nekünk a Park színpadon. A tavaly alakult Sound Veil Society eddig csak két elektropop dalt („The River“, „OK“) adott ki, amikről sokunknak a Kite jutott az eszébe. A projekt egy svéd/norvég duó, melyet régi barátok és munkatársak, Erlend Eilertsen és Hasse Mattsson alkotnak, jelenleg a debütáló albumukon dolgoznak.

A szombat délelőttöt a 90-es évek óta létező altenburgi Digital Factor indította el az Erdei színpadon. Az EBM, az indusztriál és a techno hangzásvilág keverékével nemcsak táncra perdülő ütemeket, hanem elmélkedésre is alkalmas tartalmakat kínáltak.

A Köln melletti Pulheimből származó szintipop/darkwave zenekarba, a Wiegand fellépésébe is belehallgattam az Amphi színpadon. A számok dallamosak, táncolhatók és fülbemászók, tökéletesek a VNV Nation, az Assemblage 23 vagy a Neuroticfish rajongói számára.

Átnéztem a Park színpadra is, ahol a svéd posztpunk It’s For Us kezdett. A zenekar neve azt a tényt jelenti, hogy nem számít mások mit gondolnak a bandáról, elsősorban ez róluk szól: az útjukról, az érzelmeikről. A hangulatos dalokat csengő sötét hangzásokkal ötvözték.

A darkwave, az indusztriál és az elektró-pop keverékével az Erdei színpadi Rotoskop egy érzelmekkel és lendületes ritmusokkal teli világba repített el minket. Az egyszemélyes projekt, Klaus Gratzel dark mood pop zenéje a mély énekhangok és az atmoszférikus szintetizátorok szövevénye, amely táncra és álmodozásra csábította a közönséget. Még a zenekari árokba is lejött gitározni, hogy még közelebb legyen a rajongóihoz.

Belehallgattam a 2012 óta létező Circus of Fools játékába is az Amphi színpadon. Poszt-apokaliptikus, izzasztó, vaudeville és steampunk elemekkel tarkított showba csöppentem bele, kidolgozott jelmezekkel, valamint dallamos death metál és melankolikus gótikus dalokkal, amik társadalmunk mocskos tükörképét ábrázolták.

Telefontöltés közben hallottam a lengyel neofolk/martial indusztriál Grave of Love duót, akik a Kultúr színpadról a neofolk, a dark ambient és az apokaliptikus romantika világába röpített minket. A dalszövegek a veszteségről, a hanyatlásról és az egzisztenciális kétségbeesésről szóltak, mély, költői és tele melankóliával.

Az Eklipse egy 2012-ben alapított és 2019-ben újraalakult kvartett. Tagjai Felicitas Fischbein (hegedű), Maline Zickow (hegedű), Ida Luzie Philipp (brácsa) és Linda Laukamp (cselló). A csajok lenyűgözően hangszereltek pop- és rockdalokat, de saját darabok is szerepeltek repertoárjukban, hol klasszikus, hol elektronikusan feljavított hangszínekkel. A Sötétség Vonósnégyese lélegzetelállító módon interpretálta a rock, a gótika, a filmzenei és a metál műfajok ismert dalait (Depeche Mode „Stripped“-jét, Britney Spears „Toxic“-ját, vagy épp a System Of A Down és Muse számokat), varázslatos atmoszférát teremtve az Erdei színpadon.

Stockholm szívéből a Principe Valiente egy olyan hangzást képviselt, amelyre sokan kíváncsiak voltak a Park színpadon. A posztpunk, a shoegaze és a sötét pop keveréke olyan volt, mint a füstgépből szálló köd, amely lassan terjedt, majd mindent beborított. Az olyan dalok, mint a „Strangers in the Night“, vagy a jelenlegi albumuk melankolikus himnuszai tele voltak vágyakozással és erővel.

Nagyon vártam a holland Angels & Agony fellépését az Amphi színpadon, eddig még nem sikerült élőben látnom őket. A banda 1995 óta a kifinomult elektronikus hangzásokat képviseli, amik a szintipop és az elektró között ingadoztak. Még a koncert elején Reinier Kahle énekes a színpadra szólította menedzserüket, Markust, akit a Solitary Experiments bandából ismerhettek. Jó volt hallani a régi himnikus dallamokat („Shine“, „Forever“, „Stronghold” és végül, de nem utolsósorban a „Monument“), amikkel elmerülhettünk a múltban.

2013 óta a svéd Machinista ügyesen feszegeti a szintipop és a darkwave közötti határokat és azért volt ott az Erdei színpadon, hogy mozgásba lendítse a tömeget. Elmondhatom, sikerült a fiúknak. Karizmatikus színpadi jelenlétükkel kombinálva olyan energiát teremtettek, amire sok szem felragyogott és szinte megmozdult a talaj az olyan érzelmes és táncolható dalokra, mint a „Dark Heart Of Me“, a „Salvation” vagy a „Molecules And Carbon“.

Egy kis csúszás lehetett a Park színpadon, aminek nagyon örültem, mert így sikerült még elcsípnem a Dallas szívében született Rosegarden Funeral Party utolsó számát. A karizmatikus énekesnő, Leah Lane vezette a triót, akinek jelenléte mindenkit elbűvölt, a gótikus rock drámáját ötvözte a posztpunk energiájával, miközben hangja a vágyakozás és a lázadás között lebegett.

2008 óta Tom és Gábor egy olyan zenei egységet alkotnak, amely ütős és igazi lendületet adott az Amphi színpad látogatóinak. A berlini Formalin egy futurisztikus hangzást képviselt, amely a sötét ipari hangulatot lendületes elektronikus ütemekkel ötvözte. A disztópiát, a sötét oldalt és a nagyvárosi hidegséget hozták elénk, megőrizve a “Berlin City Industrial” nehéz hangjait. A nyers, apokaliptikus atmoszféra tökéletesen illeszkedett az NCN sötét hangulatához.

A Park színpadi Ash Code már évek óta a modern darkwave élvonalában van. A nápolyi, 2014-ben alapított trió tagjai az énekes Alessandro Belluccio, a basszusgitáros Adriano Belluccio és a szintis Claudia Nottebella a posztpunk erejét ötvözte a szintetizátoros melankóliával, a szintipoppal és az EBM-mel, amit electrowave-nek neveztek el. A sötét balladák és a megszállott ütemek táncra perdítették a rajongókat.

Az NCN olyan együttest is elhívott, amit más fekete fesztivál nem. Valljuk be, a Right Said Fred azért páratlan ezen a színtéren. A brit zenekar Londonban alakult 1989-ben Fred és Richard Fairbrass testvérek által, Richard mint énekes/basszusgitáros, Fred pedig gitáron működött közre. A koncertre csatlakozott egy énekesnő és egy dobos is, hozták a kötelező slágereket („Don’t Talk Just Kiss“, „Stand Up (For The Champions), „You’re My Mate“, „I’m Too Sexy“) és a tavalyi „LoveSong“-ot is előadták nekünk az Amphi színpadon. Jellegzetes stílusukkal és humoros dalszövegeikkel sikert arattak, a fekete tömeg egyébként őrjöngött és ordította a dalokat.

Aki valaha is hallotta a Kite melankolikus szintipop remekműveit, az nem fogja egyhamar elfelejteni őket. A svéd Nicklas Stenemo és Christian Hutchinson Berg nemcsak a skandináv pop színtéren vívták ki maguknak a sikert, hanem az egész világon. Egy sor sikeres EP és kislemez után első albumuk 2024 nyarán jelent meg, ami mérföldkő volt 17 éves történetükben. Szokás szerint látványos lézerfények kísérték a „Jonny Boy“, „The Rhythm“, „Dance Again” és a „True Colours” nagysikerű szerzeményeket a Park színpadon.

Hamarabb befejeződött a Kite koncert, így örömmel rohantam át az Erdei színpadra, ahol a Suicide Commando utolsó számait („Dein Herz, Meine Gier“, „Die Motherfucker Die“) sikerült még elkapnom. Johan Van Roy évtizedek óta a kemény EBM színtér egyik mozgatórugója, aki most sem hagyta nyugton a rajongóit, szétválasztotta a tömeget, majd beállt közéjük pogózni, visszafelé már nehezebben jött, mondta is, hogy milyen rohadt magas ez a kordon. 😀

Vissza az Amphi színpadra, ahol a 1978-as alapítású Men Without Hats vitt minket az időn keresztül egy zenei utazásra az olyan elektronikus pophimnuszokkal, mint a rögtön elsőnek játszott „The Safety Dance“, a „Pop Goes The World“, az „I Got The Message“, vagy éppen az idei „I Love The ’80s“. Az énekes bemutatta az együttest, ahova unokahúgát is bevette a szinti mögé és az egész koncert alatt sokat vicceskedett. Miután előadtak egy The Rolling Stones dalt, megemlítette, hogy Amerikában elfoglalta a Rolling Stones a legnagyobb rock&roll banda címet, de attól Kanadában még lehetnek ők azok. Miután másodjára is megénekelték a „The Safety Dance“-t, csak éppen másik verzióban, tréfálkozott is, hogy lehet még harmadszorra is előadják nekünk?! De csak az Abba „SOS“-ébe csaptak bele. A dalokkal újra éltük az 1980-as évek varázsát és hagytuk, hogy magával ragadjanak a fülbemászó szintetizátor dallamok és a jellegzetes ritmusok!

Nagy izgalommal vártam a szombat éjféli különkiadást. A Park színpadra ezúttal a göteborgi születésű Tobias Bernstrup állt, akit az italo disco egyik megújítójának tartanak. A félig ember, félig kitalált karakter nem csupán zenész, hanem vizuális előadóművész, koncept művész és klubikon is egyben. Készen álltok a neon álmokra és a dark glamra? Feltűnő műmelles latex ruháival, angyalszárnyával, androgün karizmájával, valamint az italo discot, a darkwavet és a gótikus noirt ötvöző hangzásával minden színpadot retro-futurisztikus párhuzamos világgá alakított. A rendkívül táncolható „Doesn’t Matter“, „Stranger“, „Utopia” és az „Only One” dalokhoz vizuálisan pazar neonfények és néha egy csipetnyi sci-fis fantasy beütés is kapcsolódott. Amit nagyon sajnálok, hogy a kedvenc „27” nótám kimaradt. Tobias lement a színpadról és láttam, hogy oldalt várja a visszatapsolást, amit sajnos nem kapott meg. Nem igazán értettem, mert jó bulit csinált. Talán már fáradtak voltak az emberek hajnali 1-kor. 😦

A vasárnap délelőtt első fellépője a Park színpadi Ruebi volt. A Hamburgban élő zenész nagyban formálta a posztpunk és a darkwave történetét, főleg Németországban. Kezdetben különböző new wave zenekarokban dobolt szülővárosában, majd 1987-ben csatlakozott a Pink Turns Blue zenekarhoz billentyűsként és basszusgitárosként, több mint 20 évig kísérve a zenekart. Szólóprojektjével most az elektronikus elemek, a komor dallamok és az autentikus 80-as évekbeli new wave lenyűgöző keverékét tárta elénk.

Átnéztem az Erdei színpadra is, ahol a Promenade Cinema a sötét eleganciát ötvözte a 80-as évek nosztalgikusan táncolható energiájával és a new wave-vel. A 70-es és 80-as évek elektronikus zenei úttörői, valamint a drámai filmzenék hatására a sheffieldi duó megalkotta saját cinedramatic szintipop stílusát. Legyen szó akár a „Spellbound“-ról, az „Alone At Parties”-ról vagy a „She’s An Art”-ról, dalaik mindazoknak szóltak, akik érzelmeket szeretnének átélni a hangokban.

Máris kezdett az Amphi színpadon a 2004 óta létező brazil Pecadores, akik izgalmas utazásra invitálták a hallgatókat a vallás és a miszticizmus világába. Jellegzetes hangzásukat a portugál apokaliptikus ének, a brazil ütőhangszerek, az elektronikus szekvenszerek és zajgitárok kombinációja hozta létre. Tíz évnyi kiadás nélküli időszak után a zenekar 2023-ban tért vissza a gúnyos, rosszindulatú és humoros “Diabo que me Carregue” című művével. Az intenzív fellépésen a jelmezbe öltözött zenészek a színpad szélét kirakták gyertyával, legyezővel és alkohollal, sőt a „Hell Is Fine” alatt az apácaruhás tag brazil pálinkával és nyalókával kínálta az első sorokban állókat.

Át a Park színpadra, ahol a görög Kalte Nacht várt minket. Athén legsötétebb duója analóg szintetizátorokat, hideg ütemeket és kísérteties vokálokat ötvözött hipnotikus darkwave, coldwave és posztpunk keverékké. Myrto Stylou hangja találkozott Nikos Konstantinidis lüktető szekvenciáival, együtt pedig olyan hangzásvilágot teremtettek, amely a hideg érzelmek manifesztuma volt. A setlist teljesen más volt, mint az 1 héttel azelőtti prágai találkozón, ki is maradt az egyik kedvenc számom, de volt „Runaway“, a görög nyelvű „Nychta Skia“ és az utolsónak játszott „The Last Breath“.

2005 óta a FabrikC a kompromisszummentes aggrotech zenét képviseli, amely az Amphi színpadon mélyen a testbe vágott a dübörgő ritmusokkal és a torzított énekkel. Thorsten W. D. Berger projektje hamar helyet szerzett magának a német indusztriál színtérben, majd a táncparkettek állandó szereplőjévé vált az olyan slágerekkel, mint a „Der Zweite Tod“, a „100 % Elektronik” vagy a „Chinese Food“. Az energikus énekhang kemény ütemekkel és erőteljes szintetizátorokkal találkozott, ami az NCN-t is felforgatta.

Telefontöltés közben hallottam a Kultúr színpadi Monya ipari zaját, nekem azonban a berlini hölgy szettje túl nyers és túlságosan is zörgős volt.

Vissza a Park színpadra. A 2021-ben Berlinben alapított posztpunk/wave/EBM duó, a Twin Noir tagja Cody Barcelona (ének, elektronika, gitár) és Ian Volt (ének, basszusgitár). Zenéjük az elektronikus monoton hangzások és a dallamos pillanatok között ingadozott, minimalista német dalszövegekkel kombinálva. Műsorukat a berlini klubkultúra, a punk és a vaudeville ihlette, célja a szabadság, a kreativitás és a művészet ünneplése és megnyilvánulása.

Ritkán van lehetőség élőben látni Thomas Lüdkét és az 1990-es évek eleje óta létező The Mao Tse Tung Experience című projektjét, ami most zúgó EBM-mel, hideg ipari keménységgel és minimalista ütemekkel állt az Erdei színpadra. A sötét atmoszféra uralta a hangzást, míg a dalszövegekben megjelenő politikai felhangokat gyakran egy csipetnyi iróniával finomította.

Máris kezdett a Park színpadon a washingtoni SYZYGYX, amit 2018-ban Luna Blanc és az azóta elhunyt partnere, Josh Clark alapított. Bár zenéjét gyakran a darkwave/coldwave kategóriába sorolják, Luna nem azonosul egyetlen műfajjal sem. Az énekesnő a zenekari árok melletti fának dőlve kezdte el a koncertet, majd hamar be is ment a közönség közé és ezt legalább 3x megtette a fellépése alatt. Volt valami technikai hiba, 5-10 percig várakoztam, aztán átmentem az Erdei színpadra.

Ahol Grendel, a holland aggrotech duó játszott, amelyet JD Tucker alapított 2000-ben. Vezérelt ütemeivel, torzított vokáljával és sötét hangzásvilágával a banda hamar a durva EBM és az indusztriál színtér egyik fontos alakjává vált. Az olyan himnuszok, mint a „Soilbleed“, a „Hate This“, vagy a „Timewave Zero” garantálták a robbanásveszélyes élő hangulatot disztópikus jóslatokkal a holnap világáról.

A Reaper hosszú szünet után tavaly visszatért! A Vasi Vallis (Frozen Plasma, NAMNAMBULU) által 2005-ben alapított projekt az elektró, az aggrotech és a dark techno magával ragadó keverékét kínálta az Amphi színpadon. Tudtuk, amikor a basszus tombolt és a gépek jajgattak, Vasi nem lehet messze. Az intró alatt Gregor Beyerle ment a szintetizátorhoz és Dennis Pfliefke kísérte gitárral, majd az énekes is megjelent és az olyan klubslágerek, mint a „Das Grauen“, az „X-Junkie” és a „The Devil Is Female” utat törtek az aggrotech, az indusztriál és az elektró között, izzasztó hellyé varázsolva a helyet.

A 2006 óta létező török She Past Away mára már nemzetközi hírnévnek örvend. Volkan Caner és Doruk Öztürkcan tudták, hogyan ötvözzék a 80-as évek gótikus és posztpunk színterének hangulatát a modern elemekkel és intenzív színpadi jelenlétük szinte hipnotikus bűvkörbe vonta a közönséget, egy másik világba repítve őket melankolikus dallamaikkal, az énekes mély hangjával és egyedi darkwave dalaikkal. A Park színpadon igazi slágerparádét mutattak be nekünk, a „Durdu Dünya“, „Katarsis“, „Ritüel“, „Inziva“, „Ruh” és a közkedvelt „Kasvetli Kutlama” minimalista hangzása egyszerre volt sötét és táncolható, amiket a 80-as évek klasszikusai ihlettek.

Sok minden történt az első, Tanzwut című albumuktól a legújabb, Achtung Mensch! című kiadványukig. A zenekar ahhoz is hozzájárult, hogy a sajtó a középkori rock kifejezést megalkotta. Zeneileg a Tanzwut dudákkal, dübörgő gitárriffekkel, középkori hangszerelésekkel és Teufel jellegzetes hangjával egy energikus és izgalmas show-t nyújtott a közönségnek az Erdei színpadon. Epikus himnuszok, kemény ütemek és fülbemászó dallamok között egy vad táncorgiát teremtettek, amely nemcsak a középkori rock rajongóit kápráztatta el. A koncert közben elment az áram, de semmi gond, az énekes biztatására minden tag előkapta a dudáit és amíg vissza nem jött a 220, addig instrumentális zenét szolgáltattak a tömegnek.

A fesztivál utolsó fellépője az az ikonikus német zenekar volt, akik Baden-Württembergből iskolai bandaként indultak el az 1980-as évek elején, hogy meghódítsák a nemzetközi szintipop világot. A Camouflage első kazettás dalai a legprimitívebb körülmények között születtek a billentyűs szülői házának alagsori otthoni stúdiójában. Véletlenül az egyik saját terjesztésű magnóalbum a hr3 rádió által szervezett szintipop versenyen kötött ki és nyert, a többi pedig már történelem. A fényshow lenyűgöző látványba merítette az Amphi színpadot, a sűrű ködben Marcus Meyn énekes és Heiko Maile billentyűs lépett elő elsőként, majd Jochen Schmalbach dobos és Volker Hinkel gitáros/billentyűs társaságában életre keltették a „That Smiling Face“-t, Marcus pedig megmutatta Dave Gahan táncmozdulatait és energikus előadásával ámulatba ejtette a rajongókat. A következő „Me And You” című sláger valószínűleg egy újabb tisztelgés lehetett a Depeche Mode előtt, beleértve a Never Let Me Down Again karmozgásokat is. Egy újabb csúcspont a „Suspicious Love” erőteljes feldolgozása volt, ami mindenkit táncra késztetett. Igazi csemege volt a „We Are Lovers” és a „Blue Monday” fergeteges keveréke. A frontember a tőle megszokott modorban a „Leave Your Room Behind” című dal fejhangját gyakoroltatta a rajongókkal, amit remekül elő is adtak, majd a „Shine” első hangjaira a közönség is lelkesen csatlakozott és az „Oohhh” kórus libabőrös hangulatot varázsolt a helyszínre, de még csak ezek után jött a klubkedvenc „The Great Commandment”, „Neighbours” és a „Love Is A Shield“. A zenészek láthatóan jól szórakoztak előadásukon, a közönség pedig el volt ragadtatva, szuper befejezése volt a négynapos eseménynek.

A koncert végén szokás szerint a főszervező felment a színpadra és felhívta először a két moderátor hölgyet, majd sorra az NCN csapat összes tagját és beszámoltak a hétvége kellemes és szomorú történéseiről. Ők maguk és a közönség is elérzékenyült, sokunknak potyogtak a könnyei.

A deutzeni Kulturális Park ismét az elektronikus és az alternatív zene szerelmeseinek találkozóhelyévé vált, immáron 18. alkalommal. A kötetlen hangulatáról és természeti környezetéről ismert NCN fesztivál idén is négy zenei színpadon és egy felolvasószínpadon kínált változatos programot a darkwave, a szintipop, a posztpunk és az EBM világából. A családias hangulat és az egymást minimálisan átfedő koncertek továbbra is fémjelzik a rendezvényt. A következő évi jegyértékesítés már megkezdődött. Tartsatok velem jövőre!