A nagy esőzés és a szokásos, nemzeti ünnep alkalmából lezajlott tüntetések miatti forgalmirendváltozás következtében páran még úgy is lekésték a koncertkezdést, hogy 10 perccel később indult a banzáj, de azért lassan beszállingóztak az emberek és kezdett megtelni a hely, hisz valami tényleg különleges történt: indusztriál/EBM-estet rendeztek, ami itthon olyan ritka, mint a napfény a gyártelepen. A szervezők egy kisebb, két termes fesztivált hoztak össze, ahol nem ütköztek az együttesek, így akár az összes fellépőt megnézhetted.

A terror EBM-et képviselő Ǝ.N.D (igen, az E.N.D, csak az E betűt fordítva írják, az énekes elmondása szerint ez régen poén volt, ma már kevésbé az) intróval nyitotta meg az estét a nagyteremben és rögtön éreztette, hogy itt nem lesz unalom: a fellépésük egyszerre volt káosz, humor és ipari zúzda. A budapesti banda egyre agresszívebb – színpadon és hangzásban is –, miközben új dalaikat is bemutatták nekünk, köztük egy „balladát”, ami persze minden volt, csak az nem.

A koncert közben a dobos hátba vágta az énekest, mert nagyon köhögött, mire ő csak annyit mondott: „köszi, most már máshogy fulladok meg.” 😁 A közönségre is jutott figyelem: a színpadról leugorva a rajongók arcába ordítás, közös tánc vagy a zenekari matricaosztogatás. Bár még a halottak napja sem múlt el, a frontember már az ünnepi őrületről beszélt: „Tele a bolt rengeteg karácsonyi bizbasszal, de én most egy másik ünnepet éneklek meg” és már szólt is a „Blck Frdy”. Jó bemelegítés volt!

Hamarosan kezdett is a kisteremben a berettyóújfalui tanárházaspár, azaz a Post Analog Disorder. A 2020-as évek elején alakult duó a posztpunk, a darkwave, az EBM és a szintipop műfajában alkot zenét és ezt a sötétebb hangzást vegyíti a 80-as évek elemeivel. Frissítő hatású volt mindazok számára, akik a lágyabb hangzásokat részesítik előnyben a durvább, agresszívebb stílusok helyett és akik a keményebb műfajok zajától menekülve vágytak valami letisztultabbra.

A legtöbb dalt a cold wave-et idéző vokállal Gyöngyi énekelte, Mihály leginkább a programozásért felelt. Szerintem szuper ötlet volt, hogy a számcímek megjelentek a kivetítőn, viszont mintha a betöltéssel a kelleténél több idő telt volna el a két dal között. Játszottak számokat az első („Silent Shouts“, „Memory Maze“, „Feel Alive“) és az idei tavaszi („Far Away“, „Dark And Light“, „Moon Does Shine“) albumról is, illetve a „Pain“-t közösen énekelték el, ahol feltűnt, hogy a férfi éneknél zavaróan hangosra volt állítva a mikrofon, többen hátrább is léptek. Egyébként a dalok táncolhatóak voltak, akadtak lassabban építkező, atmoszférikus részek is, amikből újra és újra kitört a ritmus, mintha a zene saját életre kelt volna.

Bár már 20 percet csúszott a nagyterem kezdése, senki sem panaszkodott – inkább izgatott várakozás vibrált a levegőben, hisz régen lehetett elcsípni élőben a Necrophone-t. Meg persze miért is ne? Az indusztriál sosem kezd pontosan és ma este nem sietett senki. A hangulat már előtte fortyogott: füst, sör, géphang, meg az a tipikus „alig van ilyen buli itthon” érzés. Az énekes is megjegyezte: „Szegényes az itthoni EBM-szcéna, így nagyon jó érzés itt állni ennyi ember előtt.”

Az olyan dalok, mint az intró után következő „Pusztulj, Te Féreg!” és a „Moslék” felrázta a közönséget: lüktető basszus, táncolható ritmus és a mocskos, szókimondó, polgárpukkasztó szöveg – minden a helyén. A két dal közötti rövid szünetben egy pohár bánta az extázist, a csörömpölésre az énekes laza humorral oldotta a feszültséget: „Masatov, csapassuk a „Merev hullát!” “. Az este innentől kezdve minden volt, csak merev nem és tudtuk, hogy nem fog szelíden lecsengeni.

A banda idén ünnepli a 15. születésnapját, Alex énekes nosztalgiázott egy kicsit, hogyan is jött létre ez a duó. A Rammstein előtt anno a Combichrist volt az előzenekar és amikor felcsendült a „Fuck That Shit”, Imi megszólalt, hogy „Csináljanak már ők is ilyet!” Hát így és jött is a „Leváglak“, majd Imi egyik kedvence, a „Kín”. Az énekes nevetve mondta: „Bassza meg, de sokan vagytok! A következő dalt a feleségemnek küldöm, ha ő nincs velem a koncerteken, akkor a hölgyeknek szoktam ajánlani” és már szólt is a „Falj fel!”. Mindkét tag zseniálisan pörgette a hangulatot, de az énekes hatalmas arc, igazi frontember volt és elvitte a showt. Plusz pont, hogy érteni lehetett, amit énekelt, ez sok magyarul daloló bandánál sajnos nincs így. 🙃

Ezután eljött az idő, hogy „a kolléga elővegye a gitárját, mást úgysem tud elővenni” – röhögött a szintis. A közönségből valaki bekiabált: „Fuuu, geci!”, mire Alex csak vigyorgott, mi pedig éreztük, hogy most bizony történik valami. A „Maszturbálás” előtt jött egy kis anekdota: ezzel a számmal egy demoscene partin 2. helyezést értek el. „Németországba nem vittük, mert nem voltunk elég bátrak” – mondta a dalnok öniróniával. A frontember közben filozofikusan megjegyezte: „Ne feledjétek, az élet kemény, de a Necrophone még keményebb.” Ezzel felvezette a „Elektrosokk”-ot, ami visszarepített minket 2010-be: a klip egy Scooter koncert utáni házibuliban készült az egyik most is jelenlévő havernál és az érzés most újra életre kelt a színpadon. Ekkor már mindenki együtt mozgott, mintha ez lenne a magyar indusztriál reneszánsz első estéje.

Az énekes nem győzött hálálkodni: „Nagyon jók vagytok. Már léptem fel ezen a helyen a másik bandámmal is, de ahogy emlékszek nem volt még itt soha indusztriál/EBM est. Remélem, nem ez lesz az utolsó.” A koncert vége felé jött az „E.B.M.”, amihez a DAF „Tanz der Mussolini“-jéből kevertek át részeket. A dal szimfóniaként robbant, a tömeg egyszerre üvöltötte „Miénk ez a kibaszott E.B.M.” majd az utána elhangzó „Apokalipszis kannibáljai” tökéletesen foglalta össze az estét: nyers, őszinte és piszkosul energikus. A dal mögötti koncepciót a frontember így összegezte: „Ha jönne az apokalipszis, valószínűleg felfalnánk egymást.”

Zárásként felcsendült a névadó „Necrophone”. A zene sötét, a szöveg mocskos, a pillanat őszinte. A dalnok ekkor külön kiemelte társát: „Mindig az énekest dicsérik, de itt van Imi is, a zenekar másik motorja – nélküle ez az egész nem lenne.” Majd jön a végső mondat, ami szinte egyfajta himnuszként csengett: „Semmi sem tart örökké, ez a koncert sem, jön az utolsó szám. Mi elégedetten vagyunk… sőt, kielégülten.” A reflektor kialudt, a hangtechnikus sóhajtott, a közönség pedig nem akarta elhinni, hogy vége. Az élet tényleg kemény, de ma este valóban a Necrophone volt a legkeményebb dolog a városban.

Az elektró-indusztriál/EBM határvidéken mozgó Planetdamage koncertje szó szerint szétrobbantotta a kistermet: a nyers analóg zajok és a durván torzított elektronika olyan energiát árasztott, hogy a közönség szinte rázkódott a dübörgő ütemektől. A színpadon a fények villámgyorsan váltottak, hol vakítóan fehérek, hol pszichedelikus színekben úszott minden, teljesen aláfestve a zene agresszív hullámzását. Az új dalok brutálisak és hipnotikusak egyszerre, a régi slágerek pedig még vadabbnak tűntek élőben, amikor a torzított szintik orkánszerűen zúdultak a közönségre.

Ahogy a pörgő, pulzáló ritmusú „Color That Land Red” első ütemei megszólaltak, a közönség máris mozdult – nemcsak táncolt, de reagált: fejrázás, néha egy-két üvöltés. Ez nemcsak buli volt, hanem egyfajta megtapasztalás. A komorabb hangvételű „Wretched Sorry State” alatt az ének szenvedése áttörte a gépszövetet. Az „Acid Case / Machine Drum Molly” pedig azon ritka pillanatok egyike, amikor az egysoros verseket felváltotta az ösztön: a kommunikáció testbeszéddel folyt. Mindenki a ritmusba temetkezett, a zaj és a dallam kavalkádja egy pillanatra sem engedte el a figyelmet. Máriusz így bizonyította, nemcsak zenél, hanem fizikailag is ledarálja a hallgatót.

Több mint fél óra csúszás után végre felcsendültek az első zajok, a minimalista oldschool EBM hagyományokat követő Stahlgeist nem sietett, de amikor elindult, mindenki azonnal menetelni kezdett a ritmusra. A testzene sötétsége hömpölygött fel a nagyszínpadra: fémes szintik, hideg fények, ipari háttérvetítés, a frontvonalban Tamás és a gépek mögött István, arcán hófehér horror-hoki maszk, mintha egy technogót szertartás kellős közepén lennénk. Az énekes arcát eközben egy sál takarta – az anonimitás gesztusa, amit a harmadik szám közepén levett, hogy végre a hang és az arc egybeessen. A fizimiska emberi lett: verejtékes, feszült, élő. István is letette maszkját, így az addig gépies mozdulatok emberivé váltak, az üvöltés húst kapott. A „Step by Step” alatt azonban ismét visszavette, mintha az egész koncert egy szerep és az önazonosság között vívott belső harc lenne. A maszk lekerült, a sál eltűnt, de a hang a helyén maradt.

A srácok daráltak, mint egy rozsdás turmixgép, ami fémmel és hússal egyszerre dolgozik. A torzított basszus, a zajsávok, a lüktetés és Tamás intenzív színpadi jelenléte nem hagyott levegőt. A fények minimálisak, a hangzás nyers, de precíz, a géphang és az emberi kiáltás közötti határ elmosódott. A basszus gyomorba vágott, a szintik ridegek voltak, mint egy régi kelet-német gyárépület. A fiúk pontosan azt adták, amit a duó neve ígért: acéllélek – hideg, kemény, de belül mégis pulzáló. A banda emlékeztetett minket arra, hogy az elektronikus testzene bizony nem nosztalgia, hanem nyers erő, ami ma is képes újraindítani az embert. Ha az EBM-nek lelke van, akkor ez a koncert bebizonyította, hogy az acél is tud dobogni.

A Man+Machine már 50 perc csúszással kezdte meg a dj szettjét, de senkit sem érdekelt – az EBM-ritmus úgyis időn kívül létezik. Plusz igen ritka alkalom, hogy hazai színtéren ilyen stílusú est szülessen, ez már önmagában elég ünnep volt. Az atmoszférikus kezdést fokozatosan váltották fel a táncolhatóbb EBM-elemek, majd a keményebb indusztriál techno hatások. Dani szettje utazás volt a gépek és emberek közötti mezsgyén az EBM/indusztriál modern értelmezésével. A torzítás és a szilárd basszus mind ugyanarról szólt: az emberről, aki már félig gép, de még mindig érez.

Sajnos Mortel szettjénél pont indulnunk kellett, de őt ismerve biztosan ezerrel csapatta a keményebb ritmusokat. Nem túl nagy ugyan a hazai indusztriál/EBM szcéna, de ma este ez a terem megtelt élettel, verejtékkel, torzítással és valami különös örömmel. Szuper volt látni, hogy ennyi ember mégis eljött, hogy együtt izzadjon a gépzajban és bebizonyítsa: az itthoni szubkultúra ugyan kicsi, de még mindig él – és ha él, akkor üvölt.

Fotók: Zámbó Zorán és A L pix _{^{(Facebook, Instagram)}}