Emlékszek, alighogy visszaértünk tél végén egy német rendezvényről, szembejött egy novemberi cseh esemény és annyira jónak találtuk, hogy tavasz elején már pontosan tudtuk mivel, mikor és hogyan jutunk ki. Már csak várni kellett fél évet. 😄 De múlt hétvégén eljött a pillanat és a libereci városnézés után kapunyitásra meg is érkeztünk a kissé szocialista kinézetű Művelődési Házba, ahol idén már a 3. Sever Synth fesztivált tartották.

Pontosan kezdett az első fellépő, a ZyniC mögött H.P. Siemandel állt. A nürnbergi elektropop projektet 2008-ban alapította, hogy a 80-as évek innovatív és laza zenei szellemét átvigye az új évezredbe. Az egész koncert olyan érzést keltett, mintha egy sűrű, füstös, zenei univerzumba csöppentünk volna, ahol minden érzékünk a határokon járt. Hatalmas füstfelhők kavarogtak a színpad körül, mintha egy másik dimenzióban lennénk, ahol a zene a vezető és a fények csak alárendelődtek neki. A mikrofon hangereje fájdalmasan éles volt, szinte a dobhártyánkig hatolt. Igaz, pont az erősítő előtt álltunk, de még így is muszáj volt füldugót betennem, hogy elviselhetővé váljon a hangzás.

Az első számnál rögtön meg is érkezett a színpadra a dalnok, aki egyáltalán nem a szokásos módon kezdett: oldalra fordulva énekelt, mintha csak a saját világában akarta volna kibontani a zenét, miközben a rajongók próbáltak kapcsolódni hozzá. De az is lehet, hogy annyira erős dioptriájú volt a szemüvege, plusz az a sok füst sem kedvezett annak, hogy lásson minket. A szintis lépett oda hozzá és finoman szólt neki, hogy “Nem arra van a közönség!” A koncert vége felé egy kisebb technikai hiba is történt: az énekes mikrofonja egyszerűen elhallgatott. A művészi szabadságot és a zenei káoszt egyszerre tükrözte ez a pillanat: nem voltak tökéletesek, de éppen ez tette őket különlegessé.

Pár perc átszerelés után indult is a szlovén Torul. Az első számot a frontember és a szintis együtt énekelte, ami igazán különleges pillanatot eredményezett. A szintis nemcsak a billentyűk mögött, hanem vokálban is részt vett, ezzel még inkább megteremtve a banda egyedi dinamikáját. Az énekes már az első pillanatokban elbűvölt minket: amikor levette a fekete-fehér sakktáblamintás zakóját, egy csillogós ing volt alatta, ami szinte azonnal felkeltette a figyelmet.

A koncert gyorsan felpörgött és meglepetésként már az elején elhangzott a „Just Go“, amit mindenki várt, de talán még gyorsabban, dinamikusabban, mint azt gondoltuk. Az énekes az „On My Way” alatt dobverővel kezdett mászkálni a színpadon, mi már arra készültünk, hogy bedobja, de végül megállt és inkább a következő váratlan pillanatra készült. A „Show Me Your City“-nél a dalnok letette a mikrofont a földre, atlétára vetkőzött, majd a mikrofonja mellé heverészett és úgy fekve folytatta az éneklést, miközben a közönség egyre inkább elmerült az őrült performanszában, aztán az árokba is lement pacsizni a rajongókkal.

Ezután következett a „We Don’t Care“, amit a szintis énekelt, de nem maradt idő pihenésre, mert máris jött a „Waterproof Theme“, ami igazán táncolható szám volt, a tapsoltatás és a ritmusra való reagálás mindenkit még jobban felrázott. A „Monday” ismét táncba vitt minket, tökéletesen hozta a szórakoztató, dinamikus hangulatot, az „All” pedig egy valóban különleges záróakkordot tartogatott. Ahogy a dal egyre gyorsult, a tömeg teljesen átadta magát a zenének és az énekes sem tudott megállni, végül lejött a színpadról és elkezdett táncolni a közönség között. Ez a pillanat a koncert legszórakoztatóbb robbanása volt, ahol a pódium és a rajongók között már nem volt határ.

A svéd S.P.O.C.K egy galaxisbeli utazásra vitte a közönséget. A koncert elején a kivetítőn csillagok jelentek meg, mintha egy űrhajó belső terébe csöppentünk volna. Az egész helyszínt átjárta az intergalaktikus hangulat és minden készen állt arra, hogy a zene elragadjon minket egy másik dimenzióba. A kilövés a „Borg” című számmal történt és ahogy az első akkordok felhangzottak, az énekes nem várt módon felkapta a mikrofonállványt és gitárként kezdte használni. Az egész zenekar dinamikája mindenkit magával ragadott, de az igazi show csak ezután kezdődött.

A „E.T. Phone Home” alatt az énekes elmondta, hogy ez a második alkalom, hogy Csehországban járnak, az első a tavalyi prágai PGT volt. Miközben integetett a fotósnak és a rajongóknak, mintha egy sci-fi filmet forgattak volna, mondta: “Innom kell vmit!”, természetesen mi mást, mint pilsnert és szólította „Dr. McCoy“-t, majd jött az „Alien Attack“. Ekkor az egész zenekar még inkább belelendült és mindenki érezte, hogy egy igazán különleges este részesei vagyunk.

A következő meglepetés akkor következett, amikor az „All E.T:s Aren’t Nice” közben a dalnok előkapott egy vízipisztolyt és vízzel kezdte el locsolni a közönséget. Mintha csak egy szórakoztató intergalaktikus viharban lettünk volna. Nevetés és üdvrivalgás fogadta a váratlan vizes támadást, bár ez számomra annyira nem volt vicces, én inkább próbáltam a pasim háta mögött védelmet keresni. Alexander énekes újra elemében volt, ugrált a színpadon és viccelődött a közönséggel, a „Not Human” és „Astrogirl” közben még a fotósnak is pózolt, mintha egy filmsztár lenne, miközben a közönség zúgott a zenére.

Ezután egy igazán emlékezetes pillanathoz érkeztünk, amikor Android énekes leült a színpad szélére és lepacsizott pár rajongóval, akik az első sorokban álltak. Ez a gesztus igazán közvetlen kapcsolatot hozott létre a színpad és a közönség között. Az egész hangulat egyre inkább oldottabbá vált, mintha egy titkos űrbázison buliznánk. Az „In Space No One Can Hear You Scream” során még egy különleges interakció várt ránk: “Minden pasi sikítson!” – kérte az énekes és mikor a férfiak egy szinkronizált sikítást adtak ki, a lányok következtek: “Most minden csaj sikítson!” Egy teljesen őrült, energikus pillanattá vált ez a momentum.

Az „Astrogirl’s Secret” című szám közben az énekes tiszteletteljesen meghajolt a szintis előtt, jelezve neki, hogy “így kell ezt nyomni”, teljesen új szintre emelve a szórakoztatást. A koncert egyik legmeghatározóbb pillanata az „Out There” dalhoz kapcsolódott, ahol az énekes és az egyik szintis széttárt karokkal szimbolizálták a repülést, mintha egy másik világba repültek volna és úgymond tényleg az űrben lennénk. A közönség teljesen belefeledkezett a pillanatba, mintha valóban elhagytuk volna ezt a bolygót. A szám vége felé egy igazi színpadi trükk következett: “Játsszuk el, hogy lementünk, ti visszatapsoltok, jelezve, hogy még egy dalt akartok!”

És ahogy az várható volt, jött a nagy finálé. A záró „Never Trust A Klingon” minden várakozást felülmúlt, a közönség teljesen beleolvadt a zenei forgatagba. Mindenki átadta magát az élménynek, miközben a zenekar továbbra is megőrjítette a színpadot, egy űrhajós kaland legjobb pillanatait hozta el számunkra. Nemcsak egy sima buli volt – egy igazi intergalaktikus utazás, ahol a zene, a látvány és a rajongókkal való kapcsolat egy különleges, szórakoztató egészet alkotott. A közönséget nemcsak a zenével, hanem a látvánnyal is végigvitték ezen az űrkalandon. A kozmosz hangulata, a humor és az energikus előadás mind hozzájárultak ahhoz, hogy a svédek egy valódi zenei élményt nyújtottak.

Sokan voltak kíváncsiak a német Forced To Mode koncertjére, ami egy igazi Depeche Mode ünnep volt, ahol a muzsika és a közönség interakciója egy igazán felejthetetlen megtapasztalás volt. A zenekar a DM örökségét, elsősorban a 80-as és a 90-es évek dalait olyan energiarobbanásokkal hozta el, hogy sokan már-már elfelejtették, hogy nem a legendás banda áll a színpadon. Rögtön egy klasszikussal kezdtek. Ahogy megszólalt az „Everything Counts” első akkordja, a színpad fényei a közönséget is beszippantották és az emberek máris megmozdultak. A „World in My Eyes” közben a frontember, mintha csak egy Depes koncerten lettünk volna, a kezével formált egy szemet, ami a színpadon még inkább hangsúlyozta a szám jelentését. A kivetítőn Andy képei peregtek.

A „Master and Servant” alatt az énekes a mikrofont előre tartotta, hogy a közönség is énekeljen vele. “Ma a DM zenéjét ünnepeljük!” – mondta és ettől kezdve a kapcsolat egyre erősebb lett. Ahogy a szintis befejezte az utolsó akkordot, Christian odament az első sorhoz és pacsizott velük, köztük velem is. A hangulat szuper volt és érezhetően mindenki átadta magát a zenei utazásnak. Egy 1981-es dalra váltottak, amiben ugye eredetileg nincs gitár, de Matthias azért próbálkozott gitárhangot is belevinni a „New Life“-ba. A „Stripped” kezdetekor az énekes széttárt karokkal állt a színpad közepén, mintha a keresztre feszített Jézus lenne, főleg azzal a félhosszú hajjal a 90-es évek Dave Gahan kinézetét adta – egy szimbolikus, erőteljes pillanat, ami azonnal megragadta a rajongók figyelmét. Ahogy a szám haladt, a mikrofont ismét a közönség felé tartotta, hogy mi is együtt énekelhessük a refrént.

A frontember helyet cserélt a szintissel, Thomas a „The Things You Said” és az „It Doesn’t Matter Two” megéneklésébe kezdett. Egy újabb klasszikus jött, mégpedig a 40 éves „Shake The Disease“. “Atyaég, 40 év!” – mondta Christian, miközben a zenekar és a tömeg együtt zúgta a refrént. Az énekes a gitár húrjaihoz is odatartotta a mikrofont és mindenki egyesült a zene erejében. A közönség összhangban volt és a banda láthatóan élvezte a pillanatokat. A következő szám a „Told You So” volt, a kivetítőn bombákat ledobó repülők és fronton harcoló katonák futottak. A dalnok egy lány elé ült le a színpadra, aki a teljes koncertet végig kamerázta és pár percig csak neki énekelt. Látszott, hogy teljesen meghatódott a csajszi, mintha az egész koncertet személyesen neki adta volna a zenekar.

“Ki az, aki fiatalabb, mint a „Question Of Time“? – vigyorgott Christian. Amikor elérkeztünk a “You look good” sorhoz, az énekes rám nézett, és egy mosollyal folytatta a számot. 😀 A következő dal elején a frontember megkérte a közönséget, hogy jelezzék, ha ismerik a számot. Matthias előre jött gitározni, a „Personal Jesus“-t persze mindenki énekelte. Addig Christian leült a szintis elé, ivott pár kortyot és törölközővel szárította magát, majd visszavette a mikrofont és ismét egyesítette a közönséget. Az „Enjoy The Silence” során a rajongók már teljesen átadták magukat a dalnak, miközben az énekes megköszönte mindenkinek, de legfőképpen Andynek, akinek a képei a kivetítőn jelentek meg. A koncert zárásaként jött az elmaradhatatlan „Photographic“, mire a tömeg hatalmas tombolásba kezdett. Az utolsó szám pedig nem lehetett más, mint a „Never Let Me Down Again”, aminél már az énekes is kigombolta az ingjét, hogy minél jobban tudja jobbra-balra ringatni a karját. A trió koncertje nemcsak egy tribute show volt, hanem egy valódi Depeche Mode ünnep, ahol minden egyes dal és minden mozdulat a DM örökségét árasztotta.

Hirtelen rengetegen lepték el a színpad előtti teret, kezdett a berlini trió, aminek az énekese nem ismeretlen már a fekete szcénában. Sven Friedrich nemcsak a kultikus Dreadful Shadows és a Zeraphine fejeként ismert, hanem a szintetikus hangzásokat ünneplő Solar Fake nevű mellékprojektjével is sikeres. Különösen a női rajongók számára volt nagy show értéke az előadásnak, a jóképű frontember tele odaadással és lelkesedéssel énekelte el szintipop dallamait. A dalnok elmondta, hogy ez az első alkalom, hogy fellépnek ezen a feszten és nagyon örülnek neki, hogy itt lehetnek. Szokás szerint a legújabb album első dala, a „Hurts So Bad” nyitotta meg a bulit és azonnal éreztük, hogy a zenekar tényleg mindent belead. A mindenki által kedvelt Sven nem bírta sokáig takaros kabátjában, az „Under Control” előtt már le is vette magáról, majd belecsaptak a „This Pretty Life“-ba. Az emberek tapsoltak, Sven pedig elnevette magát, talán a rajongók lelkesedése miatt, amit mindig is szeretett.

A következő dal, a „Not So Important” teljesen elvarázsolt minket, mi pedig a bandát, miután mindenki egy elkötelezett “Döp dödö döp”-öt dúdolt, Sven pedig sugárzott a rajongóitól. Szív alakot formált az ujjaival és mi mindannyian teljesen elolvadtunk ettől. Eközben még összemosolygott a dobossal is, ami egy igazán szoros zenekari összhangot tükrözött. “Tetszik nekem, hogy ennyi ember van itt.” -mondta és mi mind éreztük, hogy ez valóban egy különleges este. Természetesen remek volt a hangulat, főleg, hogy Sven páratlan, azonnal felismerhető hangjával és karizmájával azon kevés zenész közé tartozik, aki szinte egyedül meg tud tölteni egy egész fesztiválszínpadot. Mint mindig, most is jó hangulatban táncolt a színpadon és rengeteg tapsot kapott a közönségtől.

Aztán jött az „All The Things You Said“, André letette a gitárt és a szintetizátorhoz lépett oda és szokás szerint a szórakoztatás csúcspontjaként csapkodva játszott a billentyűzetén, teljesen kimerítve magát, már csak ezért tapsot érdemelt. Az egész hangzás egyre inkább elragadóbbá vált, Jeans is ragyogott a dobokon. Szerencsére úgy van mindig belőve a hangzás, hogy ne vigye el az egészet a dob, azért ez mégiscsak egy elektronikus banda és nem rockkoncerten vagyunk. 😃 A közönség teljesen átadta magát a zenének, majd az „I Despise You” következett, ami igazán emlékezetes pillanatokat hozott. André felemelte a pólóját, ami láttatni engedte hasát, ezzel is gerjeszteni akarta a közönséget, “Na, mit szóltok?” kérdezte, miközben a háttérben égő házak képei villantak fel a vetítőn, mi pedig igyekeztünk minden pillanatot kiélvezni.

André felkapta a gitárját és szólt is a „Disagree“, egy erőteljes dal, ahol véletlenül nekiment az énekesnek, aki maga is meglepődött. Szerencsére a zene folytatódott és senkit sem zavart ez a kis baki. Az „Invisible” felkonferálásakor elmondta, hogy ez a dal nem feltétlenül a legjobb választás egy fesztiválhoz, de már mindegy is és elnevette magát. A közönség így is átadta magát a zenének, az intenzív szám az önbizalomhiányról és a vágyról szólt, hogy valóban láthassák és megértsék a dalnokot az emberek. A belső konfliktusok ellenére mélyen gyökerező vágy van arra, hogy kapcsolatot találjon másokkal. Sven pedig ezt a dalt meg is élte előadása közben. Szenvedett és megfelelő kézmozdulatokkal kísérte szavait. Pontosan tudta, hogy így nyeri meg az emberek tetszését, a lelkük megérintésével.

Egy igazi klasszikust jelentett be az énekes, a 2011-es vagy 2012-es albumról, már nem is tudta pontosan az évet, ezen ismét elnevette magát. A futurepop dallamú „More Than This” hosszú évek után is megállta a helyét, a közönség tapsolt, André pedig közben szív formát mutatott a közönségnek. Ezután jött a „Not What I Wanted” és a „This Generation Ends“, amik különösen jól szóltak élőben. Szenvedélyes kórus is csatlakozott a „Not What I Wanted“-hez, amitől Sven láthatóan meghatódott. Az élénk „This Generation Ends“-ben az énekes különösen tudta, hogyan kell megbabonázni a rajongóit a hangjával. Aztán volt egy ellentmondásos pillanat, amikor dühösen ordította: „Egyáltalán nem tudom szétszedni az életemet!”. A „Sick Of You“-nál féktelen sikolyokkal varázsolt el minket, ami csodálatos kontrasztot alkotott a nagyon gyengéd részekkel.

Az „It’s Who You Are” igazi közönségkedvenc, mindent beleadtunk a tapsolásba és az éneklésbe. Mindenki érezte, hogy annyira fantasztikusak voltak a fiúk, hogy ezt sosem felejtjük el. A „The Pain That Kills You Too” szomorú szövege megbánással telt meg, persze a rajongók nem bántak meg semmit. Ez a koncert minden várakozást felülmúlt. A banda ismét bizonyította, hogy nemcsak zenekar, hanem egy igazi élmény, amit nem lehet kihagyni. Elérkeztünk az utolsó számhoz, a „Observer“-hez, ami az egész koncert hangulatát lezárta. Sven édes oldala párbajozott sötét, féktelen arcával, ami még több energiát adott az előadáshoz: “Menekültem, mielőtt szétestem. Mi a fenéért törted össze a szívem?!”. Az eufória érezhető volt. A dobos bedobta az ütőt, a közös meghajolás után puszidobással és integetéssel zárták a fiúk a bulit.

A belga Suicide Commando koncertje mindig őrült és intenzív élmény, amely a sötét elektronikus zene rajongóit egy varázslatos, de egyben rémisztő világba taszította. Egy kicsit előbb kezdődött a pokoljárás, 15 perccel a tervezett kezdés előtt a közönség egy része még kint cigizett, próbálták előkészíteni magukat a rituáléra. 😆 A show rögtön egy erőteljes kezdéssel indult, amikor a „The Gates Of Oblivion“ első hangjai megszólaltak, a zene erőteljes, szintetikus alapjai mellett, a vokálok egy borongós világba repítettek. A közönség hangos üdvrivalgással fogadta az énekest, egy csajszi sikítva kiáltotta “Szia, Johan!” Ezután következett a „God Is In The Rain“, mely alatt szörnyű képsorok pörögtek a kivetítőn: afrikai éhezők, szenvedés, az emberi élet legmélyebb tragédiái. A zene és a képek együtt olyan hatást gyakoroltak a közönségre, amit szavakkal nehéz lenne leírni. Az egész egyfajta apokaliptikus, sötét hangulatot árasztott, ami csak fokozódott a következő pillanatokban.

A dalnok hamarosan felpörgette a közönséget, mikor így kiáltott: “A kibaszott kezeiteket akarom látni, Liberec!” A reakció azonnali volt: mindenki a levegőbe emelte a kezét és elkezdődött a koncert igazi vad üteme. A közönség áramlott, az énekes pedig csehül köszönte meg a szeretetet, amit adtunk neki. Ezt követően a „I’d Die For You” dal kezdődött és a hangulat az egekbe szökött. Johan nem hagyott minket pihenni: “A Solar Fake-nek annyi szeretetet adtatok, most mi jövünk, hogy egy kis gyűlöletet hozzunk” – mondta, miközben ördögi vigyorral a száján elindította a „Conspiracy With The Devil“-t, ami teljes pogózásba csapott át. A közönség minden egyes ütemet átélve dübörgött a ritmusra és Johan irányítása alatt hatalmas energia szabadult fel a teremben.

A „Kill All Humanity“ során az énekes a dal végén belehörögte a mikrofonba: “Ne legyen több rohadt háború!”, egy gesztust tett, amely nyilvánvalóan a társadalmi problémákra reflektált. Mindeközben a hangulat a „Come Down With Me“ közben egyre feszültebbé vált, mintha a zene segített volna kihozni a legmélyebb dühöt minden egyes jelenlévőből. A „Cause Of Death: Suicide“ alatt a kivetítőn egy megrázó üzenet futott: “40 másodpercenként történik egy öngyilkosság”. Ezzel Johan ismét egy komoly társadalmi problémát hozott a felszínre és arra ösztönözte a közönséget, hogy engedjék szabadon a bennük lévő dühöt és rázendített a „Bind, Torture, Kill”-re, amikor is az énekes a mikrofont benyújtotta a közönségnek. Pár rajongó bele is énekelt és egyesek teljesen átélve élték meg a pillanatot.

A koncert egy különleges jelenettel folytatódott, amikor a „Dein Herz, Meine Gier“ című dal alatt egy lány nem engedte el Johan kezét annál a résznél, ahol ő a szöveg szerint azt énekelte: “Ezentúl csak hozzám tartozol!” Ez egy igazán különleges pillanata volt a show-nak és úgy tűnt, hogy ez a kapcsolat valami sokkal mélyebbet szimbolizált, mint csupán egy dal sorát. A záró szám, a „Die Motherfucker Die“ egy igazi tombolás volt. A frontember bemutatta a bandát, majd leszállt a színpadról és a közönség közé vegyült. A rajongókkal együtt ünnepelt, egyesek táncoltak, mások énekeltek, de mindenki átélte a koncert teljes őrületét. Azok, akik ott voltak, biztosan nem felejtik el ezt a sötét, de elektrizáló éjszakát, ami a gyűlölet és a szeretet határán egyensúlyozott.

A Nitzer Ebb koncertje feszesen, precízen, igazi brit fegyelemmel indult – a zenekar kivárta a pontos kezdési időpontot, pedig elég hamar átrendezték a színpadot a Commando után. Amikor elérkezett a pillanat, megjelent a kivetítőn a nyitódal kislemezéről a hatalmas V betű, aztán felváltotta a kalapács és a fogaskerék ikon, elindult a „Control I’m Here“, ami azonnal beindította a tömeget. A frontemberré lett Bon Harris energikusan vette birtokba a színpadot és röviden köszöntötte a közönséget: „Jó érzés visszatérni ide, Európába.” Innen már nem volt megállás – a banda egymás után szállította a klasszikusokat, de a koncert csúcspontját természetesen a „Join In The Chant“ és a „Murderous“ hozta el. A közönség együtt skandálta a refrént, a kivetítőn megjelent a felirat: „Better Now, Stronger Now” – egyszerre volt tisztelgés és üzenet a rajongók felé.

A zenekart hatalmas tapsvihar hívta vissza a színpadra. Egy lassabb, érzelmesebb pillanat következett: a kivetítőn Douglas képei jelentek meg, miközben felcsendült a „How Time Flies“. Az együttes ezzel a dallal emlékezett meg az elhunyt énekesükről, a közönség pedig csendben, meghatottan figyelt. A koncertet végül a monumentális „I Give To You“ zárta – méltó befejezése volt egy fegyelmezett, erőteljes és érzelmileg is megérintő estnek. A banda bebizonyította, hogy a több évtizedes pálya ellenére még mindig képesek friss energiát és mozgást vinni az EBM-színtérbe. Bár kezdett fogyatkozni a tömeg, de azon testzene kedvelőinek, akik ott maradtak, kellemes menetelést szereztek.

A berlini Solitary Experiments koncertje kisebb logisztikai kalanddal indult, fél egykor még úton volt az énekes (később kiderült, hogy a vírusfertőzése miatt a hotelben maradt), pedig 20 perc múlva már kezdés lett volna, de ennek ellenére a zenekar a kiírt időponthoz képest öt perccel korábban el tudta kezdeni a fellépést. A közönség már izgatottan várta őket és amikor felcsendültek a „Brace Yourself” első ütemei, azonnal elindult az este. A frontember rögtön az elején megjegyezte: „Tudom, hogy késő van, de kihozzuk belőle a legjobbat.” Most csak hárman álltak a színpadon – a dobosok betegség miatt hiányoztak –, ám a vizuális és zenei intenzitásból semmit sem veszített a produkció. A zenekar tagjai egységesen piros rövid ujjú ingben, fekete nyakkendőben jelentek meg, Dennis pedig még fekete kesztyűt is viselt. Mint megtudtuk nem puszta stíluselemről volt szó: az énekes betegen érkezett és a kesztyűt is azért viselte, hogy ne fertőzzön meg senkit a backstage-ben. A hangján is érezni lehetett, hogy nincs tökéletes formában, de hősiesen végigvitte a koncertet.

A setlist a zenekar legjobb korszakait idézte: a „Wonderland”, a „Crush & Burn” és a „Delight” után az énekes megosztotta a közönséggel, hogy ez az első cseh fellépésük, amit hatalmas taps fogadott. Ezek után egy különleges pillanat következett: „A következő dalt egy rákkal küzdő barátunknak küldjük” – mondta, majd felcsendült a „Zeitgeist”, ami tulajdonképpen zeneileg a „Wonderland” német verziója. A számot eredetileg a Klinik-es Dirkkel énekli, a kivetítőn Dirk képei is megjelentek. A múltba is visszanyúltak: a „Land of Tomorrow” 1995-ből robbant be és az énekes közben nevetve kérdezte: “Velünk vagytok még?” – a válasz természetesen egy hatalmas “igen” volt. Az „Immortal” alatt Dennis a végén németre váltott, ami különleges hangulatot adott a dalnak, bár eddig ezt egyetlen germán feszten sem tapasztaltam, nem igazán értettük, hogy miért nem ott csinálták ezt.

Az este egyik legemberibb pillanata az volt, amikor az „Every Now and Then” közben elfelejtette a szöveget, a közönség nevetéssel és tapssal segítette át a baki fölött. A „Stars” alatt sokan bekapcsolták a telefonjuk zseblámpáját, így a terem fénybe borult és a zenekar is láthatóan meghatódott. A koncertet a „Rise and Fall” zárta. Dennis elbúcsúzott: “Ennyi volt mára, ilyen későn is itt vagytok, respect nektek! Vagy akartok még egyet?” – a közönség persze nem engedte el őket ilyen könnyen. Ráadásként jött a „Game Over”, majd a dalnok még egyszer megköszönte a rajongóknak: „Találkozzunk legközelebb is ebben a csodaszép országban!” Bár a körülmények nem voltak ideálisak, a Solitary profi módon hozta ki a maximumot az estéből. Az őszinteség, a kitartás és az emberi gesztusok miatt ez az éjszaka nemcsak egy koncert volt – hanem egy valódi, szívből jövő élmény.

A Lakeside X koncertje egy kis technikai nehézséggel kezdődött: a gitáros nem volt elégedett a hangolással, ami miatt 5 perc csúszás is keletkezett, bár a koncert első felében így sem sikerült megoldania a problémát, ki-be húzgálta a kábeleket, de valahogy nem akart szólni az a fránya erősítő. Az erősen megfogyatkozott közönség türelmesen várakozott, majd a zenekar elindította az intrót, aztán a „Tear Down The Wall” rögtön feltüzelte a show-t, egy erőteljes kezdés, ami az egész estét meghatározta. A frontember nem hagyta sokáig pihenni a rajongókat, hiszen a „Time Has Come” gyorsan követte az előzőt. Utalva a hajnali 2 órai kezdésre “Jó reggelt vámpírok és zombik!” -kal köszöntött minket több nyelven is, csehül, angolul, németül és lengyelül. A zenekar határozottan beleadott mindent, a hangzás is pörgős volt. Az énekes folyamatosan ösztönözte a közönséget, miközben a bandát is átjárta az energia. A „Lifeline” és a „Spiral” következett és mindkét szám egyre fokozta a hangulatot, a rajongók is minden egyes ütemet átélve mozogtak.

Aztán jött a közönségkedvenc „Fascination”, majd a „Bloodflies”. Ezen a ponton a zenekar egy rövid szünetet tartott és egy lassúbb dal, a „Siren Song” következett, ami a koncert egy igazán érzelmes pillanata volt. A zene nyugtató hatással volt a közönségre, de a következő szám, a „Rising”, gyorsan visszahozta a tempót és újra felpörgette a hangulatot. Muszáj is volt, hiszen ritkán van olyan esemény, ahol még hajnali fél 3-kor is zajlik koncert. Az „Anywhere” után az énekes egy kis humorral folytatta a koncertet. „Itt az idő felkelni!” – kiáltotta, miközben a kávéját kortyolgatta. Ezzel is arra ösztönözte a rajongókat, hogy pörögjenek fel és kezdődött is a „Wake up” szám. A dal közben persze felkiáltással lelkesítette a közönséget és ordítva kiabálta: „Libereck, ébredj!” A hangolási problémák ellenére sikerült egy dinamikus és szórakoztató estét varázsolniuk, csak sajnáltam őket, hogy a késői vagyis inkább a korai kezdés miatt sokan hazaszállingóztak.

Nekünk hajnali 5-kor indult a buszunk, így a koncert után elnéztünk a pár méterre lévő, a Lipa klubban megrendezett afterre, ami a fesztiválkarszalaggal ingyenes volt. A két termes hely kisebb placcán szóltak a “keményebb” zenék, a nagyteremben diszkó volt, bár onnan is átjöttek a “normál” emberek bámészkodni és megnézni a fekete ruhásokat 😄 Mi pedig örültünk, hogy nem kell a hidegben várakozni és megpihentethetjük megfáradt lábainkat, bár azért fel-felálltunk táncolni egy-egy jó számnál. 😉 Esetleg jövőre érdemes lenne a kisterembe csak karszalaggal beengedni az embereket, illetve zeneileg is csak odaillő daloknak kellene forogni, mert azért volt pár metál, illetve rockosabb szám is a setlistben. Nekünk nagyon tetszett a fesztivál, minimális volt az átállási idő, jók voltak a fellépők. Legnagyobb számban természetesen németekkel találkoztunk, de voltak nyilván csehek, lengyelek, szlovákok, angolok és ugye pár honfitársunkkal is összefutottunk. Talán kezdhetnék 1-2 órával korábban is a koncerteket, mert így az éjfél után érkező művészeket sokan nem várták meg, illetve a zenekartagok is biztosan fáradtak voltak már, plusz egyik banda sem érdemelné meg, hogy negyedannyi közönsége legyen a hajnali órák miatt. A jövő novemberi felhozatal már adott, mint ahogyan az is, hogy mi a következő évben is ott leszünk! Gyertek Ti is! 😊