A cseh fesztiválról alighogy hazaértem, szinte már indulhattam is a Dürerbe, ahol elsőként a Gost lépett a porondra. A texasi zenész, James Lollar egy Baalberith nevű karaktert megtestesítő maszk alatt lépett fel. A 80-as évek slasher filmjeinek, a horrornak és az elektronikus zenének a hangjait ötvözte a metállal. A horror ihlette dalait néha “slasherwave”-ként is emlegetik, mivel összeolvasztotta a lüktető synthwave elemeket a black metál vicsorgó hangjával, hogy egy valóban veszélyesnek hangzó egészet hozzon létre, valahol a metál és a pokoli rave között. A súlyos basszusok és a gyors ütemek olyanok voltak, mintha egy futurisztikus rémálomban sétálnánk. A közönség egy jövőbeli, apokaliptikus világban érezte magát, sötétséggel és füsttel teli légkörrel, fotózni szinte sehogy se lehetett. Az énekes mellett a színpadon állt még egy gitáros is, de szerintem így a hangzás inkább ment a metál felé és nem annyira hallatszódott ki a szinti prüntyögése. Az biztos, hogy nem a mainstream közönséget célozták meg.

Fél óra átállás után pontosan kezdett a Kælan Mikla. Az izlandi trió igazi felfedezés volt a darkwave, posztpunk és a gót rajongóinak. A lánycsapat zenéje különleges hangzásával és misztikus aurájával vált ismertté, most ismét elvarázsolta a budapesti közönséget az este során és minden egyes résztvevőt egy varázslatos, misztikus világba kalauzolt. A sötét, vörös és kék fényekkel, a ködös füsttel és a rejtélyes kivetítésekkel kialakított színpad tökéletesen illeszkedett a zenekar sajátos, éteri és melankolikus világához, csak éppen fotózni alig lehetett. Az egész helyszín olyan érzést keltett, mintha egy gótikus álomban járnánk, ahol a hangok és a fények teljesen elnyeltek minket.

A lányok nemcsak zenélni jött, hanem egyfajta rituális élményt is adtak, amely az egyes dalokkal („Sólstöður“, „Draumadís“) szorosan összefonódott, a rajongók teljesen elmerültek a sötét melódiákban. A közönség reakciója az egész koncert során hihetetlenül lelkes és intenzív volt, egyesek szenvedélyesen énekelték is a dalokat. A kivetítéseken gyakran jelentek meg izlandi tájak, gótikus szimbólumok és titokzatos formák, amelyek összhangban voltak a zenekar sötét, de gyönyörű zenei világával. Az énekesnő pedig nemcsak hangjával nyűgözte le a rajongókat, hanem jelenlétével, öltözékével és táncával is.

40 perc volt még az est fő fellépőjéig, szerencsére 10 perccel hamarabb kezdték el a koncertet. A francia szintetizátor-virtuóz James Kent, alias Perturbator előadása egy olyan vizuális és hangélmény volt, amely a közönséget egy futurisztikus, disztópikus univerzumba repítette, ahol az élénk neonfények és a gépi ütemek uralták a teret. Néhány, elsősorban régebbi dalokban erőteljes volt a retró, 80-as évekbeli szintetizátorok hatása, de ugyanakkor modern, ipari elemek is belekeveredtek, amelyek teljesen elragadták a cyberpunk, darksynth és indusztriál zenék rajongóit, folyamatosan táncoltak, énekeltek és együtt lüktettek a zenével.

A színpadon mellette volt egy élő dobos is, a porond pedig úgy volt megcsinálva, hogy az alja világító kockából volt kirakva, az egyes daloknál pedig a pódium kettévált, míg más számoknál újra egyesült. Az este folyamán a különböző fény- és vizuális effektek különleges hangulatot keltettek és erőteljesen hozzájárultak ahhoz, hogy a rajongók egy jövőbeli elvonulásban vegyenek részt. A francia producer egy szürreális utazást vezetett a sötét elektronikus zene, a szintetizátorok és az ipari hangok világába, miközben a vizuális elemek még inkább felerősítették az élményt, mialatt a gépi ritmusok és a diszkószerű ütemek uralták a teret.

Bár teltház nem volt, de elég szép számban gyűltünk össze a Dürer nagytermében. Mindkét előzenekar fél-fél órát játszott, a fő fellépő pedig egy órát zenélt, egyikük sem jött vissza ráadást adni. Így este 10-kor véget ért a buli, ki a merchpultot támadta meg, ahol az izlandi lányokkal lehetett fotózkodni, ki pedig a ruhatár felé vette az útját és hazafelé indult el.