Bár sokat járok Germániába, de eddig még nem sikerült elcsípnem a német Pink Turns Blue bandát. Mondjuk az időzítés most sem volt tökéletes, hiszen bulit csináltunk aznap este, így különösen örültem, hogy pontosan kezdett az előzenekar.

A Choke City már az első percekben egyértelművé tette: itt nincs mellébeszélés, nincs bemelegítés – a zenekar egyből a torkunknak ugrott, ahogy azt a nevük is sejteti és hozta a tőlük megszokott sötét posztpunk/shoegaze hangulatot, de engem zavart, hogy a fények kifejezetten rosszak voltak, vagy a gyatrán megvilágított és ködös színpad, vagy éppen a vakító háttérfény miatt, de fotózni szinte lehetetlen volt.

A hangosítás sem segített: az ének alig hallatszott, a dob viszont borzasztóan hangos volt, a gitárfalak pedig sokszor összemosódtak. Így is látszott, hogy a banda jól játszik, csak a körülmények nem engedték, hogy igazán átjöjjön az erejük. A posztpunkos lendület és a shoegaze hullámzása így is átjött és bár sokan bólogattak vagy táncoltak a zenére, érezhető volt, hogy jóval nagyobb élmény lehetett volna egy tisztább, koncentráltabb hangképpel.

Rövid átállás után 15 perccel hamarabb kezdett a Pink Turns Blue. Kevesen kételkedhetnek abban, hogy a németek nemcsak jelentős benyomást tettek az európai posztpunk színtérre, hanem az 1985-ös megalakulásuk óta hozzájárultak annak alakításához is. A Mic Jogwer (ének, gitár), Paul Richter (dob) és Luca Sammuri (basszusgitár) alkotta, Kölnben alapított trió nemrégiben mutatta be új nagylemezét, a Black Swan-t, a dobos mögött ki is volt feszítve a hattyús albumborító molinója.

Mic énekes-gitáros örömmel üdvözölte a rajongókat, csakhogy aztán több mint egy órán át hallgasson. Hagyta, hogy a zene beszéljen helyette. A szett egy rendkívül melankolikus és dallamos időutazásra vitt minket. A koncert első része a jelenre összpontosított, a legújabb korongról szóltak az olyan dalok, mint a „Dancing With Ghosts“, „Follow Me“, „Stay For The Night“. A „Walking On Both Sides“, az „I Coldly Stare Out” és az „After All” régi slágerek visszarepítettek minket abba az időbe, amikor a zenekar 1987-ben elkápráztatta a közönséget briliáns debütáló albumával, az If Two Worlds Kiss-szel.

A közönség soraiban nemcsak középkorú arcokat, hanem egész fiatalokat is lehetett látni, akik álmodozó tekintettel hallgatták a nagyon is lélekkel teli zenét. A zenekar elhagyta a termet, de a közönség rábeszélte őket, hogy játsszanak el néhány ráadást, köztük a pörgős „A Moment Sometimes“-t, és a klubsláger „If Two Worlds Kiss“-t. Azt azért sajnáltam, hogy a kedvenc „Michelle” dalomat kihagyták. A triót hangos tapsviharral búcsúztattuk és mi az after felé vettük az irányt, de volt aki még italokat szürcsölgetett a bárban. Talán egy “Pink Gin”-t vagy egy “Blue Curacao”-t. Egészségükre!