A koncert napján egy kedves ismerősöm rám írt, hogy lebetegedett, így sajnos nem tud jönni este, de hogy ne vesszen kárba az ülőjegye, nekem adná. Nagyon örültem neki, de a boldogság csak fokozódott, amikor délután jött a levél a koncert szervezőjétől, hogy elfogadták a fotós kérésemet. Mondjuk néztem nagyokat, mert sajtósjegyet kértem, erősen gondolkodóba is estem, hogy fogok én onnan hátulról profi gép hiányában képeket lőni.

Eljött az este, egyik barátnőmmel találkoztam az MVM Dome előtt, akinek továbbadtam az ülőjegyet, én pedig a jegypénztárhoz siettem, ahol kiderült, hogy bár az emailben fotósjegy volt írva, de mégis sajtóst kaptam, ráadásul kiemelt állójegyet. Úgyhogy nagy volt az ujjongás, rohantam is be, hogy még jó helyem legyen, jelentem a 2. sorig jutottam. A várakozás alatt szuper és nagyon is odaillő zenéket hallgathattunk, pl. a The Sweet Kill „Darkness”-ét, vagy a „Kiss”-t a London After Midnight-tól.

Pontban 20 órakor elsötétült a színpad és az Aesthetic Perfection a jódlizós „Ku-ku Jodel” intróra felvonult, azonnal magával ragadta a közönséget és bele is csaptak a tavalyi album címadó, kissé metálosra sikerült „Bad Vibes“-jába. Daniel Graves, a banda frontembere, karizmatikus vezetőként dominálta a pódiumot, miközben a zenekar többi tagja precízen támogatta a dinamikus előadást. Mivel a dobos Joey most Lindemann-nal turnézik és valószínűleg sok lett volna nekik minden este 2 fellépés, így a gitárnál Lore, a dob mögött pedig Mike foglalt helyet. Az első perctől kezdve teljes mértékben átadtuk magunkat az élménynek és a zene hatására mindenki egy hullámhosszra került.

A „SEX” és a „Rhythm + Control” folytatták a dinamizmust, miközben a közönség minden egyes szólamot és ritmust tökéletesen követett. Ezek a számok a régebbi klasszikus, elektronikusabb hangzást képviselték, ami nekem azért jobban tetszettek, mint a metálos dalok, de nyilván a főzenekar miatt inkább az utóbbit részesítették előnyben, talán a nóták fele azért elektronikus volt. A fekete lakknadrágos és lakksapis, valamint fekete-fehér AP trikót viselő énekes elmondta, hogy már többször jártak Budapesten, jó érzés, hogy újra itt lehetnek és azért jöttek, hogy most is hatalmas bulit csapjanak.

A blokk a „We Bring the Beat“-el folytatódott, úgy láttam mindenki készen állt arra, hogy előidézze a teremben a ritmust és egy ütemre csapassa. Az egyik személyes kedvencem, az emberiség örökös harcát és mohóságát szimbolizáló „Gods & Gold” előtt a frontember megkérdezte, hány ember tudja itt, hogy ki a fenék is ők? Elég sokan feltették körülöttem a kezüket, Daniel pedig elkezdett számolni. “60? Ez az eddigi turné legnagyobb száma, köszönjük Budapest!” – nevetett. Ezek a dalok nemcsak az elektronikus alapokat, hanem a torzított vokálokat és a mély, sötét hangokat is remekül ötvözték. A közönség szinte azonnal kapcsolódott a zenéhez és mozgósította ugráló erőit.

Visszatértünk a zúzósabb hangzáshoz, a tavalyi „Into The Void” ismét keményebb légkört teremtett. A zene és a fények összhangja olyan erős volt, hogy a közönség szinte együtt lélegzett a bandával. A „Monochrome” utáni „Summer Goth” igazi közönségkedvenc volt, Daniel úgy konferálta fel a dalt, hogy bár kint hideg van, de itt bent pokoli meleg és mivel a napos Kaliforniából származik, ennek megfelelően imádja a forróságot, bizony, ő egy igazi nyári gót. 😃 A sötét, elektronikus hangzást olyan erőteljes energiahullámok kísérték, hogy a tömeg minden egyes ütemet érzett. A bandának sikerült a fekete-fehér zenekari strandlabdák bedobálásával még jobban fokozni a hangulatot.

A koncert a 100%-ban elektronikus „Love Like Lies” című számmal zárult, ami még egyszer aktivizálta az energiatartalékokat. A gitáros hölgy is elkezdte püfölni a dobokat, az énekes pedig egy megafonba üvöltött. Daniel Graves nemcsak énekelt, hanem igazi performanszot is tartott. A színpadon végig uralta a teret, a koncert első perctől kezdve egy energikus, intenzív élmény volt. Különösen nagy hangsúlyt fektetett a közönséggel való kapcsolat ápolására is. A pózok és teátrális mozdulatok során rendszeresen rövid szünetet tartott és magabiztosan szemkontaktust teremtett az emberekkel, miközben ördögien vigyorgott és a hangos éljenzésre örömteli légcsókkal válaszolt. Az előadás végén még egy közös képet csináltak, mielőtt a színpadot eltakarta a Lindemann ponyva.

Bő fél óra múlva már hallani lehetett Till Lindemann „Fat” című számának kezdeti szintiprüttyögését, majd lehullott a függöny is és beindult a zúzás. A dal szövegét tekintve a duci nőket dicsérte trágár szavakkal és támadta a vékony szépségideált, miközben a háttérben meztelen, molett, disznófejű alak lógó mellel rengette a hájait. A csupa lakkba öltözött frontember a színpadi emelvény közepén állt két kövér apácának beöltözött táncosnő között, persze hamar közelebb jött a rajongóihoz. A teltkarcsú apácák is lejöttek a pódium két oldalán lévő rudakhoz, ahol erotikus és vulgáris táncot adtak elő, ami nyilvánvalóan támadás volt a vallási szimbólumok és a társadalmi normák ellen.

Az egész színpadképet az arany-fekete színkombináció uralta, ami nemcsak a ruhákban nyilvánult meg, hanem a díszletekben is. Az énekes kivételével mindenki arcát fehér maszk borította (az ő ábrázatának jobb oldalát aranyfesték) és mielőtt Till még belevágott volna az „Und Die Engel Singen“-be, nemcsak a mikrofonjától szabadult meg (pörgetni próbálta volna a levegőben, de valamiért nem sikerült neki, így mérgesen földhöz csapta), hanem a fekete lakk kabátjától is. Itt a táncosnők is ledobták már “pocakjaikat” és immár csinosan, tetoválásokat imitáló egyrészes cicaoverálban emelkedtek a magasba.

A „Schweiss” alatt nemcsak a lakkruhában lévő zenészek, hanem a közönség is megizzadt, főleg amikor az égnek álló hajú kedvencük, aki közben már levette a katonai zubbonyát és egy hosszú ujjú ingre váltott, úgy döntött, hogy egy kis extra közelséget biztosít a rajongóknak. A dal az emberi közelség sötét, nyomasztó oldalát mutatta meg. Ha valaki eddig nem érezte magát elég közel a színpadhoz, hát most biztosan beleizzadt a helyzetbe – szó szerint! A frontember mindent megtett, hogy senki ne maradjon szárazon, a félig megivott vizesflakont is bedobta közénk, végigfröcskölve az első sorokat.

A koncert egyik csúcspontja volt az „Altes Fleisch“, amit a közönség szinte egy emberként énekelt együtt a művésszel. Az “öreg hús” szándékosan tárgyiasító kifejezés: az ember nem személy, hanem test, amely elhasználódott és “értéktelenné” válik egy fiatalságközpontú világban. A háttértáncos csajok egy szál bugyi-melltartóban ropták lakksapiban és sétapálcával, majd a „Golden Shower” alatt előre jöttek dobolni és még a fények is aranyló színben villogtak, mintha csak a színpad maga akarna aranybányává változni. Eközben a kivetítőn egy piercinges női nemi szerv volt látható, amelynek szeméremajkai olyan díszesen lobogtak, mint egy jól megtervezett táncos show. És hogy még izgalmasabbá váljon a pillanat, hirtelen igazi pisilős jelenetet is kaptunk a vásznon – nem volt kérdés, hogy ez az este tényleg nem véletlenül kapott 18 éven felüli korhatáros besorolást.

A „Sport Frei” folytatta a produkció agresszívabb oldalát, a kivetítőn a dobos művaginája pingpong labdát lövelt ki, miközben Lindemann mindvégig magabiztosan és szuggesztíven vezette a színpadot, sőt az egyik hangfalra is ráült, imitálva a szexuális aktust. A „Tanzlehrerin“-nél az egyik táncosnő legyezővel a kezében és olyan középen szétnyíló szoknyában kezdett balettcipőben táncolni, ami láttatni engedte formás popsiját. A dal már-már romantikusan és kellemesen kedves ritmusú, persze szövegileg messze nem az, a téma itt is a hancúrozás volt a szokásos Till poénokkal, ami néha szatirikus, máskor pedig nyers és megosztó.

Ezután vörössé váltak a színpadi fények, miközben a fejünkre vizet locsoltak, így úgy tűnt, mintha vér hullana ránk és kezdődött a „Blut“, aminek a dinamikájához kiválóan passzolt az egész zenekar katonai menetelése, a közönség pedig egyre inkább egy szürreális, éles kontrasztokkal teli világban találta magát. Az énekes a dal végén egészen előre jött hergelni a tömeget, majd a hangos üdvrivalgást csókdobálással köszönte meg. Azokat a számokat is elhozta, amelyek talán a leginkább személyesek számára, mint például az „Allesfresser”, „Prostitution” és a “Praise Abort”. Ezek a dalok sokszor humorral fűszerezettek, mégis mély és komoly témákat dolgoztak fel. Till energiája és a színpadi látványvilág még inkább fokozta ezt az élményt, amivel a közönséget egy olyan interaktív, “oda-vissza” kapcsolatba vonták, ami tipikus a Lindemann előadásoknál.

A mértéktelen fogyasztásról szóló „Allesfresser” közepénél a porondra toltak egy asztalnyi tortát, amikből elsőnek a táncoslányok dobtak be a közönség közé egyet-egyet, ha nem hajolok el, az egyik bizony pont engem kapott volna arcul, így a szerencsétlen hátam mögött állón landolt az egész, bár egy kevés még így is csapódott rám. A mögöttem álló fiúk megkóstolták a tortát, de azt mondták, hogy nem volt túl finom. A szintis csaj is előre jött, de ő pezsgőt spriccelt a tömegbe, majd a dobos is lemászott, megmutatta felcsatolt műmelleit és művaginájából óvszereket húzott ki, amit lelkesen a rajongók fejére dobott, aztán a maradék tortákkal célozta meg az embereket, végül felpattant az asztalra és miközben kitolták, még utoljára spriccelt egyet a maradék pezsgőből.

A „Prostitution” kezdetén hatalmas füst lepte el a színpadot, szinte csak a magasba emelt szintis csaj és a két táncosnő rúdtáncát lehetett látni. A „Praise Abort”-nál pedig a két gitárost emelték fel a magasba. A koncert talán egyik legemlékezetesebb pillanata volt a „Platz Eins“, amit a közönség hatalmas lelkesedéssel fogadott, az énekes a szivárvány színeiben pompázó fényekkel megvilágított hatalmas gömbszerű búrába zárva énekelt a rajongók között, majd onnan kimászva az árok felől ment vissza a színpadra, nem kicsi örömöt szerezve ezzel az első sorokban állóknak. Hol a magasba emelt gitáros csajszi előtt headbangelt, hol felmászott a korlátra, az egyik lány például hatalmasat sikított az elé tartott mikrofonba.

A „Du Hast Kein Herz” alatt a frontember jó sok munkát adott a road-oknak, folyamatosan felrúgta a mikrofonállványokat, eldobta a mikrofont, vagy éppen lelocsolta a színpadot, nem győzték visszaállítani az állványokat és törölgetni a pódiumot. Hát nincs neked szíved?! 😃😝 A „Skills In Pills” egy ironikus és provokatív dal, amely a gyógyszerekhez és pirulákhoz való társadalmi viszonyt állította reflektorfénybe, görbe tükröt tartva felénk. A kivetítő képe béltükrözéssel indult, aztán premier plánban mutattak egy női nemi szervet, a szám végén pedig az ánuszából potyogott ki a kapszula. A vizuális és fizikai effektek tökéletesen passzoltak Till provokatív stílusához, így a rajongók valóban minden érzékükkel átélhették a koncertet.

A vége felé közeledve jött a szokásos visszatapsolás utáni ” Akartok még többet?” ráadás, amit az „Übers Meer” nyitott meg, ez szinte Lindemann már-már lírai oldalát is bemutatta, hiszen ez egy a mélyebb, érzelmesebb hangvételű dal. Utána a „Knebel“ következett, amit a dalnok lerövidített formában játszott el. A videó extrém képei szándékosan voltak kellemetlenek, célja az érzelmi fájdalom fizikai megélése. A dal központi témája a a szájpecekkel történő némaságra kényszerítés, amikor nem szabad beszélni és kritikát megfogalmazni.

Az est talán legbizarabb részeként a „Fish On” alatt az orvosnak beöltözött gitáros pasi “műtőasztalon” tolta be a még mindig női ruhában lévő dobost és az intim testrészéből halakat ráncigált ki, amit szépen bedobált a tömegbe. A dal utolsó mozzanatánál pedig egy “katapult-gép” került fel a színpadra, ez az eszköz arra szolgált, hogy a közönség felé repítse a halakat, hogy ezzel is bevonjanak minket a jelenetbe és ne csak szimpla nézők legyünk. A gép gombját maga Lindemann nyomta meg, azért egy halat még a szájába tett és azzal együtt rázta a fejét a zenére, mielőtt az is a tömegben landolt volna.

Az „Ich Hasse Kinder” mélyebb hangulatot hozott, provokatív módon kritizálta a társadalmi elvárásokat a szülőséggel kapcsolatban, itt az iskoláslányoknak beöltözött táncosnők ostorral a kezükben meneteltek egymás felé a háttérben. A koncert zárószáma a „Home Sweet Home” volt, ami alatt a zenekari tagok felmentek a színpad legtetejére, Till pedig köszönetet mondott, szinte tökéletes magyarsággal ejtve ki a “Köszönjük szépen, Budapest!”-et, majd meghajlással és puszidobálásokkal búcsúzott a magyar rajongóktól, egy-két szerencsés pedig megszerezhette a bedobált pengetőket és dobverőket.

A 1,5 óra még számomra is hamar elrepült, egy igazán különleges este volt, tele energiával, provokatív művészettel és brutálisan energikus előadással. Lindemann, aki a Rammstein frontembereként vált világszerte ismertté, most a saját szólóprojektjével lépett színpadra. Az erőteljes zenei világát és színpadi show-ját sikerült tökéletesen ötvöznie az albumok atmoszférájával. A fellépés a jól ismert Lindemann-stílust követte, amelyben a sötét, kihívó témák és a színpadi látványvilág dominált. Az előadás során a szólókarrierjének szinte minden fontosabb pillanata felcsendült, miközben a látványvilágban sem volt hiány: a pódiumon és a háttérvetítéseken zajló különféle, az emberi határokat feszegető vizuális elemek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a rajongók egy fergeteges élményben részesüljenek. Ahogy láttam, a frontember nemcsak a zenéjével, hanem a színpadon bemutatott karizmatikus jelenlétével is lenyűgözte a közönséget. Az egész este egy intenzív, érzéki és nyers utazás volt, amelyre a rajongók még hosszú ideig emlékezni fognak.