A pécsi Dark Stage Fesztivál számunkra nemcsak egy sima esemény volt, hanem egy egész napos élmény: utazással, felfedezéssel, közös munkával, ami végül egy sötét, hangos és nagyon is élő éjszakában csúcsosodott ki. Rögtön karácsony után, kora reggel még félálomban indultunk Budapestről, de tele várakozással, fejben már a zenékkel és az esti lüktetéssel. Pécsre érve volt időnk egy kicsit szétnézni a városban, magunkba szívni a hangulatát, majd a szállás elfoglalása után egyenes út vezetett a Király Rendezvényházba a beállásra és ezzel együtt az az ismerős feszültség is bennem volt, ami minden fellépés előtt ott van az emberben. Az este ugyanis különleges szerepet kapott számunkra: az egyik teremben mi feleltünk az afterpartiért, míg a koncertek során én konferáltam fel a fellépőket, így végig ott voltunk a történések közepén. Jó érzés volt egyszerre szervezőként és résztvevőként jelen lenni, belülről megélni az egészet és látni, ahogy összeállt az egész, ahogy megtelt a hely, felpörgött a közönség és végül minden a helyére került.

Az esemény már késő délután megkezdődött a táncos lábainkat bemelegítő előpartival, a welcome drinkkel és az ajándék cd-kel. A válogatott zenei program limitált számú, max. 300 fős közönség előtt zajlott. A fesztivál zenei ideája a klasszikus dark pop- és elektró irányokból merített inspirációkat, miközben a hazai underground színtér szereplőit vonultatta fel. A beállás mindig egy külön világ: kábelek, hangok, félmondatok, apró technikai döntések, és közben az a furcsa, belső feszültség, ami egyszerre izgatott és koncentrált. Ilyenkor még minden kicsit töredékes, de már érezni lehetett, hogy estére össze fog állni. Végül az egész egy kicsit elcsúszott és ez magával hozta azt is, hogy az első koncert nagyjából tizenöt perccel később tudott csak elindulni. Amikor végül minden a helyére került és elkezdődött az első koncert, egyfajta megkönnyebbülés ült rá a térre. Onnantól már nem az idő számított, hanem a zene és az, hogy együtt vagyunk benne az estében. Mielőtt megszólaltam volna a porondra lépésemkor, mindig volt egy pillanat, amikor mintha megállt volna az idő, aztán jött a közönség reakciója, a zenekarok energiája és hirtelen minden nagyon élő lett.

Amikor az Anqaa, a fesztivál nyitó fellépője felment a színpadra, azonnal érezhető volt, hogy nem egy tipikus nyitányról lesz szó, hanem egy érzelmileg elmélyült, ambientesebb produkcióról. A rendezvény többi fellépőjéhez képest (amelyek energikusabb, táncosabb darabokkal folytatták) ők atmoszférikusabb elektronikával indítottak, ami bevezette a közönséget az este hangulatába. A zenekar tagjai láthatóan összhangban mozogtak, Szita Judit (ének), Balázs Eszter (billentyűk/szinti) és Gácsik-Jóna Lilla (basszus/szinti) közös játéka egyedi színfoltot hozott a fesztiválba: a sötét popos, elektronikus alapok sokszor űrszerűen terjedtek, miközben a basszus motívumok stabilan összetartották a hangzást.

A masszív, súlyos témák mellett megjelentek a meditatívabb, atmoszférikus részek, amelyek egyszerre voltak nyugtalanítóak és felemelőek. A háttérvetítések és a mozgó képi elemek (pl. lassan hullámzó grafikus animációk, metróalagút-felvételek) „kiterjesztették” a koncertet, így nemcsak hangügyileg, hanem vizuálisan is elmerülhetett a közönség a dalok világában. A pécsi hölgytrió utcazenélésből nőtte ki magát, az elektronikus dark-popot ötvözték a finoman ívelt dallamokkal és a mély basszusokkal, gyakran lassú, álomszerű építkezéssel, időnként kifejezetten hipnotikus hatást keltve. A csapat már az első percekben magába szippantotta a közönséget a szeptemberi debütáló kislemez dalaival (kedvencem az „I Want” lett).

A zenekar sötéten rétegzett, mégis finoman építkező hangzása különös feszültséget teremtett, amely lassan, de megállíthatatlanul vonta be a teret. A közönség reakciója is ezt tükrözte: figyelmes, elmélyült jelenlét uralta a termet. Nem a harsány pillanatok domináltak, hanem az a fajta koncentrált befogadás, amikor mindenki érzi, hogy itt most egy összefüggő zenei ív rajzolódik ki. Nem volt kapkodás: a dalok hagyták, hogy kibontakozzanak, a csendeknek ugyanakkora súlyuk volt, mint a megszólaló riffeknek. A lányok szereplése olyan volt, mint egy bevezető utazás: a lassú építkezésű produkció meghatározta az est ritmusát, aztán a közönség is már készen állt a gyorsabb, bulisabb élményekre.

Sokan voltak kíváncsiak a szintén pécsi Pixelplants-ra. A 2014-ben alakult trió táncolható hard-popot játszott, fellépésük elektropop-orientált és groove-gazdag volt, miközben a sötétebb, a fesztivál egészéhez illeszkedő hangulatot is megtartotta. A zenekar az élő hangszerek és az elektronikus rétegek keverésével egy olyan hangzást hozott létre, amely egyszerre volt retro-hatású és friss, fiatalos. A számok alapjában véve modernebb pop-elektronikus dalok voltak, az intró után ahogy a zene lendületesebb ütemekre váltott, úgy nőtt a tánc és a mozgás is a térben. A tömeg már könnyebben engedte át magát a ritmusoknak, sokan táncoltak a szeptemberben megjelent album dalaira, mintha ezek a számok már évek óta velünk lennének. A friss dalok magabiztosan működtek élőben, együtt mozgott rájuk a terem, a refréneknél pedig érezhető volt, hogy a hallgatók már most a magukénak érzik őket. Természetesen a régebbi slágerek sem maradtak ki: ezeknél azonnal megugrott az energia, ismerős dallamokra mozdult meg mindenki, és egy pillanatra olyan érzés volt, mintha az egész terem egyszerre emlékezne. A friss anyag és a régi kedvencek jól kiegészítették egymást.

A zenekar tagjai (Dézsi-Kocsis Viktória-ének, Dézsi Sada-dob és Palázsy Miklós-basszusgitár) élénk, energikus színpadi jelenlétet mutattak, ami segített a közönséget megmozgatni, a fesztivál második blokkja így jóval pezsgőbb hangulatot kapott, mint az első volt. Míg az előző banda inkább lassabb, elmélyültebb élményt nyújtott, a Pixelplants robusztusabb és élénkebb ritmusai egyfajta lendületet adtak. A háttérben Sada Nephilim pólóban, szegecses bőrkesztyűben verte a dobot, neonzöld dobverői szinte világítottak a fényekben. Játéka feszes és erőteljes volt, stabil alapot adva a daloknak, miközben látványban is hozzátett az összképhez. A ritmus végig húzta magával a közönséget, nem volt megállás. Miki is teljes beleéléssel gitározott, láthatóan együtt lélegzett a zenével. Játéka nemcsak technikailag volt pontos, hanem érzelmileg is sokat adott a koncerthez, szépen összefogva a dalok hangulatát.

Külön kiemelkedett Viki energikus és ösztönös színpadi jelenléte. Csillogó flitteres felsőben, kesztyűs dívaként söpört végig a színpadon: mozgása és jelenléte egyszerre volt elegáns és határozott, pontosan az a fajta frontemberi energia, amiről nehéz levenni a szemünket. Minden gesztusa ütött, minden pillanata a dalokat erősítette. Láthatóan mindent megtett azért, hogy valódi kapcsolat alakuljon ki a zenekar és a közönség között: nem maradt végig a színpadon, többször lejött közénk, bevonta az embereket, tapsoltatott, biztatott és folyamatos mozgásban tartotta a teret. Ez a közvetlenség érezhetően felszabadította a tömeget, a rajongók egyre aktívabban reagáltak a dalokra. A koncert hevességét jól mutatta, hogy a lendület néha szó szerint is túlcsordult: az egyik intenzívebb pillanatban az énekesnő véletlenül leverte a cintányért a dobról. A helyzet azonban nem törte meg a koncert ívét, inkább még emberibbé és hitelesebbé tette az élményt. Ez a fajta kontrollált káosz pontosan illett az együttes élő megszólalásához: szenvedélyes, energikus, impulzív és teljesen jelen idejű volt.

Az Ultranoire fellépése már egy olyan ponton érkezett el az est során, amikor a közönség már teljesen ráhangolódott a sötét elektronikus világra. Az Anqaa bevezető, atmoszférikus mélysége és a Pixelplants energikus, közönségmozgató koncertje után az Ultranoire fegyelmezett, hidegebb hangzással vette át a terepet, tovább sűrítve a fesztivál karakterét. Josef Stapel (énekes) és Kun Szilárd (billentyűk) mellett az Ion bandából is ismert Fráter Attila is besegített a szintik mögött. Az együttes zenéje letisztult, precíz és határozott volt, maguk elektronoire-ként definiálták. A dallam és a ritmus hipnotikus ereje lassan, de biztosan húzta be a hallgatót. A mély vokál ridegsége, kimért jelenléte erős kontrasztot adott a korábbi fellépők megszólalásaihoz képest. Ez a távolságtartás azonban tudatos volt: ők uralni akarták a teret és ezt következetesen végig is vitték a koncert során.

A srácok minimalista eszközökkel dolgoztak. Kevés mozgás, koncentrált jelenlét, sötétkék fények és egyszerű, de hatásos vizuális megoldások jellemezték a produkciót. Nem volt szükség túlzó gesztusokra: a zenekar fegyelmezett kontrollja önmagában elég volt ahhoz, hogy folyamatos feszültséget tartson fenn. A vizuális elemek még tovább erősítették a zenében meglévő érzetet. A hideg fények és vetítések szervesen illeszkedtek a zenéhez, tovább erősítve a kissé melankolikus hangulatot. A rövid intró után azonnal belecsaptak a „Pleasure And Pain“-be, a közönség az első pillanatokban ráhangolódott, a zenekar pedig magabiztosan vezette végig az estét a múlt és a jövő között. A régebbi számok („Leaving Sensoria“, „Private Cosmos“, „Distant Galaxy“, „Phantom“) már az elején megteremtették azt a sötéten pulzáló hangulatot, amiben a tömeg azonnal otthon érezhette magát. Ezek a dalok nem egyszerűen felidézték a múltat, hanem új erővel szólaltak meg, mintha most értek volna igazán be. Az újabb szerzemények is szervesen illeszkedtek ebbe az ívbe. A „Devil In The Details“, az „Out of Place” és a „Circles” dalokat sűrű atmoszféra, érzelmi mélység és feszes elektronika jellemezte.

Ez már nem az a fajta koncert volt, ahol tapsoltatni kell, itt a test automatikusan reagált a lüktetésre. A fellépésük hűvös, feszes és magabiztos volt. Nem érzelmi túlfűtöttséggel, hanem kontrollált intenzitással dolgoztak, ami remek ellenpontot adott a korábbi koncertekhez. Aztán eljött a „Perfect Time” – és valóban tökéletes idő volt. A mozgás felszabadult, a tánc elkerülhetetlenné vált, amit a „Thousand Pieces” csak tovább fokozott. Ekkor már nemcsak koncert, hanem közös élmény zajlott a színpad és a nézőtér között. Ez a produkció nem kérte a figyelmet – egyszerűen kikövetelte és meg is tartotta azt a fellépés végéig. A kimért, kontrollált előadás ellenére a koncertnek volt egy apró, nagyon emberi pillanata is. Az egyik dal során az énekes egy rövid pillanatra hibázott a szövegben, amit azonnal észrevett: egy gyors, félmosolyos „bocsi” hangzott el, majd a szám gond nélkül ment tovább. A momentum egyáltalán nem törte meg az előadás ívét, sőt, inkább még hitelesebbé tette a produkciót. Megmutatta, hogy a szigorú, hideg felszín mögött is ott van az élő jelenlét, ahol bármi megtörténhet, de a fókusz egy pillanatra sem vész el.

A visszatapsolás természetes volt, szinte kötelező. A „Desperation” nélkül nem is engedte volna el a közönség a zenekart, az estét pedig az „It Doesn’t Matter Two” (Depeche Mode cover) zárta le. Tökéletes választás volt: egyszerre tisztelgés és érzelmi lezárás, ami után még sokáig ott maradt a fülben és a fejben az este rezonanciája. Pécs ezúttal is bizonyította, hogy értő közönsége van az ilyen sötéten lüktető, mégis felszabadító zenei utazásoknak – az Ultranoire pedig maradéktalanul élt is ezzel. A srácok meggyőzően mutatták meg, hogy a formáció élőben igazán erős: a precízen megszólaló elektronika, a tudatosan felépített dramaturgia és az egységes vizuális világ együtt emlékezetes estét eredményezett. A fellépés nemcsak a zenekar rajongóinak, hanem a sötétebb hangzásvilág iránt nyitott közönségnek is maradandó élményt adott. A banda pontosan azt adta, amit egy ilyen estétől várni lehet: feszes dramaturgiát, sötét tónusú elektronikát és fokozatosan felépített extázist.

A pécsi Dark Stage fesztivál egyik leginkább várt eseménye volt a The Devotees koncertje, még akkor is, ha az eleje kissé döcögősen indult. A banda valamiért nehezen jutott ki a backstage-ből – a közönség soraiban gyorsan el is indultak a találgatások, hogy talán nem készültek el időben. A több mint egyórás csúszás azonban szerencsére nem törte meg a hangulatot: amikor végre megszólaltak az első hangok, mindenki tudta, hogy megérte kivárni. Szinte egyik pillanatról a másikra ellepték az emberek a termet: hirtelen rengetegen lettünk, a hely gyorsan megtelt és érezhető volt, hogy valami intenzív közös élmény van készülőben. A közönség sűrű tömeggé állt össze, mindenki közelebb akart kerülni a színpadhoz, a zenekarhoz. A zsúfoltság nem volt zavaró, inkább fokozta az élményt. A sok ember jelenléte energiát adott a koncertnek, a közönség figyelme és lelkesedése végig érezhető volt. Együtt lélegeztünk a zenével és a telt terem egyértelműen visszaigazolta, hogy a srácok képesek voltak pillanatok alatt magukkal ragadni a hallgatóságát.

A 2022-ben alakult, budapesti The Devotees egy Depeche Mode előtt tisztelgő formáció, amely különösen nagy hangsúlyt fektetett a hangzás és az előadásmód hitelességére. Szakács Ádám énekesként nemcsak hangjával, hanem kifejezetten Dave Gahan jellegzetes mozgásvilágát idéző színpadi jelenlétével is erősítette a koncertélményt. Kis Sándor billentyűkön, gitáron és vokálban, míg Énok-Nagy Levente billentyűn és vokálban járult hozzá a zenekar élő megszólalásához. A koncert elején az énekes még zakóban és mellényben lépett színpadra, elegáns, visszafogott megjelenéssel. Az intró után azonnal berobbant a „Black Celebration“, amely megalapozta az este sötét, lüktető hangulatát, majd a „Halo” következett, tovább erősítve a közönség bevonódását. A „Walking In My Shoes” alatt a kivetítőn megjelenő, pestisszerű maszk vizuálisan is erősítette a dal nyomasztó, mégis felszabadító üzenetét.

A „Behind The Wheel” feszes ritmusa tovább pörgette az embereket, a tömeg ekkorra már teljesen együtt mozgott a zenével. Az „In Your Room” alatt pedig látványosan oldódott a színpadi feszültség: lekerült a zakó és a mellény gombjai sem maradtak sokáig zárva – a koncert ekkorra már nemcsak zeneileg, hanem érzelmileg is teljes fordulatszámra kapcsolt. Az „It’s No Good” közben a kivetítőn megjelent a banda neve, ami vizuálisan is megadta az est alaphangulatát. A hangulat ekkorra már annyira felforrósodott, hogy ember legyen a talpán, aki mozdulatlanul tudott maradni. A „Never Let Me Down Again” során a közönség jellegzetes kézlengetése szinte hullámzott a teremben, kívülről nézve akár egy Depeche Mode tematikájú jógaóra is lehetett volna, majd a „Personal Jesus“-nál a pécsi közönség egy emberként énekelt, a zenekarnak gyakorlatilag csak asszisztálnia kellett. Fergeteges volt, az egyik legerősebb pillanata volt az estének.

Az „Enjoy The Silence“-nél az énekes tudatosan „átadta” a dalt a közönségnek, akik lelkesen éltek is a lehetőséggel, mindenki részt vett a „kórusban”. A „Stripped“-re már a mellény is lekerült, az ingujjak feltűrve, a hangulat pedig egyre intimebbé vált. A „But Not Tonight” alatt a kivetítőn futó videóklip tovább erősítette az atmoszférát, majd jött a „Get The Balance Right“, ami újra felrázta a termet. A „Question of Time” egyik legszemélyesebb pillanata a „with my little one” résznél érkezett el, amikor az énekes ösztönösen magához nyúlt, mintha még közelebb akarná hozni a dal érzelmi súlyát. A „Just Can’t Get Enough” közben előkerült a törcsipörgetés, az „Everything Counts” alatt pedig megtörtént a zenekar bemutatása, mielőtt visszatértek a taps hatására a „World In My Eyes” világába. Bár a közönség egyértelműen szeretett volna még egy ráadást, az időbeli csúszás miatt végül be kellett érniük egy dallal. De így is egy teljesen emlékezetes, energiával teli koncertet kaptunk. A fiúk pontosan tudták, hogyan kell egy fesztiváltermet megmozgatni.

A koncert után az est nem ért véget: az afterparti is kitett magáért, két teremben folyt a buli, így mindenki megtalálhatta a saját tempóját: volt, aki tovább táncolta ki magából az élményt, más inkább levezetett, beszélgetett, újraélte a koncert pillanatait. A zene hajnalig tartotta egyben a társaságot, a fesztiválhangulat pedig nem engedett el senkit túl könnyen. A nagyobbik teremben főleg DM szólt, a klasszikus dalokkal újra meg újra feltüzelve a közönséget, míg a kisebbik teremben Bonanza és más dark elektró, EBM számok pörögtek. Ami minket leginkább meglepett, az az EBM rendkívüli ereje volt: az utolsó órában már szinte csak ez szólt, a közönség sorra kiabálta a DJ-nek a kért régi, oldschool dalokat és mindenki teljesen átadta magát a sötétebb, lüktető hangzásnak. Érdekes módon a futurepop és szintipop dalok nem annyira mentek, kevesen is ismerték. Ez az este nemcsak a koncertekről szólt, hanem az összetartozásról és összefogásról is. Amikor végül kiürült a hely, mindenki egy kicsit fáradtan, de feltöltődve indult haza, azzal az érzéssel, hogy egy emlékezetes éjszaka részese volt, amire jó lesz még sokáig visszagondolni.