Ismét eljött az évnek az a különleges időszaka, amikor a bejgli már nehéz, az újévi fogadalmak még nem fájnak, viszont a chiptune annál inkább üt. A két ünnep közötti időszak szokásos és megkerülhetetlen eseménye idén is a Bit Em Up volt, amely most is bebizonyította, hogy a 8-bites hangzás nemcsak él, hanem kifejezetten jól is érzi magát. Az S8 Underground Club kellemesen megtelt, sok ismerős arc, régi és új rajongók gyűltek össze – már ez önmagában garancia volt arra, hogy jó este lesz. Öt fellépő, öt külön világ, egy közös nevező: a chipzene iránti szenvedély.

Az estét Double Score Dungeon nyitotta, ami tulajdonképpen egy egyszemélyes, mégis meglepően sokszínű produkció. Lokkó Lóri, az Insert Coin egyesület motorja egy Commodore 64-et hozott magával, benne egy Cynthcart64 cartridge-dzsel, az egészet pedig egy loop machine-nel fogta össze. Kiegészítette egy kifelé néző CRT Tv-vel is, már önmagában ez is szép látvány volt, de a hangzás még inkább.

Néhány szám erejéig előkerült az élő gitár, néha egy Game Boy is beszállt, miközben jól ismert dallamok kacsintottak vissza a közönségre. Felcsendült a Peter Gunn Theme (amit sokan inkább az Art of Noise feldolgozásából ismernek), a Giana Sisters legendás C64 zenéje, és természetesen a Zombie Nation, amely – ahogy azt illik – a Lazy Jones SID-muzsikájából nőtte ki magát stadionhimnusszá. Mindezt megfejelte egy Lukhash-feldolgozás, ami szépen hidat vert a klasszikus és a modern chiphangzás között. Tökéletes bemelegítés volt: nosztalgikus, játékos és egyben nagyon szerethető.

Az est egyik legszórakoztatóbb és leginkább „Bit Em Up-os” pillanata kétségtelenül a Vincenzo vs Visage chip music battle volt. És itt most kivételesen nem kívülről figyeltem az eseményeket, hanem aktív résztvevőként: Vincenzo és jómagam (Visage) álltunk színpadra.

A setup önmagáért beszélt: három darab eredeti Commodore 64 a pulton. Kettő a „DJ szettet” szolgálta ki (hol az egyik, hol a másik szólt), a harmadik pedig beszédszintetizátort kapott, így a számok közé és alá vicces, abszurd bemondásokat lehetett bejátszani. Fontos szabály volt: csak és kizárólag SID hang szólhatott, semmi más.

A zenei anyag demoscene demókból és klasszikus C64 játékzenékből állt össze, a váltások, beszólások és váratlan pillanatok pedig láthatóan jól működtek a közönségnél. Ez nem a technikai villogásról szólt, hanem arról, amiért ezt az egészet szeretjük: játékosság, kreativitás és rengeteg mosoly.

A harmadik fellépő Syngular volt, egyszemélyes formáció, de nagyon határozott karakterrel. Az egész produkciót áthatotta egyfajta Kraftwerk-életérzés, minimalista elektronika, feszes tempók és precízen felépített struktúrák.

Az előző alkalmakhoz képest ez a koncert érezhetően tempósabb volt, a hangszínek és keverések is kiforrottabbnak tűntek. Alapvetően monoton, minimál zenei világ, de pont annyira, hogy beszippantson, és igen, a közönséget sikerült is rendesen megmozgatni. A gyorsabb számok hatására a tánctér újra megtelt. A szett végén pedig jött a meglepetés: egy Depeche Mode – World in My Eyes feldolgozás, méghozzá élő vocoder énekkel. Remek zárás, tökéletesen illeszkedett az addigi hangulathoz.

Syngular után a Bitrotator vette át a színpadot, a két srác nagy lendülettel képviselte a „gitár + chip” metszéspontját. Az egyik oldalon billentyűk és chiphangok, a másikon élő gitár – ebből állt össze az a sajátos hangzás, amely kevésbé metálos, mint az utánuk következő Necropolo, viszont határozottan gitárcentrikusabb, mint az est többi produkciója.

A zene végig jól egyensúlyozott a chiptune struktúrák és az élő hangszer dinamizmusa között, így a számok egyszerre maradtak elektronikusak és kifejezetten koncertszerűek. A két srác láthatóan remekül érezte magát a színpadon, ami gyorsan átragadt a közönségre is. A már-már védjegynek számító látványvilág sem maradt el: sok extra, lézerszerű fények és sűrű füst tette teljessé az élményt. A Bitrotator így nemcsak hangzásban, hanem vizuálisan is határozott átmenetet képezett a minimalista elektronika és az agresszívebb irányok között – tökéletesen illeszkedve az este dramaturgiájába.

Az est zárókoncertjét Necropolo adta, aki egyszemélyes fellépőként is elképesztő energiát hozott. A stílus itt már jóval agresszívebb: chipzene és metál kéz a kézben, tempós, torzított gitárral megtámogatva. Ez a koncert már nem finomkodott: lendület, hangerő, pixeles agresszió. Pont úgy, ahogy kell.

Volt olyan szám, ahol Necro énekelt is, ami még tovább erősítette az élő koncert érzetét. Számomra a csúcspont egyértelműen az volt, amikor eljátszotta a Wavemode című Lethargy demónk teljes zenéjét is. Különleges élmény volt ezt élőben hallani, és ez a metál feldolgozás azóta már YouTube-on is elérhető. Köszi, Necro!

Az estét Detox tette kerekké, aki a fellépők háttérvetítéseit is készítette, majd bevállalta az afterpartyt is. A válogatás a jól bevált receptet követte: Amiga modulok, klasszikus és kevésbé klasszikus demoscene zenék, ízlésesen összerakva, pont megfelelő levezetésként egy intenzív este után.

A Bit Em Up 2025 ismét megmutatta, hogy a chiptune nemcsak technikai hobbi vagy nosztalgikus időutazás, hanem élő, fejlődő közösség, ahol a SID, a Game Boy és az Amiga ugyanúgy megfér a modern megközelítésekkel. Jó hangulat, telt ház, lelkes közönség és változatos fellépők, ennél többet kívánni se lehetett volna a két ünnep között.

Jövőre ugyanitt. Ugyanilyen hangosan.