A The Rays, David Bowie tribute zenekar koncertje igazi ünnep lett és valódi ajándék volt, nekünk szó szerint is. Eredetileg nem is mi készültünk rá, de egy kedves barátnőm sajnos nem tudott vidékről feljönni Pestre, így nekünk adta a jegyeit, mi pedig hálásan lecsaptunk a lehetőségre. Már kapunyitásra odaértünk a Dürerbe, volt idő nyugodtan ruhatárazni, ismerősökkel beszélgetni, hangolódni az estére és beszívni azt a különös, várakozással teli klubhangulatot, ami mindig megelőzi az igazán jó koncerteket. Kezdés előtt még nem voltunk olyan sokan, a hely kicsit szellősnek tűnt, de ahogy elsötétült a kisterem, hip-hop teltház lett.

A héttagúvá vált banda a zenész halálának pont a 10. évfordulóján adta a koncertet, a tagok megjelenése már önmagában Bowie-univerzumot idézett: az énekes ezüst cipőben, fekete öltönyben, fehér ingben és fekete nyakkendőben állt a színpadon, a basszusgitáros szegecses inget és szegecses cipőt viselt, a vokalista lány fekete bőrhatású nadrágban, fekete felsőben és fehér zakóban érkezett. A gitáros–szintis pasin surda kalap és csillogó flitteres zakó volt, a másik, szakállas gitáros vadászkalapját egy madártoll díszítette. A dobos jampi sapkát hordott, a dob pedig nem volt kihangosítva – de a kis teremben erre nem is volt szükség. A napszemüveges szintis fehér ingben és nadrágban, fekete nyakkendővel és zakóval tette teljessé a látványt.

A „Boys Keep Swinging” és az „I Have Not Been To Oxford Town” azonnal megadta az est alaphangulatát. Ezután jött a Pixies-feldolgozás, a „Cactus“, majd a Nirvana révén talán még ismertebbé vált, 1970-es „The Man Who Sold the World“. Az énekes egy személyesebb pillanatban elmesélte, hogy a „(You Will) Set The World On Fire“-t Bowie sosem játszotta élőben: szerette volna, de már nem volt rá ereje, a betegsége miatt gyógyszereket kellett szednie. Ezután sorra érkeztek a slágerek: a csintalan „Scary Monsters (And Super Creeps)“, a „Hallo Spaceboy“, majd a „Reality“.

Egy ponton a gitáros és a basszusgitáros levonult a színpadról, a dalnok jelezte, hogy most intimebb, lassabb számok következnek és megkért minket, legyünk olyan halkan, amennyire csak lehet. A kivetítőn is megjelent az ikonikus „pisszegős” Bowie-fotó és felcsendült a „Bring Me The Disco King”. Ezután a vokalista és a dobos is elment, végül csak a szintis Levente maradt. Az énekes viccesen meg is jegyezte, hogy látványosan csökkent a zenekari tagszám, majd megszólalt a „Life On Mars?“, miközben ő maga sírt, törölgette a könnyeit. Szívfacsaróan őszinte pillanat volt.

A zenészek visszatérésével újra felpörgött az este: „I’m Afraid Of Americans“, „The Pretty Things Are Going To Hell“, az Iggy Poppal közös „Sister Midnight“, majd a „Jump They Say” következett. Ezután az elmondásuk alapján egy személyes kedvencük hangzott el, a „Dead Man Walking“, amit hatalmas lelkesedéssel fogadott a közönség. Eszter ismét levonult és jött a „Lazarus“, amit az énekes Rob egy különleges történettel vezetett fel: hét éve egy pesti koncerten egy nő készítette a háttérvetítéseket, aki ma már a felesége és azóta gyerekeik is születtek. Megható köszönet volt ez a városnak és a sorsnak is.

A végjátékban elhangzott az 1976-os „Station To Station“, a zenekar bemutatása, majd a visszatapsolás. Az énekes megköszönte a „hősiességet”, hogy ebben a nagy hóban is eljöttünk, és búcsúzóul felcsendült a „Heroes“. Az emberek az este alatt egyszerre érezték magukat meghatottnak és közben baromira jól szórakoztak. Ahogy kiléptünk a hideg éjszakába, gyorsan kiderült, hogy a „Heroes” nem véd meg a mínuszoktól, de az este hangulata még sokáig kitartott. Nemcsak egy Bowie-tribute koncertet láttunk, hanem egy szívvel-lélekkel összerakott, szeretettel, tisztelettel és személyes történetekkel átszőtt főhajtást egy ikon előtt.