Múlt szombaton nézegettük, hova lenne érdemes kimozdulni, hol várhat minket valami friss, inspiráló élmény. A lehetőségeket böngészve végül a Manyi neve mellett álltunk meg, részben azért is, mert aznap egy kedves ismerősünk is fellépett ott. Viszonylag korán érkeztünk, még hallottuk beállni az előzenekart, ami már az első hangoktól kezdve világossá tette, hogy nem egy szokványos estére érkeztünk. A 2023-ban alakult Jaiqo egy kísérleti dob–gitár duó, amely a minimalizmus eszközeivel épített fel mélyen meditatív hangzásvilágot. Zenéjük alapját a gitár loopok és a feszes dob groove-ok adták, amelyeket samplingek egészítettek ki, miközben az experimentális, ambient és elektronikus műfajok határmezsgyéjén mozogtak. A formáció tagjai Kocsis Gábor (gitár) és Nagy Sándor „Sanya” (dob), akik élőben is rendkívül koncentrált, egymásra figyelő játékot mutattak.

A koncertet a „Vortex” című dallal indították, amely már az első pillanatokban kijelölte az est atmoszféráját. Különösen izgalmas volt figyelni, ahogy Gábor élőben rögzíti a gitár loopot, majd a következő szakaszban erre rétegez rá újabb motívumokat. A loopok fokozatos építkezése organikusan bontotta ki a darabot, miközben Sanya precíz, mégis lebegő dobolása stabil alapot adott a folyamatosan alakuló hangképnek. A „Bloop” tovább mélyítette a már kialakult, koncentrált atmoszférát. A repetitív gitármotívumok és a dob finoman változó lüktetése itt már nemcsak felvezette, hanem stabilan meg is tartotta a hallgatót egy meditatív állapotban. A „Techno” és az „Eleven” még direktebb ritmikai hangsúlyokat kapott: a groove-ok határozottabban léptek előtérbe, miközben a gitár loopok rétegről rétegre épültek egymásra, folyamatos mozgásban tartva a hangképet.

A koncert közepe felé érkezve a „Metamorph” és a „Horology” mintha az időérzékeléssel játszott volna. A lassan változó struktúrák, az ismétlések és finom elmozdulások arra invitálták a hallgatót, hogy elengedje az időérzékét és belemerüljön a hangok áramlásába. Ezekben a részekben különösen erősen működött a duó közti összhang: a dob és a gitár egymásra reagálva formálta a pillanatnyi struktúrát. A „Gian” és a „Steve” már felszabadultabb energiákat hozott, miközben megmaradt a bandára jellemző minimalista keretrendszer. A groove-ok itt váltak igazán pulzálóvá, a loopok pedig hosszabb íveken mozogtak, teret adva az ismétlés hipnotikus erejének. A koncertet végül a „Jaiko” zárta, amely összefoglalta az est hangulatát: letisztult, fókuszált és elmélyült zenei folyamatként hagyta lecsengeni ezt az utazást, ami egy mély, meditatív élményt adott.

Rövid átállás után jött is a főzenekar, a terem is kezdett szépen megtelni. A Transkepler zenéje a techno, az EBM és a szintipop metszéspontjában mozog, hidegen lüktető, mégis erősen atmoszférikus hangzásvilággal. Mechanikus ritmusok, fémes textúrák és sötét, disztópikus szövegek határozzák meg az estét, amely messze túlmutat egy hagyományos koncertélményen. A formáció tagjai Hegedüs János „Seki” (stick-bass-guitar), Bank Tamás (ének) és Joó Imi (billentyűk, gitár). A trió egész világa egy sci-fi koncepció köré épült: egy space-cyber-punk univerzumban működő űrutazási vállalat titkos tulajdonosai és zenészei vezették végig a hallgatót különböző bolygókon és városokon. A dalok nemcsak hangulatokat, hanem konkrét helyszíneket és történeteket mutattak be, így a koncert inkább hatott narratív utazásnak, mint dalok egymásutánjának.

A „Mechanical Horse” egyfajta idegenvezetésként működött: egy cyberpunk-western világ képei jelentek meg, miközben az énekes cowboy kalapban lépett színpadra, tovább erősítve a dal vizuális és történeti rétegét. A „Neon Love” ehhez képest intimebb pillanatot hozott – egy hideg neonfényben pulzáló, mégis érzelmes cyberpunk szerelmes dal formájában. A sötétebb tónusok a „Mask” során csúcsosodtak ki, amely egy szörnyek és vámpírok lakta világot idézett meg. Az énekes ekkor egy szörnymaszkot is magára öltött, a dal vége felé pedig a zenei feszültség és a vizuális elem együtt teremtett nyugtalanító hangulatot, ahogy ledobta magáról a maszkot. A „Lucid Dreams” már belsőbb utazásra hívott: az űrutazás közbeni éber álom állapotát járta körül, ahol az űr általi megtisztulás ígérete folyamatosan ütközött a visszahúzó, rémálomszerű árnyakkal.

A „Suffocating City” egy neonfényben fuldokló város portréja volt, ahol a túlélés nem döntés, hanem kényszer. Reménytelen, elfelejtett álmokkal teli világ tárult fel, amely mégis otthon, mert nincs hová menekülni – egy könyörtelen közeg, ahol a gyengékre halál vár. A „Sentenced” egy vámpír történetén keresztül mutatta meg az emberi küzdelmet: az emberiességhez való ragaszkodást, amelyet újra és újra felülír az éhség. A „Sleepy Saturday” meglepően hétköznapi érzelmeket hozott ebbe a futurisztikus univerzumba: a szerelmi bánat csendes, kiüresedett reggelét, amikor szombaton egyedül ébredsz és a kedves emlékei is lassan elhalványulnak. A koncertet a „Spaceport” zárta, amely egy űrhajó indulása előtti pillanatokat idézett meg egy űrkikötőben – feszült várakozással, visszafojtott energiával, mintha a közönség is az indulás részese lenne. Körülöttem mindenki táncolt, tetszett az embereknek ez a sötét, futurisztikus világ, ahol minden dal egy újabb állomás volt az univerzum térképén.