A múlt heti Deceits és Cawatana koncert az A38 hajó orr termében pontosan azt hozta, amit a sötét posztpunk szerelmesei vártak és talán még egy kicsivel többet is. Az est hangulata már a kezdés előtt tapintható volt: a mély alapok és a sejtelmes fények fokozatosan terelték a közönséget abba az árnyalt, melankolikus világba, amit az elmúlt években mindkét banda következetesen épít. Hétköznap lévén az elején még nem voltunk annyira sokan, de a főzenekar kezdésére sikeresen odaértek a munkából jövő rajongók.

A budapesti trió a koncert előtti napon tudta meg, hogy másnap ők lesznek a kaliforniai banda előzenekara. Valamiért többször is változtatták a szervezők a felvezető zenekart, végül ők lettek a befutók. Precízen, a meghirdetett időpontban kezdtek, ami már az első pillanatban fegyelmezettséget sugallt. A színpadkép letisztult, mégis karakteres volt. Középen Móni állt a szintetizátor mögött, stabil tengelyt adva a produkciónak. A színpad jobb oldalán Balázs, az énekes helyezkedett el. Karakteres, kissé távolságtartó előadásmódja jól illeszkedett a zenekar hideg, minimalista világához. Bal oldalon Csongi gitározott, aki különleges vizuális elemet is a pódiumra vitt, ugyanis világító pengetővel játszott a húrokon.

A „Splintered”-del kezdtek, az igen erős dal filozofikus kritikát fogalmazott meg a modern élet, a gondolkodás és a társadalmi rend fragmentáltságáról és romlottságáról. Ezt követte az „In Darkness”, ami egy belső utazást vagy szemlélődést sejtetett, mintha a sötétség lenne az a tér, ahol ezek a kérdések felmerülhetnek és megfogalmazódhatnak. A „Real, Open” fő motívuma a „valódi, nyitott elme”, ami a dalban igen hangsúlyosan megjelent és folyamatosan ismétlődött. A közönség figyelme végig érezhető volt, nem a hangos tombolás, inkább a koncentrált befogadás jellemezte az estét.

Az „In Front Of The Shadow” a belső árnyékainkkal (félelem, kudarc, harag, gyász) való szembenézésről szólt. A „Regret” fő témája a múlt és a benne rejlő bánat, emlékezés és a döntések következményeinek filozófikus vizsgálata volt. A „White” esetében a színek váltakozása olyan volt, mintha különböző lelkiállapotokon mentünk volna végig. Az „Oh Cheerful Days Come” számnak már a címe is ironikus hatásúnak tűnhet. Az „Oh” megszólítás régies, kissé drámai hangulatot adott a dalnak, a „Cheerful Days” (vidám napok) viszont éles kontrasztban állt a zenekar sötét, melankolikus hangzásával.

A „Silver Light” elektronikusan erős, analóg szintetizátoros hangzásvilága és a vokális effektek együttese beszippantották a közönséget. A „We Live Silently” a belső csendről, elszigeteltségről és érzelmi eltávolodásról mesélt. Az „In Deep Timelessness” a kedvenc magyar bandájuk, az Új Látásmód Fúzió előtti tisztelgésként szólt, majd következett az egyetlen magyar nyelvű számuk, a „Hibátlan“. Az este folyamán előadott dalok az utolsó két albumukról, a Victory Of Regret és a Beyond The Glory lemezekről származtak, miközben a nézőtér ritmusosan hullámzott a zenéjükre.

Rövid átszerelés után a los angelesi zenekar feszesen, különösebb sallangok nélkül lépett színpadra és bele is csapott a gyors ritmusú „Failures“-be, ami rögtön mozgásra késztette a hallgatókat. Gyorsan sűrűvé vált a levegő, egész szépen megtelt a terem. A frontember karizmatikus jelenléte is jól illeszkedett a zenekar esztétikájához, intenzív energiával tartotta kézben a közönséget. Nem lehetett azonban nem észrevenni, hogy az énekes hangszíne mennyire hasonlított a Cure-os Robert Smith hangjához. Mielőtt felvezette volna a következő dalt, elmondta, hogy most vannak először Budapesten, meg úgy általában Magyarországon, köszönik, hogy itt lehetnek.

A lassabb, de súlyosabb lüktetésű „A Burial Of Dreams“-nél a vokál már-már egészen távolságtartó volt, a befelé forduló dal központi témája az elveszett jövőkép. A „Guiding Light“-ot a banda a „remény keresésének dalaként” írta le. A közönség láthatóan nem csupán hallgatta, hanem átélte a koncertet, sokan csukott szemmel, finoman ringva merültek bele a hangzásba. A táncolhatóbb tempójú „Fate (Is When I’m With You)” gitárriffjei csilingelően szóltak, az ének is intenzívebbnek, érzelmileg nyitottabbnak hangzott, a közönség együtt lélegzett a zenekarral. Élőben az „Every Promise” sokkal energikusabb volt, mint amennyire a témája melankolikus. Ez a kontraszt adta az erejét: miközben a szöveg a bizalom széthullásáról szólt, a zene szinte vitt magával és táncoltatott minket.

Az „All We Are (Are Memories)“-t Kevin “Puppy”Moreno énekes egy álmatlan éjszakán írta, amikor a súlyos frusztráció, szomorúság és szorongás miatt azon gondolkodott, hogy teljesen befejezi a zenei projektet. A dal szövegét és tematikáját Edgar Allan Poe Annabel Lee című verse és a Dark Souls/Elden Ring videojáték-sorozat története ihlette. A setlist gerincét főleg az If There’s No Heaven… album dalai adták, amelyek élőben még nyersebben, még sötétebben szólaltak meg, mint a stúdióverzióban. Természetesen a címadó „If There’s No Heaven” is elhangzott, ahol az énekes lefeküdt a színpadra és úgy pengette a húrokat. A dalnok elmondta, hogy előtte nap Zágrábban léptek fel, így ha netalántán elaludna, akkor csak ébresszük fel és már szólt is a gótikus szerelmi történetet elmesélő, novemberi „Please Wake Up“.

Az „En Soledad” címe spanyolul annyit tesz, mint magányban/egyedül. A szám zeneileg melankolikus, de energikus, ami jól illeszkedett ahhoz a gondolathoz, hogy a belső munka és a problémák feldolgozása nem mindig lassú beletörődés, hanem néha viharos és intenzív folyamat lehet. Elérkeztünk az olyan posztpunk gótikus himnuszokhoz, mint a „Mi Amor, Mi Vampira”(A spanyol dal egy vérrel átszőtt románcot mesélt el, a „szerelmem, vámpírom” ismétlése keretként fogta össze a sötétség és a szenvedély érzetét, az énekes a szám vége felé le is ment a közönség közé gitározni. Zeneileg erősen darkwave elemeket is használt, a feszültséggel teli basszus, valamint a táncolható ritmus és ének egyszerre volt misztikus és energikus.) és a „Drowning In An Empty Sea”, ami tipikusan posztpunkos melankóliát és atmoszférikus feszültséget ötvözött, elmondta, hogy a „fuldoklás” nem hirtelen, hanem lassan történik.

A ráadásban érkezett az egyik legenergikusabb tétel, a The Cure „Boys Don’t Cry” feldolgozása, ahol katartikus pulzálásban teljesedett ki az este és egy együtt éneklő pillanatot adott. Ez lett az az emocionális csúcspont, ahol a közönség és a zenekar feszültsége teljesen összeolvadt. A frontember itt is lemászott a közönség közé gitározni, ami teljesen összekapcsolta a bandát a hallgatósággal, a klub teljes terét betöltötte a lüktetés. Az este során a fénytechnika minimalista volt: mélykék és vörös tónusok váltakoztak, időnként stroboszkóppal megtörve a monoton sötétséget. Ez a vizuális világ tökéletesen kiegészítette a hideg, mégis érzelmileg túlfűtött hangzást. Összességében egy erős, atmoszférikus est volt, ami bebizonyította, hogy a posztpunk új hulláma él és pulzál és a budapesti közönség nagyon is vevő rá.