A Dürer kert egy igazán sűrű és hipnotikus hangulatú koncertet hozott Budapestre a múlt héten. Ezúttal azonban a hangulat intimebb volt a megszokottnál: nem voltunk sokan, így a nagytermet a felénél egy fekete függönnyel választották el, ami valószínűleg tudatos döntés volt, hogy a tér jobban „egyben maradjon” és az előadóknak se legyen kényelmetlen egy félig üres csarnokban játszani. Ez a megoldás végül inkább erősítette a koncert zártabb, szertartásos jellegét, főleg az előzenekar esetében. Amikor az Aux Animaux – polgári nevén Gözde Düzer – 15-20 perc késéssel a színpadra lépett, azonnal magára vonta a figyelmet karizmatikus jelenlétével, ugyanis fátyollal borítva jelent meg a porondon, majd a már-már ikonikusnak mondható rituáléjával indította az estét: gyertyagyújtás, könyvfelolvasás, inga használata. Ezek a gesztusok nemcsak látványelemek voltak, hanem ténylegesen megteremtették azt a sötét, okkult atmoszférát, amely a produkció lényegét adta. Ezt követően azonnal belecsapott a „Blackout” és a „Venus Lucifer” számaiba.

A vizuális megjelenés most is hangsúlyos volt: csupa lakkban fellépő előadó ruhája alól ezúttal is kivillantak a mellei, a bimbóján fordított keresztet adott ki a fekete szikszalag, a homlokára pentagram volt festve. Ez a provokatív, mégis tudatos esztétika jól illeszkedik a projekt sötét, erotikával átszőtt világához. A mozgása végig performatív maradt: többször lefeküdt a színpadra, vonaglott, mintha transzállapotban lenne, ami tovább erősítette a koncert rituális jellegét. Zeneileg is izgalmas volt a dinamika: a theremin, aminek a hangja mintha más világból való lenne és amelyet szinte a „varázslat forrásának” tekint, különösen fontos szerepet tölt be a zenéjében. Nem véletlenül, hiszen ez az egyetlen olyan hangszer, amely anélkül szólal meg, hogy az előadó fizikailag hozzáérne. A theremin a színpad egyik végén kapott helyet, míg a szintetizátor a másikon, így az énekesnő gyakran szó szerint egyik pontból a másikba rohangált, ami egyfajta nyers, élő energiát adott az előadásnak.

A „Violence In The Silence” alatt basszusgitárt is ragadott, ami újabb réteggel gazdagította a hangzást. A koncert második felében elhangzott a Dancing Plague-val közös „Demonizer“, majd a show végül a „Devil Inside“-dal zárult. A dalok egyértelműen a ’80-as évek darkwave és gót zenekarainak örökségéből táplálkoztak, miközben az okkultizmus és a horrorfilmek világából is erősen merítettek ihletet, szövegileg pedig a vegán filozófiája miatt az állatjogokról, a feminizmusról és a társadalom kritikájáról szóltak. Összességében az isztambuli születésű, de már Stockholmban élő hölgy egy nem túl nagy létszámú, de annál intenzívebb koncertet adott a közönségének: egy sötét, érzéki és következetesen felépített előadást, amely inkább hatott egy beavatási szertartásnak, mint hagyományos klubkoncertnek.

Az átszerelés után is tartották a 15-20 perces csúszást, pedig azt hittem, hogy hamarabb elkezdik, mivel látszólag minden a helyén volt és már csak a füst gomolygott. A félmeztelen dobos jött ki először, meghajlás után rögtön a fejére húzott valami nyuszifülszerű maszkot. Aztán Gözde foglalta el helyét a színpad bal oldalán, már csak lakk rövidnacit, szegecses nyakörvet és neccfelsőt viselt, ami alatt a mellbimbóján fekete X-et formált a szigetelőszalag, a két csuriba fogott bozonton pedig cicafüles hajráf volt. Janine Gezang 19 év után elbúcsúzott a bandától, így Gözde nemcsak előzenekarként volt jelen, hanem új basszusgitárosként is. Végezetül Chris Corner jelent meg tollas bóbitadíszével és mély meghajlással köszöntette a rajongóit. A fejét is befedő necc kezeslábast és egy hosszabb pólót viselt miniruhaként, ami azért nem tűnt elég nagynak, így láttatni engedte férfiasságának sziluettjét is.

Legutóbb 2,5 évvel ezelőtt járt az IAMX hazánkban, az akkori setlist első három száma ugyanaz volt. A műsor most is a „Disciple” című számmal indult: „Higgy bennem, imádj engem. Mindig védve leszel.”. Chris énekhangja kétségbeesetten szárnyalt, a visszhangzó effektek kavargó hangzás érzetét keltették. Az énekes az első másodperctől kezdve magával ragadta a tömeget, hihetetlen aurája lenyűgözte a közönséget. Elmondta, hogy jó újra itt állni a színpadon, amit megköszönt angolul, franciául és németül is, majd a hangfalak tetejére ugrott egészen előre és kérdezte élünk-e még? Erre persze éljenzésvihart kapott, majd jött is az erőteljes ütemekkel kezdődő „The X ID“, aztán a „Sailor” visszarepített minket az együttes korai napjaiba. Közben a dalnok letérdelt Gözde elé és megharapta a combját, vagy legalábbis imitálta és olyan hevesen ugrált, hogy még a fejdísze is leesett. Gyorsan ivott egy korty vörösbort, amiből a közönség közé is jutott pár csepp és már szólt is az „Aphrodisiac“.

A pezsgő buli az „After Every Party I Die“-val folytatódott, a basszusgitáros hölgy is besegített a vokálba. Azonban valahogy az egész nem úgy szólt, mint kellett volna, valami egészen más verziót kaptunk. Az ének itt-ott lassabb volt és el is volt torzítva Chris hangja, számomra túl sok volt a dob is. Nekem sajnos így kevésbé tetszett. A „Grass Before The Scythe” után ismét fogyott pár korty vörösbor és megkérdezte az énekes, hogy jól vagyunk-e, aztán jött is a „Break The Chain“, amiben Gözde megint énekelt, majd egy dallamos intró női hanggal egészült ki: „Gyermekek és csillagok csókolóznak és elveszítik egymást, gyengéden fogják meg a kezem és vezetnek. Az álomistenek egy tájba vittek, pillangók repkedtek a lelkemben.” Ez az „I Come With Knives”, amit őrült taps fogadott. A lendületes ritmusok, a teátrális vokál és Chris Corner jellegzetesen drámai színpadi jelenléte felpörgette az embereket.

A „Neurosymphony” lassabb ütemei alatt az énekes ambiciózusan térdelt le közvetlenül egy női rajongó elé és ragadta meg a kezét. Chris különösen gyengéd hangon énekelte: „Tudom, hogy félsz, de itt vagyok, fogd meg a kezem.” Az „Exit” közben is többször egészen a színpad széléig jött, elbűvölve rajongóit. „Érezni akarlak!” Chris azonnal tettekre váltotta szavait, a rajongók pedig csillogó szemekkel néztek. Gözdéhez is odament és letépte a melléről az X-et, majd a basszusgitáros hölgy hanyatt feküdt, a dalnok pedig felé guggolt. Elhangzott a „Boldogok vagytok?” kérdés és bele is csaptak a „Happiness“-be. És milyen boldogok voltunk! Én személy szerint nagyon szeretem ezt a dalt. A zenekar ezek után levonult a színpadról, persze nem távozhattak ráadás nélkül, a közönség hangos tapsolására újra kijöttek. Az énekes levette fejdíszét, helyette macifülszerű sapit húzott és már szólt is a „No Maker Made Me“.

Még jobban visszaugrottunk az időbe a „The Great Shipwreck Of Life” dallal. Chris teljes átéléssel, már-már színházi drámaisággal háttal odasétált Gözdéhez, mintha csak egy külön kis jelenetet adna elő. A hölgy pedig nem sokat teketóriázott: egy határozott, „na tessék, ezért jöttél” jellegű fenéken billentéssel jutalmazta a produkciót. A történet itt még nem ért véget, mert pár perccel később az énekes úgy döntött, hogy visszavág, vagy legalábbis kiegyenlíti a számlát és egy gyors, pajkos mozdulattal megmarkolta a basszusgitáros egyik mellét. Az egész jelenet inkább tűnt egy bohókás, egymást ugratós performansznak, mint bármi komolynak és láthatóan ők is remekül szórakoztak rajta. A zárószám a „Bernadette” volt, ami sokaknál a kissé cirkuszos, már-már vándor mutatványos hangulatával kiveri a biztosítékot, de én személy szerint simán elvoltam vele. Sőt, szerintem még passzolt is ehhez az enyhén kaotikus végjátékhoz. Gözde közben egészen közel merészkedett a doboshoz, ott pengetett, az énekes pedig teljes lelkesedéssel pörgette a feje fölött a mikrofont.

Egy IAMX koncert általában véve meglehetősen szexuálisan telített, amihez a színpadkép árnyékos jellege, a pszichedelikus hangok és a képernyőkön megjelenő bizarr videóelemek is hozzájárultak. Mindkét koncerten bonyolult volt a világítás, nehéz volt többet látni, mint a sziluetteket, mivel a fény túlnyomórészt a zenészek mögül jött és sok ködöt is használtak. Ez gyakorlatilag leküzdhetetlen kihívást jelentett a fotósok számára. Az előadás után beszélgettem pár emberrel, volt akinek tetszett, volt akinek azért hiányoztak a nagy himnuszok, volt aki inkább azért jött, hogy megnézze Gözde hogyan fogja bírni a dupla játékot. Bár az első hangtól az utolsó lecsengésig szinte tapintható volt a kapocs a színpad és a közönség között: karok a magasban, ringó testek, áhítattal lehunyt szemek mindenfelé, mégis azt kell mondanom, hogy az előző koncertjük valahogy közelebb állt a szívemhez. Főleg a setlist miatt, ott egyszerűen jobban eltalálták az ízlésemet, több olyan dal szólt, aminél automatikusan ment a „na EZ az!” érzés. Legközelebb egy német fesztiválon csípem el Chriséket, kíváncsian várom.