Múlt hétvégén az oberhauseni Turbinenhalle szakrális termeiben idén is megrendezésre került az E-tropolis. A teltházas esemény az elektronikus zene legkülönbözőbb stílusait, a klasszikus EBM-et, a hard indusztriál és cyber hangzásokat, a szintipopot és az alternatív dance fellépéseket ötvözte egy egyedi gyárépületben. Két színpad, bőséges bárok, két dohányzóhely, egy több mint megfelelő személyes öltözőszekrényke, valamint egy nagy élelmiszercsarnok étel- és gót bevásárlóstandokkal. A nagyterem mellett voltak az élelmiszereket, mézsört, ékszereket, parfümöket, CD-ket és ruházatot kínáló placc. A zenekari áruk és a fesztivál saját cuccai a bejárat mellett helyezkedtek el. Az ottani pénzrendszer a többi fesztiválhoz képest más, ugyanis itt minden ételt és italt, még az öltözőszekrényeket is bónnak nevezett zöld jegycsonkokban fizethettük csak ki, bónként 1 euróért.

Péntek este a fesztiváljeggyel rendelkezőknek ingyenes előpartival kedveskedtek a szervezők, másoknak 10 euróba került a belépés. A talpalávalót a Suicide Commando énekese, Johan Van Roy, valamint Torben Schmidt szolgáltatta nekünk. Már akkor feltűnt, hogy rengetegen eljöttek a buliba, sokan voltunk, bár a zene sajnos hagyott kívánnivalót, valahogy kimaradt az az eddig jól ismert slágerparti.

Szombat kora délután elsőként a 10 éves évfordulójukat ünneplő osnabrücki Zweite Jugend vonult fel a nagyszínpadra: Marcel (dobok) és Eli (ének) a banda minimalista hangzású zenéjének két arca, akik minimál ütemekkel és intenzív színpadi jelenléttel ragadták meg az elektronikus testzene lényegét, modern értelmezést kínálva. Az így létrejövő dinamika ragályos is volt, rögtön emelkedtek is a bakancsos EBM lábak. A „Der Wille Zur Nacht“-tal kezdtek, az énekes bal karjára egy szivárványszínű kendő volt kötve, ami folyamatosan le akart esni, így végül levette, majd a „Liebe Für Alle” alatt már egy egész zászlót emelt a magasba. Eli van Vegas frontember egyértelműen mindent beleadott, többször egészen előre jött a hangfalak tetejére, gyorsan kapcsolatot teremtett a közönséggel. A „Die Ganze Nacht” és az „Euroträume” közben Franzi vendégénekesnő segített be a dalnoknak, persze a legnagyobb őrjöngés a közkedvelt „Hoch Die Tassen“-re volt. A lendületes ütemek és a kompromisszummentes intenzitás azonnal magával ragadta a tömeget, ami folyamatos tánchoz vezetett, bizonyítva, hogy az EBM mit sem veszített erejéből.

Az aggrotech-jéről ismert hannoveri trió ismét két táncoslányt hozott támaszként, akik még jobban felmelegítették a kistermet. Amikor elkezdődött a SynthAttack, rájöttünk, hogy nem is nagyon volt rájuk feltétlenül szükség, mert az emberek lelkesen ünnepelték a durva hangokat és a dübörgő ütemeket, bőszen táncoltak. Nicole távozása után immár a szinti mögött Julia állt, akivel az énekes Martin még a covid alatt hozta létre mellékprojektjét. Táncosaik csodálatos vizuális támogatásával ( a „No God” alatt apácának voltak beöltözve és világító fordított keresztet fogtak a kezükben, az „In Hell” közben pedig ördögszarvat viseltek és fekete fátyol volt a fejükön) igazán nagyszerű hangulatot teremtettek. Akit még nem fújt el teljesen a hanghurrikán, az legkésőbb az „Insomnia” sötét remixjének már nem tudott ellenállni. Az „Electro In My Body“-nál Julia előre jött énekelni. A hangzás megfelelő volt, összességében kerek volt a koncert, a fejlődés egyértelműen látszik az együttesnél.

Siettünk át a nagyterembe, ahol már a svédországi Göteborgból származó Jonas Olofsson és Patrik Hansson, azaz a Vanguard zenélt. A srácok inkább a gyors tempójú táncparkett-slágerek, a pumpáló basszusok felől közelítették meg a közönséget, ami rögtön beindította az adrenalinlöketet. A két tagot a kezdetektől fogva lelkesen éljenezték és sokan táncoltak körülöttünk. Az energikus, szenvedélyes és grandiózus gesztusokkal előadott szintipop dalokkal ezt nem is volt nehéz elérniük. A svédek eljátszották a csodálatosan táncolható „Ragnarök“-öt, ami igazán beindított minket és a meglehetősen intenzív „Riot“-ot, ami alatt megafonon keresztül arra buzdítottak minket, hogy “kezdjünk lázadást, te és én”. Az energia gyorsan átterjedt a színpadról a tömegre, kezek emelkedtek a magasba és mindannyian lelkesen énekeltük a „Save Me-t” és rendesen elbúcsúztattuk a szerethető svédeket.

Most valahogy elég bugyután oldották meg a két színpad ütemtervét, eddig az volt a jellemző, hogy amint vége lett a koncertnek az egyik helyen, rögtön kezdődött is a másik teremben, de most 15 percet kellett várni, mire a kisszínpadon a wiesbadeni Fïx8:Sëd8 nekilátott a horrorshowjának. Martin Sane már mesterfokon kifejlesztette saját, összetéveszthetetlen stílusát, amely a sötét indusztriális hangzás és a magával ragadó fülbemászóság között ingadozott. „A színházi elemek mindig is fontos részét képezték koncertjeinknek, de a közelgő produkció könnyedén vetekszik a Skinny Puppyval az előadások összetettségét és léptékét tekintve. Látványos élményt ígérünk, egy sötét filmzenével kísért horrorelőadást, közvetlenül a szemed előtt. Nagyon ajánljuk, hogy ne hagyd ki ezt az izgalmas turnét!” – mesélte legutóbbi interjújában az énekes. Ennek megfelelően számtalan felfedeznivaló volt a színpadon, szögek, fűrészlapok és testrészek hevertek szétszórva. Valaki egyértelműen rengeteg energiát fektetett abba, hogy hátborzongató, nyugtalanító és ijesztő tárgyakat alkosson. Ehhez képest az előző turnén látható bábok és kábelek szinte unalmasak voltak. Egy rövid bevezető után egy fekete köpenyes hölgy foglalta el a helyét az elektronika mögött, a színpad bal oldalán. Nem sokkal ezután sárga esőkabátba burkolózott a horrormaszkot viselő énekes és egy antik, fekete színű, szöggel díszített babakocsit tolt a színpad egyik végéből a másikba az új album nyitódala, a „New Eden” közben. Sajnos tovább nem tudtunk maradni, rohantunk át a nagyterembe.

Ami szinte zsúfolásig megtelt, amikor a Welle:Erdball lépett a színpadra. A zenekar a szokásos magabiztossággal kezdett, ezúttal az intró és a „Wir Sind Elektronisch (C=64)” alatt áttetsző paravánok mögött bújkáltak és onnan énekeltek. A hannoveri minimál electró projekt, mint mindig, a jellegzetes retró számítógépes hangzásokra támaszkodott, leginkább a Commodore 64-re, így mutatva be az újabb dalokat („Dr. Mabuse“, „Das Experiment“, „Drogenexzess im Musikexpress“) és a közkedvelt régebbi klasszikusokat. A „23… (C=64)” közben Honey fel is mutatott egy C64 billentyűt, de sokak bánatára most nem adta oda senkinek. A „Hoch Die Fahnen” alatt a fehér alapon fekete pöttyös ruhás énekesnők lobogtatták a W:E logós zászlókat, a „Schweben, Fliegen, Fallen” közben pedig a szokásos W:E lufieregetés következett. A „Der Türspion“-nál a már ezüst ruhába öltözött Miss Moonlight vette kezébe a mikrofont, a „Mumien Im Autokino” alatt pedig M.A. Peel énekelt, közben mini zacskós popcornt dobáltak a tömegbe, de nem hiányozhatott természetesen a „Starfighter F-104 G“-nél a papírrepülőzés sem. Bár nekünk nem hiányzott a Bowie féle „Space Oddity“, mivel így a végére került a kedvenc „Ich Bin Nicht Von Dieser Welt“, amit sajnos már a kisterembe át menet tudtunk csak meghallgatni.

Ahogy odaértünk a kisszínpadhoz, már kezdett is az Ultra Sunn. Zeneileg átitatta a coldwave, a new beat és a modern EBM energiája. A 2019-ben alakult, brüsszeli duó a coldwave/EBM vonalon mozogva lehelt új életet az elektronikus zenébe. Sam mély, sötét tónusú hangja átszőtte Gaelle dallamait, melyekben az ipari dobgépek és a szintetizátor dominált. A dalnok melankolikus énekhangja egy táncolható, de egyben meglehetősen homogén (a kritikusabb nyelvek azt mondanák: változatosság nélküli) keveréket alkotott. A zenekar táncolható és ragyogó himnuszokat („Some Ghost Could Follow“, „Out Of The Cage“, „The Beast In You“, „Keep Your Eyes Peeled“, „Can You Believe It” alkotott az önfejlesztésről, a félelmek elleni küzdelemről és a nemek közötti egyenlőségről – mindig befogadó, erőteljes és pozitív szellemben. Bárki, aki szereti az erőteljes testzenét, ami nem úgy hangzik, mint a hatvanhatodik DAF, Nitzer vagy Front utánzat, igazán élvezetesnek fogja találni ezt a bandát.

Igyekeztünk vissza a nagyterembe, ahol a Funker Vogt lépett fel. A feltűnő színpadi felállás, a háttérben egy nagy propelleres repülőgéppel és katona-technikai megjelenésű hangszerekkel, erőteljes vizuális élményt nyújtott. A show gyorsan energikus előadássá alakult, amelyet táncolható ritmusok és túlnyomórészt német dalszövegek vezéreltek. Rövid pirotechnikai effektek csak tovább fokozták az előadás erejét. A banda évek óta a német elektró-ipari színtér egyik alappillére. Az elektronikus intenzitás és a társadalomkritikus tartalom kombinációja mélységet adott az előadásnak. A kemény ütemek, az erőteljes vokál a közönséget azonnal magával ragadta, az EBM rajongók fáradhatatlanul táncoltak a „Gott Noch Nicht“, „Gunman” és „Tragic Hero” dalokra, miközben a zenekar kompromisszumok nélküli zenei üzenetét adta elő.

A kisteremben folytatódott tovább a zúzás, a Noisuf-X volt soron. A ritmikus noise projekt az X-Fusion fejének, Jan Loamfieldnek 2005-ben létrehozott mellékprojektje. A színpad itt is ködbe burkolózott és a háttérben kivetítőn futottak a hangyákról készült videók. Jan most is erőteljes klubzenét hozott, amely ötvözte az ipari, a techno és a power noise elemeket. Ez a zenekar mágnesként vonzotta az élénk színű cyber-gótokat és most is sikerült hatalmas táncparketté varázsolniuk a nézőteret. Hangosan, agresszíven és egyértelmű üzenettel: táncolj, amíg el nem veszíted az irányítást. Bizony, a számok könyörtelenül táncolhatók voltak, az olyan dalok, mint a „Count To 7“, „Who Am I?” és a „Hit Me Hard” senkit sem hagyott közömbösen. A lüktető ütemek, a torzított elemek és a ritmikus fokozások egy robbanékony hangzásban egyesültek. Olyan hangvihart szabadítottak fel, amely a kisszínpadot forrongó gépházzá változtatta. Ám nemcsak a mennyezet remegett meg, hanem az őrülten táncoló rajongók is.

Igyekeztünk át a nagyterembe, ahol továbbra sem szakadt meg az elektró program, ugyanis Faderhead volt műsoron. Ha csak egy szóval kellene leírnom az előadást, akkor valószínűleg az energikus lenne. A projekt mögött a német zenész, Sami Mark Yahya állt, aki 2006 óta egyesíti az aggrotechet, az elektropopot és a house-t. A pamacsfejű énekes boldogan ugrált a színpadon, megfertőzte vele a közönséget és felforgatta az amúgy is forró hangulatot, minden egyes dal extázisba ejtette a tömeget. A háttérben egy nagy asztalnál három táncoló férfi laptoppal biztosította a mozgást és a hangulatot, míg a frontember mindent beleadott, hogy táncra tanítsa a rajongókat, ami könnyen sikerült is neki. Mondjuk adódott valami technikai probléma a mikrofonnal, de a közönség még így is ujjongva tapsolta az előadást, szerintem jogosan. Az olyan darabok, mint a „Know Your Darkness“, „Destroy Improve Rebuild“, „This Is Not The End“, „No Gods, No Flags, No Bullshit” teremtették meg a legjobb hangulatot, az emberek ugráltak és táncoltak és egészen a végéig kitartottak a „Tanz Zwo Drei Vier“-rel.

Rohanás vissza a kisszínpadra, ugyanis Sascha Mario Klein által kezdeményezett futurepop projekt, a Neuroticfish kezdett, az elején még az újabb „Imposter Syndrome“, „Bring The Noise“, „Echokammer” dalokkal, aztán Saschának és Henningnek ismét sikerült összeszednie támogatóit és ahogy jöttek a régebbi klubkedvencek „Silence“, „Civilized“, „Suffocating Right“), úgy nőtt az ugrálás, a karok emelkedése és a végtelen tapsolás, amelyet a hajthatatlan előadóművész is végig ösztönzött. Aztán amikor beindult a „The Bomb“, a rajongók aktiválták a pattogólabda módot és csillogó szemekkel ugrálták körbe a vidám dallamot. Míg a ballonkabátos frontember folyamatosan szórakoztatta a közönséget, a tömeg igazán vadul táncolt és tapsolt.

Ismét a nagyteremben találtuk magunkat, a Combichrist a régi vágású szettjükkel tértek vissza elektró-orientált gyökereikhez és igyekeztek volna azt nyújtani, amiről ismertté váltak a színtéren: sötét klubszámok, agresszív ütemek és egy olyan hangzásbeli erő, amitől elég sokan egészen hátra menekültek. Nekem konkrétan elkezdett fájni a jobb fülem, szerencse, hogy volt nálam füldugó, jobb később, mint soha, bár azt örökre megjegyeztem, hogy többé nem állok a hangfalhoz előre, vagy már eleve beteszem a füldugót. Valamennyit tompított, de borzasztóan fájdalmasan fülsértő volt a hangzás. És nemcsak a hangosság miatt, hanem egyes számok annyira agyon voltak mixelve, hogy sokszor csak a szövegről ismertük fel a őket. Amennyire vártuk ezt az elektronikus szettet, sajnos akkora csalódás volt nekünk. A színpadot is olyan sűrű köd borította, amelyen keresztül alig láttuk az énekest, pedig szokásához hűen Andy fáradhatatlanul ugrált egyik oldalról a másikra, nyughatatlan jelenlétével betöltötte az egész teret. A terem zsúfolásig megtelt, a közönség hangosan üvöltötte és énekelte a dalokat („Are You Connected“, „Blutroyal“, „Electrohead“, „Fuck That Shit“, „Shut Up And Swallow“), miközben a hangos és gyors ritmusok betöltötték a teret.

A kisszínpadot a svéd Kite zárta, a jelenlévőknek intenzív élményt nyújtott, tele melankolikus hangzásvilággal és energikus ritmusokkal. A sötét ütemek, az éteri szintetizátorok és Nicklas Stenemo énekes jellegzetes hangjának egyedi keverékével a zenekar az egykori ipari komplexumot lüktető zenei tájjá alakította. A „True Colours” a repertoárjuk érzelmileg egyik legmegragadóbb száma azonnal elbűvölte a közönséget és egy zenei utazásra vitt minket, ami a hangulatos fények miatt szinte hipnotikus volt. Az „I Can’t Stand” a maga egyszerűségében egyszerre volt erőteljes és emlékezetes, mozgást követelve a rajongóktól. A „Dance Again” nevéhez híven táncba vitte a tömeget. A ritmikus ütemek és a ragályos éneklés élénk hangulattal töltötte be a termet. Ezután következett a „Jonny Boy”, a zenekar egyik legnépszerűbb dala. A fülbemászó refrén és a magával ragadó hangzás arra késztetett minket, hogy együtt énekeljünk. A „Panic Music”-kal a duó az este fináléjához közeledett. A dal mintha erre a pillanatra készült volna: elektronikus robbanások, lendületes ütemek és a hatalmas színpadi jelenlét lenyűgöző csúcspontot teremtett a sok lézerfénnyel. A terem remegett és érezni lehetett, mennyire egységes a zenekar és a közönség ebben az intenzív, utolsó számban. Bár még kiírás szerint lett volna 20 percük, de valamiért nem jött vissza a banda.

Az est befejezéseként a hamburgi Project Pitchfork vonult fel a nagyszínpadra. Énekkel, billentyűs hangszerekkel és nem kevesebb, mint három dobfelszereléssel a zenekar egy erőteljes, ritmusvezérelt hangzást szabadított fel, amely azonnal vibráló energiával töltötte meg a termet. Az intenzív színekben változó világítást egy nagyszabású videós show egészítette ki, amely felerősítette az előadás vizuális hatását. A hatalmas LED-képernyő lenyűgözött mindenkit az atmoszférikus látványvilágával, a finoman hangolt fényshow-val és a ködeffektusokkal együtt különösen tetszetős színpadképről gondoskodott. Az 1990-es évek eleje óta létező banda meghatározó erő a darkwave és az electró színtéren és ezen az estén ismét bebizonyították, hogy miért tartoznak a műfaj legfontosabb és legmaradandóbb zenekarai közé. Az elektronikus intenzitás, a hangulatos mélység és a karizmatikus színpadi jelenlét Peter Spilles jellegzetes hangjával számos nagyszerű pillanatot teremtett az együtt éneklésre és a táncra. A banda és a közönség közötti kapcsolat kivételesen erős volt. Az olyan dalokkal, mint a „Timekiller“, „Carnival”, vagy a „Rain“, a banda ügyesen kézben tartotta az egész termet. Természetesen a „Conjure” és a „Titanes” sem hiányozhatott az ünneplés sikeréhez. A „Souls” megfelelő lecsendesülési pontot biztosított már a szett viszonylag korai szakaszában, még mindig leírhatatlan ennek a megindító darabnak a hangulata. De jött a „Beholder” és az „Existence v.4.1“, gyorsan újra táncra és bulizásra késztette a rajongókat. Az ütemek és Peter Spilles sötéten dübörgő hangja üvöltött a színpadról és megfertőzött mindenkit.

Az afterpartit a Faderhead-es srácok és a Super Mannheim csapata csinálta és azt kell, hogy mondjam, sokkal jobb volt, mint az előparti volt. A dj-k rámentek az ismertebb, klubkedvenc, táncparkettbarát dalokra, így igazi slágerparádé alakult ki. Az óraátállítás miatt azonban most 1 órával kevesebb ideig élvezhették a látogatók a bulit.

Kezek a magasban, basszus vibrálása a testekben és hatalmas közös éneklés-táncolás a már jól bevált Turbinacsarnokban. Ez volt az ebben az évben is teltházas E-tropolis 2026! A már befutott előadók és az izgalmas újoncok keveréke változatos estét eredményezett, amelyet a résztvevők hálásan fogadtak. A fekete szcéna tagjainak arcára mindenhol rá volt írva a zeneszeretet. Körülbelül 4000 ember élt át egy hosszú, izgalmas napot csillogó szintetizátorokkal és hangos ütemekkel. Európa minden tájáról gyűltek össze szintipop, ipari és EBM rajongók, hogy részesei legyenek ennek az egynapos fesztiválnak. Minden elektronikus stílus képviselve volt, az emberekben pedig egy dolog közös volt: a fekete zene iránti vonzalom. Idén először azonban a 2 színpadot nem sikerült jól összehangolniuk a szervezőknek, sőt két alkalommal várnunk is kellett a koncertekre, pedig szívesebben hallgattam volna addig is valamelyik fellépőt. Talán jövőre visszaáll majd a régi rend. Összességében sikeres fesztivál volt szuper hangulattal és jó bandákkal. Mi már nagyon várjuk a jövő évi eseményt! Bár idén először nem voltak kiírva a következő évi fellépők, kíváncsian várjuk! A jegyértékesítés már elindult, E-tropolis 2027, jövünk!