Ha van zenekar, akiknél nem közhely az, hogy “meg kell nézni, mert lehet, hogy utoljára látjuk őket”, az a Kraftwerk. A klasszikus felállás tagjai közül egyedül Ralf Hütter van az élők sorában, de ő is 77 éves már; amikor a Music Non Stop végén kissé hajlott háttal lebattyogott meghajolni, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nem biztos, hogy fogom még látni őt életem során. És persze ott a tisztelet is, azaz egy Kraftwerk-koncertet Magyarországon látni “kell”, hogy adózzunk az elektro-techno atyaúristenek előtt, (de akik például a kezdeteknél a hip-hop zenére is nagy hatást gyakoroltak (!), és máig olyan, távolinak tűnő zenekarok hivatkoznak rájuk, mint például a Coldplay vagy a Radiohead). De azonnal tegyük hozzá azt is, hogy egy Kraftwerk koncert soha nem rutinmenet: elég az hozzá, hogy most Veszprémben váratlanul egy plusz dalt vettek elő az idei programukhoz képest (a 2017 óta nem játszott Vitamint), ami legalább ötször akkora meglepetés, mintha a szintén hazajáró Depeche Mode játszana egy dallal többet “csak úgy” egy magyarországi helyszínen. És persze a hangzás: a Kraftwerk abban is nagy, hogy a régi, stúdiótechnikát maximálisan kihasználó albumaikat folyamatosan újrafazonírozzák a jelenkor technikája adta lehetőségekkel. Ezért is volt relevancia értékű az 1991-es The Mix lemezük, ezért volt nagyszerű a 2005-ös Minimum Maximum “élő” dupla albumuk és ezért volt egészen kiváló a néhány évvel ezelőtti 3-D The Catalogue című vállalkozásuk, ahol vették az összes (!) albumon megjelent dalukat és több helyszínen újrajátszották, ráadásul megváltoztatták az eredeti korongok dalsorrendjét (majd ezt meg is jelentették hanghordozón). Az első hallásra istenkáromlásnak tűnő kísérlet kiválóan sült el: szerintem kivétel nélkül jobban ülnek az “új” dalsorrendek, és az újraremixelések is zömmel jól sültek el (tegyük hozzá, hogy az esetek nagy részében nem kell őrült remixekre gondolni, sőt, gyakran a korábbi lemezen található hangzáshoz tértek vissza, pl. a The Mix verzióhoz képest). Nem véletlenül nyerték el a legjobb dance/elektronikus albumért  járó Grammy díjat 2018-ban ezért a kiadványért.

Ha 2023 nyár és koncert, akkor eső! Tamásiból, Tolna megyéből érkeztem, Siófokon bevártam kedves régi ismerősömet, a várakozás perceit pedig a siófoki buszvégállomás melletti kocsmában töltöttem. Ismerősöm megérkeztével pedig már indultunk is Veszprémbe, ahol hatalmas zápor fogadott minket. Nagyon kellemes meglepetés volt mindazonáltal, hogy megláttuk, hogy a Gyárkert nevű szórakozóhely – ahol a koncertet adták – mintegy huszonhét méterre fekszik a buszvégállomástól! Pedig fel voltunk készülve további bonyolult buszozásra-taxizásra, de nagyon nagy öröm volt, hogy ennyire központi helyen van a koncert helyszíne. A kifejezetten erős esőben egy maroknyi rajongói csapat már ott várakozott – nagy tisztelettel köszöntünk oda nekik, jó koncertet kívánva, de mi természetesen nem álltunk be melléjük, inkább egy közeli hamburgeresnél húztuk ki az eső nagy részét. Szerencsére a koncert közeledtével az eső alábbhagyott, és noha később is be-beindult a szemerkélés, a koncert kezdetére teljesen elállt az égi áldás, sőt, a koncert felétől már a csillagokat is láthattuk a fejünk felett. 

A Gyárkert kiváló helyszín: barátságos beengedés, tessék-lássék táskaellenőrzés, és az egész helyszín egy lankás domboldalon fekszik, azaz hátulról is kitűnően látható a színpad. A mosdók kulturáltak (igaz, nagy volt a sor), a pultoknál budapesti árakkal találkoztunk, de nagyon nem is vártunk másra. Még egy utolsó sör után be is álltunk nagyjából a tizedik sorba, és vártuk az ígért warm up-ot. Na, ebből semmi nem lett, teljes csend volt a koncert előtt. 

Pontos setlist lapult a telefonomban, pontos kezdési és zárási időponttal (9-11), amibe aztán beledobták a Vitamint, de hát ennél  nagyobb gondunk sose legyen! Pontban 20:50-kor kezdődött a szokásos 10 perces, ambient jellegű warmup, miután óramű pontossággal 21:00-kor érkezett a “Meine damen und herren” bevezető és a Nummern, majd elénk lépett a zenekar jelenlegi négy tagja. Pont előttünk állt Ralf Hütter, majd jön a már szintén veteránnak számító, a zenekarban 1991 óta játszó Henning Schmitz, majd a két “új” tag, Falk Grieffenhagen, valamint a csak idén (!) csatlakozó Georg Bongartz. Ő Fritz Hilpert helyét foglalta el, aki az év elején lépett ki a zenekarból, ismeretlen okokból. És persze nagyon hiányoltuk a 2020-ban elhunyt alapító tagot, Florian Schneidert, igaz ő 2018-ban, az utolsó budapesti Kraftwerk-koncerten sem volt már a zenekar tagja. 

Azt írtam, hogy Nummern és nem Numbers, és ez volt a koncert egyik meglepetése. A Kraftwerk ugyanis hatodszor lépett fel Magyarországon, de mindössze az első két fellépésükön, 1981-ben és 1991-ben énekeltek németül. Én 2004 óta láttam őket, és azóta minden alkalommal – 2004 Budapest Sportaréna, 2009 Balaton Sound (!), és 2018 Budapest Sportaréna – angolul énekeltek. Érdekes kérdés, hogy most miért németül adták elő a dalokat (a turné többi állomásán tudomásom szerint angolul énekeltek). Ez néha még a kivetítést is megzavarta: a Radiactivity például folyamatosan angol nyelvű kivetítéssel ment, noha ezt a dalt is németül adták elő. 

A Nummern után jött a Computerwelt, majd ahogy várható volt, folytatódott a Computerwelt album prezentálása (az It’s More Fun To Compute-Heimcomputer), több improvizációs résszel karöltve. Majd jött a turné egyik kedves eleme; a Spacelab alatt a kivetítőn ugyanis Veszprémet lőtte be az űrsikló lokációként, majd a város látképe előtt ereszkedett a Földre, hogy aztán a még üres Gyárkert színpad előtt érjen földet. Minden turnéhelyszínen eljátsszák ezt, de mégis nagyon bájos gesztus ez; látszik, hogy valamennyire minden koncertjükre külön készülnek. 

Az ätherwellen (azaz az Airwaves) következett, ami nekem nagy kedvencem a Radio-Activity lemezről, ám a kissé vásári hangzású 3-D verzióját játszották, ami aztán egy régi-új dalba, a mindmáig kiadatlan Tango című alkotásba ment át. Állítólag ezt a dalt már játszották a kilencvenes években is, de igazán az elmúlt két évben lett a setlist része – számomra kicsit amolyan Tour De France Soundtracks lemezről lemaradt pattogós house-dalnak tűnt, de elfért. Az eddig is nagyon rendben lévő hangzás aztán a Die Mensch-Maschine című dalnál érkezett meg igazán: tényleg tudatmódosító, hajrezegtető, ruharázkódtató volt némelyik basszus, de közben tudtunk beszélgetni is – nagyon tiszta volt a hangzás, le a kalappal a Gyárkert hangosítója előtt (még akkor is, ha később aztán néhány dalnál mintha visszavette volna párszor a hangerőt), és persze az is tény, hogy a Kraftwerk nem tartozik a nagyon nehezen hangosítható zenekarok közé. A túl sokszor nem játszott Electric Café következett, nagy örömömre, majd jöhetett az Autobahn nyugodt ringatózása. Mindannyian együtt élvezhettük a német autópályákat a KR 70-es rendszámú Wolksvagen bogárban, ill. a KR 74-es Mercedesben. Egész jó csillapító hatása van számomra a dalnak, amit a nyugodt kivetítés – ami természetesen a show alatt végig a koncertélmény szerves része volt a négy szoborként álló zenekari tag mögött – csak megerősített. 

Három olyan dal következett, ami számomra nem tartozott a legjobb élmények közé: valamiért lejjebb vették a hangerőt, és a Computerliebe 3-D változata amúgy sem nagy favoritom (itt a The Mix verzió a kedvencem). A furcsa darabosság megmaradt a nagy slágerre, a Das Modell-re is, noha az ikonikus szintetizátordallamot egy emberenként énekelte mögöttem a tömeg. A Neonlicht pedig nekem személy szerint nem nagy favoritom. Itt kell viszont elmondanom, hogy ritka normális a Kraftwerkre járó tömeg: mellettem egy apuka a tízévesforma kisfiával táncolta végig (!) a koncertet, és a tizedik sorban folyamatosan figyeltek/figyeltünk rá, hogy mindig jól lásson a kissrác. Nyomakodásról, lökdösésről szó sem volt a koncert ideje alatt. Világos volt, hogy a Kraftwerk rajongótábor nem a legbalhésabb közönségek közé tartozik, de így is nagyon kellemes volt a meglepetés. 

Innentől viszont nem volt megállás: elkezdett számolni a Geigerzähler és jött a Radioaktivität – ennek a dalnak számomra minden verziója jobb és jobb, mint az eredeti, pedig már az eredetit is kedveltem. A 3-D változat “Fukushimás” verziója a kísérteties japán szövegű betéttel egészen katartikus hatást gyakorolt, a már említett más nyelvű kivetítés ellenére. Ráadásul itt ismét “visszahangosodtunk”, azaz minden adott volt a katarzishoz. Következett a Tour De France “szörnyszülött” változata, ahol az 1983-as eredeti dalt a második etapra a 2003-as remixével folytatják – én nagyon kedvelem ezt a kifejezetten “veretős” verziót, és nagyon élvezetes volt, ahogy az eredeti dalnál archív felvételek látszódtak a francia kerékpáros viadalról, az “új” (20 éves…) változatnál pedig már az “új”, a modern Tour De France-ról szóló bejátszások. Nem mondhatom, hogy rövid ez a verzió (bár nem a teljes 3-D változatot játszották), viszont számomra nagyon élvezetes volt, néhány perc erejéig egy kicsit elmentünk szinte a klubzene irányába…

Ezek után Hütter konzultált egy rövidet Henning-gel, és következett a minden előzmény nélküli Vitamin, amit már említettem – így a “betonbiztosan” várt 2 óra helyett 2 óra 5 percet játszott a Kraftwerk, minden előzmény nélkül! Nem akarom azt mondani, hogy ez nem véletlen, vagy hogy ez azt jelenti, hogy itt különösen szívesen játszanának, de azért nem hagy nyugodni a gondolat, hogy miért pont itt játszottak hosszabb programot, ha sehol máshol nem? A Vitamin után aztán jött a techno-indusztriál szörnyeteg, a Trans-Europa Express, természetesen a Metall Auf Metall betéttel. Önfeledten csapkodtam a levegőt, ahogy az eredeti dalban a vasakat ütötték – itt született meg az indusztriális zene, 1977-ben! Annak ellenére volt számomra ez az egyik csúcspont, hogy leginkább a Minimum-Maximumos változatot kedvelem, ami ráadásul pont Budapestről került a 2005-ös, angol nyelvű kiadványra. Egészen elvesztem a kivetítésben, a végtelenbe futó vonalakkal… Ezután minden ráadás nélkül a Die Roboter következett, a fesztiválprogramhoz illően (sajnos) robotok nélkül. A közelemben álló orosz rajongók mindenesetre a torkuk szakadtából üvöltötték az anyanyelvükön szóló szövegrészeket. 

Arra számítottam, hogy a Planet Der Visionen kárára került be a Vitamin a setlistbe, de nem, játszották ezt a dalt is – kicsit meglepő, hogy ennyire a slágerblokkban, hiszen ez nem tartozik a Kraftwerk legkedveltebb és leghíresebb dalai közé, de nekem bejött. A zárás pedig természetesen a Boing Boom Tschack-Techno Pop-Musique Non Stop egyveleg lehetett csak, ahol jól hallatszott, hogy mely részeket játsszák tutira élőben: az egyik hangeffektet jóval hangosabban, és gyakrabban ismétlődve játszották, mint más alkalmakkor. Jöhetett a szokásos, ám számomra mégis nagyon hatásos elbúcsúzás: mind a négy tag egy-egy szólót lenyomva, egyesével távozott a színpadról, előtte a színpad szélén meghajolva. Utoljára jött Ralf Hütter (akinek egyébként valami baj volt a ruhájával, a Mensch-Maschine környékén egy színpadi segítő igazított is rajta valamit), aki fáradtan búcsúzva, a “Viszontlátásra Veszprém” elköszönést a leghatározottabban nem bevállalva hajolt meg előttünk és tűnt el a színfalak mögött. A színpadon pedig ottmaradt a zene, hiszen “Musique Non Stop!”, és talán ez lehet a válasz arra, hogy láthatjuk-e a Kraftwerket akkor is, amikor már nem lesz Ralf Hütter: talán egyszerűen őt is csak helyettesíteni fogják, és négy “új” taggal fognak turnézni, hiszen a “Zene soha nem áll meg”, és különben is, nem fontos a zene előállítója, csak maga a zene; mint ahogy az autót vezetve sem jutnak eszünkbe az autót összeszerelő munkások. 

Mi viszont nagy hálával gondoltunk a MÁV-ra, akik külön éjszakai járatot “küldtek” Veszprémre, ami aztán viszonylag hamar hazarepített minket Budapestre. És azóta nem hallgatok semmilyen más zenét, csak Kraftwerket. A zene soha nem áll meg!

Szigi tollából. Köszönjük!