A választás napján a koncertre járóknak is volt miből választani: a Dürer is erős programmal csábított, mi azonban végül az A38 mellett tettük le a voksunkat. A hajón kezdéskor még szellős volt a tér, de szépen lassan megtelt élettel, és a végére egy kényelmes, kétharmados teltház alakult ki. A közönség is igencsak nemzetközire sikerült, mindenfelől hallani lehetett idegen szavakat: francia, angol és német beszélgetések keveredtek a koncert előtti zsongásban.

Cameron Findlay egyszemélyes projektje, a Kontravoid pontosan kezdett, a védjegyévé vált fehér, arcot eltakaró maszkban lépett a színpadra. Innentől szinte gépies mozgással, rángatózva reagált az előre felépített ütemek, loopok és groove-ok lüktetésére, miközben a vakító stroboszkóp is időről időre felvillant, nehezítve a fotósok munkáját is. A koncert során valójában nem történt sok váratlan fordulat: Findlay csak ritkán nyúlt bele élőben a hangzásba, inkább hagyta, hogy a gondosan felépített zenei alapok vezessék az egészet. A kanadai „szintimágus” hangzásvilágában a coldwave, darkwave, indusztriál és EBM elemei keveredtek egymással, a „Dead Shot“, a „Cost Of Life“, a „How It Ends” és a „Too Deep” különösen táncra perdítette a rajongókat. A 45-50 perc hamar eltelt, a zenész maszkját levéve, kalapját lendítve hagyta el a színpadot.

Rövid átszerelés után jött is az amerikai A Place To Bury Strangers. A triót “a legfülsüketítően hangos garage/shoegaze zenekar, amit valaha hallottál” címet kapta, nem véletlenül, mi is kevés ideig bírtunk legelöl állni. A banda mindig is ismert volt a megdöbbentő, teljesen kiszámíthatatlan, váratlan fordulatokban bővelkedő koncertjeikről és most sem fogták vissza magukat. Az énekes már rögtön az elején a földhöz csapkodta a gitárját, majd a hangszereiket magukkal hozva az egész együttes levonult az emberek közé és ott zenéltek tovább. Miért is ne, ha már hangos, legyen személyesen is az. Az énekes egy világító keverőpultot tologatott, mint valami diszkós bevásárlókocsit, a dobos csajszi pedig pedig kinézett magának egy rajongó hölgyet és spontán közös dobolásra hívta. Hazafele menet egy villamossal mentünk a lánnyal, aki még mindig az est hatása alatt volt és olyan lelkesedéssel mesélte az élményeit a barátjának, mintha minimum egy másik dimenzióból tért volna vissza. A koncert vége felé egyébként visszamentek a tagok a színpadra és teljesen átrendezték a terepet, valószínűleg azért, mert még maradt pár épen maradt tárgy, amit nem tettek tönkre. Mikor kiléptünk az utcára, a miniszterelnök-választás utáni hangzavar és ünneplés is simán felvette a versenyt a koncert káoszával és rátett még egy lapáttal, mintha a város is beszállt volna a koncert ráadásába.