Múlt pénteken egy igazán izgalmas estének néztünk elé az A38 hajón, ugyanis még sosem voltunk italo-diszkó koncerten, pláne nem olasz nyelvű dalcsokorral fűszerezve. A bejutás gördülékenyen ment és mire felértünk a Tetőteraszra, már el is kezdődött az este hangulatát megalapozó DJ szett, amely afféle felvezetésként szolgált a későbbi élményekhez.

A Perrin & Constant K fellépése már az első pillanattól egy sajátos, félig sci-fi, félig diszkóuniverzumba repítette a közönséget. Nem egyszerű koncert volt, inkább egy történet: Constant K, a robotember-macska és Perrin, az űrbéli diszkólovag szövetségre léptek egy furcsa, csillogó világban. Ebben az univerzumban fegyverek helyett glitterágyúk dördültek, meteoritok helyett tükörgömbök lebegtek és disztópia helyett csak egy dolog létezett: a diszkópia. Constant K megjelenése külön is emlékezetes volt: fején hatalmas macskasisak tátongott, egyik karja karomban végződött, mintha egy futurisztikus lény és egy képregényhős keveréke lenne. Perrin ezzel szemben egy bordó zakóban és napszemüvegben állt a színpadon, igazi kozmikus eleganciával. Vokódert használt és időnként belebeszélt a mikrofonba, mintha nemcsak énekelne, hanem narrálná is ezt a különös diszkótörténetet.

Zeneileg a 70-es évek funk-soul öröksége és a mai modern elektronikus zene keverékét hallhattuk. Az egész produkció könnyed és sodró volt: olyan érzést keltett, mintha egy tengerparton ülnél naplementében, a levegő még meleg, a fények aranyba hajlanak, miközben koktélt szürcsölsz és a háttérben egy intergalaktikus lounge-diszkó szól. A számok finoman hömpölyögtek egymásba, nem voltak éles váltások, inkább egy folyamatos, lebegő hangulat uralta az egészet. Perrin és Constant K között megvolt az összhang, láthatóan jól reagáltak egymás játékára. A koncert nagyjából 45–50 percig tartott, volt aki végig benne is maradt ebben a diszkópiában, mintha egy másik dimenzió strandján ragadt volna, ahol a furcsaság természetes, a csillogás alapállapot és ahol egy robotmacska és egy diszkólovag szövetsége teljesen magától értetődő.

Az átszerelést követően a színpad hátulján lassan életre kelt a látvány: két hatalmas V betű izzott fel, a pódium elején pedig Valentino Vivace felirat ragyogott élénk sárgában. Nem sokkal később megérkeztek a zenészek és elfoglalták helyüket a hangszereiknél, mintha egy gondosan megkomponált jelenet szereplői lennének. Az öt fiú megjelenése legalább annyira része volt a produkciónak, mint maga a zene: mélyen kigombolt ingekben és merészen kivágott, csillogó atlétákban léptek színpadra, amelyek szándékosan engedték láttatni a mellszőrzetüket, persze nem hiányozhattak a makkos cipők sem a fehér zoknival és az elmaradhatatlan bajusz. Ez a fajta teátrális, kissé ironikus szexepil már önmagában megalapozta a hangulatot és úgy tűnt, ez működött is, hiszen az első sorokban szinte kizárólag lányok táncoltak, szemmel látható lelkesedéssel.

Az italo diszkó és a diszkógömb-romantika ismét menő. Valentino a popzene új hullámának egyik legjellegzetesebb hangja. Svájc olasz nyelvű régiójában született és jelenleg Zürichben él. A fiúk most léptek fel először Budapesten és nagyon örültek, hogy itt lehettek. Az este során az italo discot, a french touch-ot és az indie popot ötvözte egy olyan hangzásban, amely egyszerre volt retró és futurisztikus. Zenéje a csillogó szintetizátorokból, a fülbemászó dallamokból és az olasz dalszövegekből állt. 2022-es debütálása óta meséli történeteit és hamarosan még több várható, ugyanis az új zene már a láthatáron van, májusban jelenik meg a következő album, amiről pár dalt be is mutattak nekünk, persze nem feledkeztek meg a jól bevált régi slágerekről sem. Jöttek a pumpáló, dübörgő himnuszok, mint a „Come Mai“, vagy az „Anima romantica“, néha azonban lelassítottak a „Ti sento“, vagy a „Baia Degli Angeli” című számokban, amik tisztelgések az elhunyt italo diszkó úttörője, Pino D’Angiò előtt.

Szinte már rögtön az elején ellőtték a legvibrálóbb slágerüket, az „Eroi“-t, amit természetesen nagy őrjöngés és tánc fogadott. Az énekes igyekezett eufóriát kelteni és dopaminnal elárasztani minket, mindvégig fent tartotta az energikus hangulatot és a közönség lelkesedését. Az egyik – feltehetően egy új dalnál- felkapta a szintetizátor elé dísznek odakészített csörgő telefont és beszéd közben vicces grimaszokkal szórakoztatta a rajongókat. A „Hulahoop” alatt pedig elővett egy hulahopp karikát és éneklés közben ügyesen pörgette a derekán. Az „Eroi” során csörgőt használt, a gyorsabb tempójú „Meteoriti”-nél pedig szétnyitotta a táncteret, lement a közönség közé és közös táncra hívott mindenkit. Egy lány és egy srác két oldalról el is kapták és alaposan megforgatták. A visszataps után még két dalt eljátszottak nekünk, aztán mindenki a saját tempójában folytatta az estét: volt, aki a merch pulthoz indult dedikálásra, fotózásra vagy vásárlásra, mások a csillogó energiával feltöltődve már az afteren buliztak tovább és akadtak olyanok is, akik hazafelé vették az irányt, fejben még sokáig visszaidézve az est legjobb pillanatait.