Másfél hete koncerten voltunk az A38 hajón, ami már önmagában kalandosra sikerült, az odajutás konkrét túlélőtúra lett. Útközben derült ki, hogy a metró szabadságra ment, helyette pótlóbuszok próbálták megoldani az életet, természetesen sikertelenül. A buszsáv úgy nézett ki, mint egy parkoló, ráadásul nyilván pont akkor kellett minden tűzoltónak és mentőnek is arra járnia. Egy ponton komolyan felmerült bennünk, hogy gyorsabb lett volna legyalogolni… visszafelé. Kapunyitás után estünk be, ahol egy kisebb népvándorlás fogadott. A sor nemcsak hosszú volt, hanem kreatív is: az előttünk állók például úgy értelmezték a „vacsorajegy” fogalmát, hogy az koncertbelépő + Michelin-csillag + backstage pass egyben. Emiatt a várakozásunk is kapott egy kis „extended version”-t.

Végül bejutottunk (győzelem!) és még az első sorban is találtunk egyetlen szabad helyet, amit igen gyors tempóban el is foglaltam. Bent rájöttünk, hogy ez inkább osztálytalálkozó, mint koncert, mivel a közönség legalább 10%-át simán ismertük. Az előzenekar pontosan kezdett (igen, ilyen is van), a székesfehérvári Crow Black Dream pedig olyan füsttel és fényekkel jött, mintha minimum egy másik dimenzióból érkeztek volna. Az énekes Robi pestisálarcban lépett színpadra, ami erős nyitás, az első szám után le is dobta, valószínűleg abban énekelni nem a legegyszerűbb. A basszeros Milán pedig kalapban tolta, full karakter. Bele is csaptak a „Hogyan tovább”-ba, ami már önmagában is egy útkereső kérdés, mi már viccelődtünk, hogy felléptek nagy kedvenceik előtt, szóval a következő logikus lépés: az angol névrokon Robert bácsi. Hajrá fiúk! 😀

Az „Olyan világ” hozta a kötelező „na igen, ilyen ez a világ” hangulatot, a „Nem Elég” Hold feldolgozás pedig rég eltemetett érzéseket hozott fel mindenkiből, a dalt külön Papinak ajánlotta a banda, persze láthatóan mások is nagyon örültek annak a számnak. A „Miért Sírsz” közben ment a susmus a színpadon, mintha valami nem lenne oké, de mi ebből annyit érzékeltünk, hogy… minden oké, nem vettünk észre semmi technikai hibát, szerintünk minden pöpecül szólt. Közben kiderült, hogy majdnem napra pontosan egy éve jött ki a zenekar második albuma, a „Peremvidék”, úgyhogy jött is róla a címadó dal. Robi észrevehette barátját a tömegben, mert megköszönte azt is, hogy Utolsó Hullám koncertre is járnak az emberek.

Aztán szépen sorban jöttek a számok: „Fantomfájdalom” (mert miért ne fájna minden), „Por és Vér” (már a cím is elég erős képeket hordoz, és jól illeszkedik a zenekar sötétebb, melankolikus világához), „Fázom, Félek” (köszi, már mi is), majd egy kis remény a „Valaki vár” formájában. A végére az énekes bedobta, hogy „nem aludtam 3 napja és itt vagyok „Álmatlanul”, amit így első ránézésre mindenki gondolkodás nélkül el is hitt, hiszen nagy dolog teltház előtt játszani, pláne úgy, hogy a főzenekar eleve nagy kedvenced. Milán odaadta a kalapját Lilinek, így láttatni engedte, hogy levágatta a haját, Robi pedig már-már akrobatikus mutatványokat végzett a mikrofonállvánnyal. Utolsó számként jött egy feldolgozás a másik török csodától, a Ductape-től, a „Red Scar”, majd kötelező közös fotó és a levonulás.

Szerencsére nem kellett sokat várni a fő fellépőre, a She Past Away a meghirdetettnél 15 perccel korábban kezdett, így aki az utolsó pillanatban érkezett, könnyen lemaradhatott a nyitányról. Az első dal rögtön az „İçimdeki Düşman” volt, magyarul körülbelül „A bennem lévő ellenség”. A zenekar egyik tipikus, súlyos hangulatú száma ez, amely a belső harcokról, az önmagunkkal vívott küzdelemről szól. Arról az érzésről, amikor rájövünk, hogy a legnagyobb ellenfél sokszor nem a külvilág, hanem saját magunk. A hideg gitártémák és a monoton, mégis érzelmekkel teli ének tökéletesen rántotta be a közönséget az este világába. Ezután az énekes magyarul köszöntötte a közönséget: „Jó estét, Budapest!” – méghozzá meglepően jó kiejtéssel. Az első sorból azonban látszott a trükk: a szöveg nagy betűkkel felragasztva várta a földön, hogy biztosan hibátlanul sikerüljön a megszólalás. A közönség természetesen így is hatalmas ovációval fogadta.

Innen egyből tovább sodort minket a „Durdu Dünya” („Megállt a világ”), amely inkább egy megfagyott időérzetről, egy érzelmileg mozdulatlan állapotról szól. Mintha minden megállna körülöttünk, miközben belül tovább zakatolnak a gondolatok. A dal után újabb magyar mondat érkezett: egy egyszerű, de szerethető „köszi szépen”. A következő szám, a „Katarsis”, már címében is erős érzelmi kitörést ígért. A dal a felgyülemlett feszültség felszínre töréséről, a belső megtisztulásról szólt és élőben különösen erősen működött. Utána angolul szóltak a közönséghez: „Jó újra itt lenni, hogy vagytok?” A „Mizantrop” még mélyebbre húzta az estét. A dal egy olyan lelkiállapotot mutatott meg, ahol a külvilág már nem kapcsolódási pont, hanem olyan valami, amitől az ember inkább elhatárolódna. A szám után a szintetizátoros próbálta felrázni a közönséget: „Mi a helyzet, Budapest? Táncoljatok!” és már indult is az „Asimilasyon”, amely a kényszerű beilleszkedés nyomasztó érzését dolgozta fel.

Az énekes újabb „köszi”-je után következett az egyik legerősebb pillanat, a „Ritüel”. A dal arról beszélt, hogyan válhatnak saját szokásaink és gondolataink börtönné. Az ismétlődő minták idővel természetesnek tűnnek, miközben észrevétlenül fogva tartanak bennünket. A szám végén a szintis középre jött tapsoltatni, az énekes pedig ismét magyarul köszönte meg a fogadtatást. A „Sessiz Orman” („Csendes erdő”) szinte teljes transzba vitte a termet. A dal egy olyan belső térbe vezetett, ahol minden elnémult és a csendben csak a saját gondolataink maradtak, igaz túl hangosan. Ezt követte a „Kasvetli Kutlama”, amelynek címe nagyjából „borús ünneplést” jelent. Maga a cím is paradoxon: egy ünnep, amelyből hiányzik az öröm és csak sötétséget ad. Táncolható, mégis mélyen melankolikus dal, tökéletes lenyomata a zenekar világának.

Ezután négy szám következett teljes megszakítás és mindenféle konferálás nélkül. Az „Inziva” törökül kb. „elvonulás”, „remeteség”, „önkéntes elszigetelődés”, a dal az önkéntes elvonulásról szólt, arról, amikor az ember kivonul a nagyvilágból, hogy megvédje magát, miközben ott lebeg a kérdés, hogy ez -e a valódi megoldás és vajon ezzel nem csak egy újabb bezártságot szerez magának. A „Ruh” („Lélek”) egy megtört, önmagától eltávolodott belső világot mutatott meg. A „Kaygan Kayalıklar” („Csúszós sziklák”) az élet bizonytalanságának képe: a létezés egy instabil talaj, ahol minden lépés veszélyes lehet, mert könnyű megcsúszni és elbukni, így minden lépés bizonytalan és folyamatosan egyensúlyozni kell. Végül az „İnsanlar” („Emberek”) teljes kiábrándultsággal szemlélte az emberi kapcsolatokat és a közösséget.

A visszataps után már oldottabb hangulatban tértek vissza a tagok. A szintetizátoros lehúzott egy kis kupica pálinkát, majd angolul megjegyezte: „Abszolút szuper este volt veletek, Budapest.” Az énekes ekkor már atlétában állt a színpadon, az inget időközben ledobta magáról. A ráadásban érkezett a „Bozbulanık”, amelynek címe nagyjából „elmosódott”, „homályos”, „zavaros” jelentésű. A dal azt az állapotot írta le, amikor minden bizonytalanná és ködössé válik körülöttünk és megpróbálunk eligazodni ebben a ködfátyolosan bizonytalan helyzetben. Az „İzole” az elszigeteltség érzését bontotta tovább, amikor valaki elszakadt a külvilágtól és másoktól, ebben az állapotban próbál létezni és nem feltétlenül találva kiutat belőle. A záró „Hayaller” („Álmok”) az álmok szépségéről és törékenységéről szólt és arról a fájdalmas felismerésről, amikor ráébredünk, hogy sosem válnak valóra és talán örökre csak álmok maradnak.

A koncert végén a szintetizátoros még egyszer kijött tapsoltatni a közönséget: „Csodálatosak voltatok, szeretünk titeket, legközelebb találkozunk” – búcsúztak tőlünk. Az este azonban itt még nem teljesen ért véget: sokan reménykedtek benne, hogy a merch-pultnál sikerül majd elkapniuk a zenekart egy közös fotóra vagy néhány szóra, de sajnos ezúttal nem jöttek ki. Ettől függetlenül az egész koncert pontosan azt adta, amit a darkwave/posztpunk rajongói vártak: hideg, sötét, mégis érzelmileg intenzív utazást az elidegenedés, a belső küzdelmek és a melankólia világában. Egy estét, ahol a táncolható basszustémák mögött végig ott lüktetett valami mélyen emberi szomorúság.