Vasárnap este az Instant adott otthont egy igazán sötét hullámokkal átitatott programnak. Már kezdésre sikerült odaérni, pár perccel később pedig Luca indította az estét felvezető DJ-szettjével. A válogatásban a klasszikus és modernebb gót, darkwave és posztpunk kedvencek váltották egymást: szólt többek között a Sisters Of Mercy, Siouxsie And The Banshees, de még a Ductape is. A korai időpont miatt ugyan még nem telt meg a terem, de akik jelen voltak, azok láthatóan jól érezték magukat: beszélgettek, táncoltak, lassan felvette mindenki az este ritmusát.

Körülbelül tízperces csúszással érkezett a színpadra az előzenekar, az Utolsó Hullám, akiknek néhány nappal ezelőtt jelent meg legújabb lemezük. A színpadra került a rózsákkal díszített mikrofonállvány (azt hittük, hogy a főzenekaré lesz, tévedtünk), a kivetítőn feltűnt a zenekar neve, a négy tag pedig napszemüvegben vonult fel a pódiumra. Motyó, az énekes rögtön be is mutatkozott: „Mi vagyunk az Utolsó Hullám, az első számunk a „Lángoló Leopárd.” A dal végén egy pillanatnyi szünetet kért, mivel a sör az öltözőben maradt, amit hangos nevetés fogadott a közönség részéről. Ezután elárulta, hogy az este során új és régi dalok váltják majd egymást.

A „Tévelygés” után az új album nyitódala, a „Nincsen Semmi” következett. Az énekes ezután letette a gitárját, majd viccesen megjegyezte: „Vetkőzünk”, miközben lekerült róla a bőrkabát, és már bele is csaptak az „Ez A Reggel” című számba. A dal végén csak annyit tett hozzá: „Ilyenek ezek a reggelek.” A következő dalt úgy konferálta fel, hogy „ki volt adva már korábban, de most újrakevertük, na de mindegy is, jöjjön a „Resist”.” Ekkor azonban technikai probléma adódott: a kifelé szóló hangfalak nagyjából egy percre elnémultak. „Igen, hallottuk mi is, szerencsére visszajött a hang”, reagált Motyó, amikor helyreállt a rendszer.

Az este egyik leglassabb és legmelankolikusabb pontját a „Szárnytalan Angyal” jelentette, majd egy teljesen új szerzemény következett. „Ezt a számot még nem hallottátok, a többit játszottuk itt-ott, de ezt nem”, mondta a dalnok felvezetésként a „Hordalak Magamban” előtt. Ezután az új album záródala, a „Vér Fog Ömleni” hangzott el. A koncert végéhez közeledve egy régebbi szám, az „Utolsó Hullám” következett, majd az est meglepetése: egy Sisters-feldolgozás. A főzenekar énekesnőjét is színpadra hívták és együtt adták elő a „Nine While Nine”-t. A produkció egyik kedves, emberi pillanata volt, hogy Leah a földre helyezett telefonról olvasta a dalszöveget, ami csak még közvetlenebbé tette az egész előadást.

Az átszerelés után nem kellett sokat várni a főzenekarra sem: hamarosan színpadra lépett a texasi Rosegarden Funeral Party. Leah Lane énekesnő mosolyogva köszöntötte a közönséget, röviden bemutatta a zenekart, majd megjegyezte, mennyire örülnek, hogy tavaly szeptember után ismét Budapesten lehetnek. Az estét az „Almost Heaven” nyitotta, bár rögtön itt is akadt némi technikai probléma a hangosítással. A „Tortured Decline” alatt újabb nehézség adódott: a mélydob elmozdult játék közben, így a szám végén gyorsan kértek valamit, amivel ki tudják támasztani.

A kisebb fennakadások azonban egyáltalán nem törték meg a koncert lendületét. Nem sokkal később felcsendült a „Polaroid”, ami számomra az egyik csúcspont volt, nagyon szeretem azt a számot. A rendkívül táncbarát, klubkedvenc dalra szinte az egész terem egyszerre mozdult meg. „Kíváncsiak vagytok valami újra is?”, kérdezte Leah, majd érkezett a „Shattering Glass”, később pedig a szintén új „Ruins”. „Van még új a zsebünkben, reméljük tetszik nektek”, mondta felvezetésként a „Void” előtt. A zenekar láthatóan nagyon hálás volt a fogadtatásért. Az énekesnő külön kiemelte, milyen különleges érzés számukra, hogy texasi zenekarként Budapesten játszhatnak és ezt a közönség támogatásának köszönhetik.

A „Blame And Burden” előtt megemlítette, hogy a dal a NITE csapat együttműködésével jött létre. A szokásukhoz hűen a vége felé Leah hosszabban is beszélt a közönséghez. Elmondta, hogy amikor a koncert után mindenki visszatér a hétköznapokba, találkozhatnak olyan emberekkel, akik bántóan vagy furcsán viselkednek, de szerinte fontos, hogy próbáljunk kedvesek és toleránsak maradni velük, mert lehet, hogy olyan problémákon mennek keresztül, amelyeket kívülről nem látunk. Ezután arról beszélt, hogy ugyanezt a szeretetet és megértést saját magunk felé is fontos megmutatni, hiszen mindannyian hordozunk nehézségeket. Beszédét azzal zárta, hogy a zenekar szereti a közönséget, és mindenki mögött ott áll a családja, legyen az vér szerinti család vagy barátokból választott közösség.

A koncertet két régebbi dal, a másik nagy kedvencem, a szöveg témájával ellentétben különösen energikus, táncolható darkwave hangzású „Fear Of Feeling Nothing” és a „Once In A While” zárta. Azt azért sajnáltuk, hogy nem adtak ráadást, de a fellépés után a banda tagjai kijöttek a merchpulthoz, fotózkodtak és beszélgettek a rajongókkal, ami tökéletes lezárása volt ennek a közvetlen, jó hangulatú estének.