Egy hete volt a Cabaret Voltaire koncert a Dürer nagytermében. Eredetileg nem is terveztem, hogy elmegyek, de végül úgy alakult az este, hogy mégis sikerült eljutnom a rendezvényre és nagyon örültem, hogy a véletlen úgy hozta, hogy ott lehettem.

A főzenekar előtti Man+Machine warm up-olása meglehetősen családiasra sikerült. A program pontosan 18:30-kor kezdődött és másfél órán keresztül szólt a zene megállás nélkül. A közönség létszáma meglepően alacsony volt, nagyjából 20-25 ember lehetett jelen, ami még intimebbé tette az estét. A terem ráadásul csak félig volt használatban: a helyiséget egy függönnyel választották ketté, így a rendelkezésre álló tér is kisebbnek hatott. Mindez inkább egy zártkörű összejövetel benyomását keltette, mintsem egy nagyobb klubeseményét.

A zenei válogatás főként számomra kevésbé ismert tételekből állt. Egyetlen dalt ismertem fel biztosan, a Nine Inch Nails egyik számát, ami kellemes kapaszkodót jelentett az egyébként nagyrészt ismeretlen repertoárban. A hangzás végig feszes és következetes maradt, a másfél órás szett pedig pontosan annyi volt, amennyi egy bemelegítő programtól elvárható és ami inkább a zenére koncentráló törzsközönségnek szólt, mint a nagy tömegeknek. A végén Dani lejött a színpadról és személyesen is megköszönte az első sorokban állóknak, hogy eljöttek.

A Cabaret Voltaire budapesti koncertje már önmagában történelmi jelentőségű esemény volt: az ipari elektronika egyik legfontosabb úttörője ötven évvel az első fellépése után először jutott el Magyarországra. A Dürer Kert közönsége így nem egyszerűen egy koncertet láthatott, hanem egy olyan zenekart is, amelynek hatása a későbbi indusztriál, EBM, techno és kísérleti elektronikus színtér számtalan szereplőjénél tetten érhető.

A munkásvilág embertelen rutinjáról szóló „24/24”, az emberek mesterséges szerepekbe kényszerítéséről szóló „Animation”, valamint a karrierhajszolást és az önkizsákmányolást kifigurázó „Why Kill Time (When You Can Kill Yourself)” dallal kezdtek. A bandánál gyakori, hogy a politikai vagy társadalmi üzenetet ironikus, nyugtalanító szlogenekbe sűrítették. A „The Set Up” feszes, gépies ritmusai, az ismétlődő motívumok és a kissé paranoiás hangulat olyan benyomást keltettek, mintha egy láthatatlan rendszer fogaskerekei között mozognánk.

A színpadkép visszafogott volt, a hangsúly egyértelműen a hangzáson és a vizuális vetítéseken volt. Nem nosztalgiaműsort kaptunk, hanem egy olyan produkciót, amely ugyan az életműből építkezett, mégis mai és eleven maradt. A repetitív ritmusok, a zakatoló gépi alapok és a torzított hangminták fokozatosan húzták be a közönséget az együttes saját világába. A „Landslide” olyan világ képét festette le, amelyben a politikai és társadalmi rendszerek instabillá váltak, elkezdtek összeomlani és ezt már senki sem tudja megállítani. Ez nagyon jól illik a korai Cabaret Voltaire paranoid világképéhez.

Tovább erősítette ezt az érzést a „Seconds Too Late”, milyen is az, amikor mindig egy pillanattal lemaradunk a valóságról és a „The Crackdown” elmesélte, hogy az egyén nem szabad szereplő, hanem egy megfigyelt és mozgatott elem egy nagyobb rendszerben. A „Spies In The Wires” szerint a világ maga egy lehallgatott rendszer, ahol a „vezetékekben” is ott vannak a kémek, a kommunikációs hálózatok a megfigyelés és kontroll eszközei. A „Just Fascination” arról szólt, hogy a modern világ nemcsak kontrollál, hanem hipnotikusan vonz is és sokszor pont ez tart benne minket.

A rövid, instrumentális jellegű „Taxi Music”-nál valami apró csörgőszerűt használt, a halhatatlan, perzsa–török eredetű „Yashar” közben pedig egy sípot vett elő. A „Sex Money Freaks” a modern városi világ sötétebb oldalát mutatta meg, ahol a vágy, a pénz és a különcség is a fogyasztás része lett. Az ironikus „Easy Life” arról szólt, hogy a „könnyű élet” csak névleg létezik, mivel valójában egy szabályozott és gépies rendszerben élünk. Ebben a számban is volt csörgőhasználat. A szintén ironikus „Do Right”-ban kitűnt, hogy a „helyesen cselekedni” nem feltétlenül szabad választás, hanem sokszor egy külső rendszer által ránk kényszerített norma, ami fegyelmez és irányít.

A visszatapsot követően az énekes bemutatta a zenekar tagjait, majd két táncolható, elektronikus klubhimnusszal, a „Nag Nag Nag” és a „Sensoria” című dalokkal zárult az este. Bár a nézőtér csak félig telt meg, a közönség végig koncentrált figyelemmel követte a koncertet és hálás lelkesedését tapssal, tánccal és hangos hujjogatással fejezte ki. A zenekar egy különös, zajokból, ritmusokból és vizuális elemekből felépített univerzumba invitálta a hallgatóságot, amelynek hangulata még a koncert után is sokáig velük maradt.

Bár a klasszikus felállás már nem állhat össze, az esemény mégis méltó tisztelgés volt a zenekar öröksége előtt. Nem a múlt újrajátszásáról szólt, hanem arról, hogy ezek a hangok és ötletek ötven év elteltével is képesek működni. Aki ott volt, nemcsak egy legendás név koncertjét látta, hanem egy darabot abból a zenei történelemből is, amely nélkül a mai elektronikus underground egészen másképp nézne ki.