Pünkösdi hétvége: a világ gótikus színterének számos tagja számára egyértelmű, hogy melyik városban érdemes tartózkodni ezeken a napokon. Lipcse immár 33. alkalommal sötétedett el a szcéna éves családi összejövetelén. A Wave-Gotik-Treffen, vagy ahogyan csak a legtöbben hívják a WGT alkalmából 200 zenekar lépett fel 50 különböző helyszínen a szász metropoliszban. A program változatos, a borkóstolástól a színház, mozi és opera előadásokig, a múzeumok és a lipcsei krematórium látogatáson át a templomi hangversenyig, a piknikeken és a gótikus futáson keresztül a halottaskocsi felvonulásig idén is sok mindent kínáltak. Emellett számos bulit, köztük a fétispartit, felolvasást, kerekasztal-beszélgetést és egyéb összejövetelt rendeztek, amelyek nagy részére csak fesztiválkarszalaggal lehetett bejutni.

A sátorverést követően mindenki a kiszemelt és számára legvonzóbb ráhangoló programhoz sietett, én a hagyományos EBM bemelegítő esten vettem részt a Felsenkellerben, ahol ebben az évben sem sikerült időben elkezdeni a koncerteket, fél óra csúszással indult a Plastikstrom. A német EBM duót Jürgen Schips és Matthias Günzler alapította, miután korábbi gót-rock együttesük feloszlott. Zenéjük a sötét elektronikus hangzás, az EBM, a darkwave és az electro-punk elemeit ötvözi, gyakran kísérletező ritmusokkal és német nyelvű szövegekkel. A koncerten az énekes mindent beleadott, intenzív előadásmódjával az első pillanattól magával ragadta a közönséget. A lendületes műsor remek bemelegítésnek bizonyult az este további programjai előtt.

A Damage Code a berlini producer, Carlos Grabstein és a párizsi énekes, Ben Bunzen együttműködéséből született. A koncerten a súlyos ütemek, az EBM, az indusztriál és a synthpunk vad keveréke egy intenzív, zajokkal és lüktető basszusokkal teli utazásra vitt minket, bár hangzásilag nekem kilógott a sorból, sokan ki is mentek a kerthelyiségbe iszogatni és vacsorázni.

Az Oberst Panizza a Berlinben élő francia zenész elektró és synthwave projektje. A fellépés a szintetizátor dallamok és a robotikus ének programozása miatt a korai elektronikus pop vonalában mozgott. Zenéje egyszerre volt nyers és atmoszférikus, a katonás ritmusok és a karizmatikus előadásmód egyedi karaktert kölcsönöztek a daloknak.

A The Juggernauts Belgium egyik legismertebb EBM formációja, amely a műfaj klasszikus hagyományait friss energiával és kortárs hangzással ötvözte. Zenéjükre a kemény, lüktető basszusok, a feszes ütemek és a fülbemászó szintetizátordallamok jellemzők, amelyek egyszerre idézték meg a nyolcvanas évek EBM legendáinak világát és a mai klubszínteret. Hatalmas energiával, a rájuk jellemző futurisztikus egyenruhában és sisakokban álltak színpadra és dinamikus előadásukkal könnyedén táncra késztették a közönséget.

A Dina Summer tagjai Jakob Häglsperger, Maximilian Brudi és Konstantina Paschalidou Brudi. A berlini projektet a görög születésű Konstantina Paschalidou, azaz Dina Pascal vezeti, aki énekhangjával és gondolatébresztő dalszövegeivel járul hozzá a zenekar munkájához. A trió először 2013-ban találkozott a Rock am Ring fesztiválon, de csak 2019-ben kezdtek el együtt dolgozni a 80-as évek diszkó, a 90-es elektró és new wave hangzáson.

Thomas Lüdke nevéhez fűződő német EBM formáció, a The Invincible Spirit az 1980-as évek közepén vált ismertté. Legnagyobb sikerük a „Push!”, amely a klasszikus EBM hangzás egyik meghatározó klubhimnuszává vált. Zenéjük a kemény, lüktető elektronikus ütemeket, minimalista szintetizátorokat és a sötét, de mégis táncolható hangulatot ötvözte.  A közönség végigénekelte a repertoárt, miközben a színpad előtti hőmérséklet folyamatosan emelkedett. Egy igazán sikeres, hajnalig tartó időutazás volt, ami reggelbe nyújtó afterben folytatódott, de én mentem vissza a sátorhelyre, tudván, hogy hosszú nap lesz a péntek is.

Kora délután, szokás szerint a Clara-Zetkin parkban került sor az egyik fénypontra: a viktoriánus piknikre. Ameddig csak a szem ellátott, a park buja zöldjét fekete fodrok, lakk és bőr, koromfekete haj és hollófekete szemsmink ostromolta és csak itt-ott villant fel egy-egy élénkvörös hajtincs azúrkék, vagy halványlila paróka. Báli ruhás barokk hercegnők sétáltak a gyepen, míg a legszebb öltönyükbe öltözött urak töltötték újra társaik poharait, akik pikniktakarókon heverésztek. A sötétség gyermekeit folyamatosan fényképezték a normál városlakók, de a gótok is fotózták ám egymást.

A piknikezés után visszatértem az Agra területére, kezdett is a Das Ich. A német darkwave és gót színtér egyik legmeghatározóbb zenekarát Bruno Kramm és Stefan Ackermann alapította a nyolcvanas évek végén. A koncertet a tavaly megjelent „Lazarus” című dallal nyitották, de volt „Kannibale”, „Uterus”, „Reanimat”, az utolsó szám pedig nem lehetett más, mint a „Destillat”. A vörös nadrágos, festett arcú énekes a tőle megszokott színházias előadásmóddal uralta a színpadot: grimaszolt, nyújtogatta a nyelvét, látványosan forgatta a szemeit, játékos „lenyakazlak” mozdulatokat intézett az első sorok felé és többször a közönség elé tartotta a mikrofont, hogy együtt énekeljük a refréneket. A szintiállvány kereke kitört, így az énekes próbált segíteni. Elmondta, hogy legjobb barátja Bruno, akivel évtizedek óta együtt zenélnek és nemcsak felénk, hanem Bruno felé is sokszor mutatott szívecskét az ujjaival.

A Sven Friedrich által vezetett berlini Solar Fake ezúttal is ragaszkodott a hagyományaihoz: a koncertet legfrissebb albumuk nyitódalával, a „Hurts So Bad”-del indították. A műsor remek egyensúlyt teremtett a régi kedvencek – mint az „Observer”, az „Under Control”, az „All The Things You Said” vagy a „Not What I Wanted” – és az újabb szerzemények, köztük a „Not So Important”, a „This Generation Ends” és az „It’s Who You Are” között. A zenekar szintetizátorosa, André betegség miatt nem tudott fellépni, helyét Elliott Berlin vette át. Az este egyik legemlékezetesebb pillanata az Editors-feldolgozás „Papillon” alatt érkezett el, amikor Elliott gitárral a kezében a közönség közé vetette magát. Úgy tűnt azonban megfeledkezett róla, hogy az első sorokban főként lányok állnak, így a crowd surfing nem tartott sokáig: néhány pillanat után a földön landolt, alig egy karnyújtásnyira tőlem. Nem sok hiányzott hozzá, hogy a bakancsával arcon találjon, de szerencsére mindenki megúszta az akciót sérülés nélkül.

Kim Wilde koncertje igazi családi vállalkozásnak bizonyult: a színpadon vele zenélt gitáros bátyja, Ricky Wilde, valamint hat hónapos terhes unokahúga, Scarlett Wilde is, aki vokalistaként erősítette a produkciót. A közönség hatalmas lelkesedéssel fogadta a klasszikus slágereket, a „Cambodia”, a „You Keep Me Hangin’ On” és a „Kids In America” pillanatok alatt táncra perdítette a nézőteret. A műsor egyik különleges pontja az „Anyplace, Anywhere, Anytime” volt, amelyet eredetileg Nenával közösen rögzített. Kim a dal német nyelvű részeit is elénekelte, amivel különösen a helyi közönség kedvében járt. A Wave-Gotik-Treffen látogatóinak egy exkluzív meglepetéssel is készült: a Depeche Mode „Enjoy The Silence” feldolgozása alatt egy látványos palástot terítettek rá, ami még ünnepélyesebbé tette az előadást.

A hangulat annyira magával ragadó volt, hogy végül késve indultam tovább a következő koncerthelyszínre. A villamos is kimaradt, így a holland posztpunk Pol koncertjéből már csak az utolsó számra értem oda. Szerencsére a közönség kitartó visszatapsolásának köszönhetően még elcsíphettem a ráadást. Külön öröm volt, hogy éppen a kedvenc számomat, a „Boys Are”-t játszották el, így a rövid találkozás ellenére is emlékezetes élmény maradt.

Ott maradtam a Moritzbastei várfalai között. A több száz éves kőfalak, a boltíves pincehelyiségek és a föld alatti labirintusszerű terek különleges atmoszférát kölcsönöztek a fellépéseknek. Nem véletlen, hogy a Wave-Gotik-Treffen egyik legkedveltebb helyszíne, ahol a történelmi környezet szinte a koncertek részévé vált már. A kölni Wiegand a német szintipop színtér egyik figyelemre méltó formációja, amely melankolikus dallamokkal, atmoszférikus szintetizátorokkal és érzelmes énektémákkal építi fel saját világát. Zenéjükben a klasszikus new wave és a modern elektronikus hangzás találkozott, egyszerre teremtve nosztalgikus és kortárs hangulatot.

A lipcsei Rina Pavar a modern coldwave színtér egyik feltörekvő előadója, aki a melankolikus dallamokat, az álomszerű szintetizátorhangzásokat és a hipnotikusan érzelmes éneket ötvözte. Zenéjében egyszerre nosztalgikus és friss hangzásvilágot teremtett. Nem a látványos színpadi gesztusokra, hanem a dalok erejére és a hangulat megteremtésére helyezte a hangsúlyt.

Siettem vissza az Agrába, ahol kezdett is a Kompromat. A francia elektronikus színtér egyik legizgalmasabb projektjét Vitalic és Rebeka Warrior hozta létre. Zenéjük a techno, az EBM, a darkwave és az indusztriál elemeit ötvözte, súlyos basszusokkal, hipnotikus ritmusokkal és sötét, nyers atmoszférával. A francia és angol nyelvű szövegek, valamint Rebeka karizmatikus előadásmódja különleges intenzitást kölcsönzött a produkciónak. A kopaszra borotvált énekesnő végig uralta a színpadot: többször is egészen a színpad széléig jött, majd háttal a közönség közé vetette magát, amit a rajongók hatalmas lelkesedéssel fogadtak. A koncert szinte megállás nélkül lüktetett, de a legnagyobb tombolást egyértelműen a „Lift Me Up” váltotta ki, amely alatt a közönség egy emberként mozdult meg.

Ha már a sátorhely közelében voltam, nem mentem vissza a belvárosba bulizni, hanem benéztem az Agra afterpartijába.

Szombat kora délután még éppen elcsíptem a halottaskocsi felvonulást, ahol régi és új temetkezési autók vonultak fel. Van, amelyik teljesen eredeti, mások inkább „átépített” járművek voltak, valamelyikben minibár és matrac, másokban koporsó volt betéve. Több tucat veterán és modern halottaskocsi gyűlt össze a központban, majd konvojban végigvonultak a városon rendőri kísérettel. Turisták, helyiek és WGT-látogatók álltak sorfalat, integettek, beszélgettek a sofőrökkel.

Igyekeztem át a Volkspalast kupolás termébe, ahol a Rosa Crux adta második koncertjét (az első péntek késő éjszaka volt). A francia neoklasszikus formáció zenéjében és előadásában a szertartásos, teátrális elemeket helyezte a középpontba, misztikus atmoszférát teremtve. A színpadot sűrű füst borította, gyertyák tucatjai világították meg a teret, a hangulat pedig szinte templomszerűen ünnepélyes volt. Az első szám alatt két zászlóforgató lépett a pódiumra és a rajongók feje fölött lengették a lobogókat, tovább erősítve a rituális érzetet. A dobokat csontvázszerű figurák „szólaltatták meg”, miközben a harangok hangja az orgonához volt kapcsolva, így a zenei élmény egy sötét, szakrális szertartássá állt össze.

Visszamentem az Agrába a Patenbrigade Wolff miatt. A német elektronikus/EBM csapat a munkásmozgalmi, ipari esztétikát ironikus, színházias elemekkel és táncolható elektronikus zenével ötvözte. Fellépéseik inkább performanszok, mint hagyományos koncertek: sisakok, munkaruhák és „építkezés” hangulatot idéző kellékek jellemzik őket, miközben végig erős a humor és az önreflexió. A koncert közben a tagok üvegből itták a sörüket, tovább erősítve a laza, „munkásbrigádos” hangulatot. Az egyik csúcspont volt, amikor a konferanszié, Dr. Mark Benecke orvosi jelmezben lépett a színpadra és bejelentette, hogy tiszteletbeli taggá választották, majd tréfásan közölte, hogy ezentúl ő fog „feltörölni minden kilöttyent sört”. A jelenet tökéletesen illeszkedett a zenekar abszurd, játékos világához.

Vágtáztam tovább a Haus Leipzig-ba, ahol már ment Karl Kave, a svájci minimalista és darkwave projekt, amely a szintipop, a coldwave és a posztindusztriális hangzás elemeit ötvözte Zenéjében a minimalista elektronika és az érzelmes, helyenként nyers énekhang találkozott az olyan dalokban, mint a „Gurkensalat”, „Sausage Dog”, „La Vida Loca”.

A berlini Cosey Mueller a minimal synth, EBM és coldwave határterületein mozgott, erősen DIY és underground attitűddel. Hangzásvilágát a nyers, analóg jellegű szintetizátorok, torzított gitárok, monoton ritmusok és sötét, kissé távolságtartó vokálok határozták meg, amelyek egyfajta hideg, ipari atmoszférát teremtettek, a fókusz a hipnotikus elektronikán volt.

A San Franciscó-i Ssleeping DesiresS, Gabriel Ramos sötétebb hangvételű darkwave/posztpunk projektje. Zenéjükre a visszafogott, mégis feszült hangulat, a lüktető ritmusok és a melankolikus, gyakran álomszerű, lassan kibomló dallamvezetés jellemző, amelyek egyfajta lebegő, introvertált légkört kreáltak.

A hamburgi Bal Paré fellépése erősen szürreális élményként maradt meg. A szintis a koncert elején egy madárfejet idéző jelmezt viselt, amit a második dal után levett, mintha ezzel is jelezné a produkció kiszámíthatatlanságát. Az énekesnő thereminen játszott, de a hang gyakran gerjedt és többször is bizonytalanná vált az előadás: előfordult, hogy elfelejtette a szöveget és inkább a laptop és a hangszer között rejtőzött a színpad hátsó részében. A zenei megszólalás sem volt hibátlan: a szintis éneke kifejezetten hamisnak hatott, ami a korábban elhangzott „behangolt és elpróbált” ígérettel együtt különösen szembetűnő volt. A közönség egy része idő előtt elhagyta a termet, mások inkább a telefonjukat nézték, de a végén a jelenlévők mégis megtapsolták a produkciót, inkább tiszteletből, mint lelkesedésből.

A Male Tears egy Los Angeles-i darkwave / szintipop projekt, amely a nosztalgikus, 80-as éveket idéző elektronikus hangzást modern, energikus klubzenével ötvözte. Zenéjükben a sodró ritmusok, a fülbemászó szintetizátorok és a melankolikus, de táncolható dallamok egyaránt fontos szerepet kaptak. A fellépésük kifejezetten intenzív és látványos volt: az énekes tűzpiros kesztyűben, mikrofonnal és övtáskával szinte megállás nélkül mozgott, ugrált és táncolt, amitől rendkívül nehéz volt fotózni. A „Belladonna”, a „Hit Me” és a „Jaded” különösen felpörgette a közönséget, a rajongók végig erős energiával reagáltak a sodró, klubhangulatú dalokra.

Benéztem a Moritzbastei 3 termes afterjébe, ahol Daniel Myer is dj-zett, majd átmentem a Dark Flower-be, ahol 2 helyiségben zajlott a buli. Idén nem maradtam zárásig, pedig ismét szuper slágereket adtak, de fáradtság miatt az utolsó hévvel inkább aludni tértem.

Vasárnap könnyű dolgom volt, csak 2 helyszínt terveztem be. Délben elindultam a wachaui templomromokhoz, egy misztikus, történelemmel átitatott helyhez, közvetlenül a Markkleeberg-tó közelében, ami morbid bájával egyedülálló romantikát árasztott. A helyi temető egykori temploma különleges légkört bocsátott ki magából, a magas gótikus ablaknyílások, az egyedileg készült hatalmas rozetták, a borostyánnal befutott falak, mind-mind lenyűgözött a varázslatos hangulatával. Itt adott hangversenyt az olasz Hexperos. A zenekar neve a görög mitológiából ered: a „Hesperos” az esthajnalcsillag egyik neve, míg a „Hesperidák” a mitikus aranyalmák kertjének őrzői voltak. Ez jól tükrözi az együttes zenéjének misztikus, romantikus és mitológiai ihletésű világát. A neoklasszikus, darkwave, folk és ambient elemeket ötvözte, különleges hangsúlyt fektetve az akusztikus és történelmi hangszerek használatára.

Robogtam tovább a Volkspalast-ba, ahol kapunyitástól a zárásig egyik zenei csúcspont jött a másik után. Gondoltam én! Mivel felváltva szóltak volna 2 teremben a koncertek, de az amerikai bandák nem játszották végig a nekik szánt időt, volt aki még a felét sem, így nagyon soknak tűnt a két együttes közti várakozás. Volt olyan ismerős, aki éppen emiatt átment más helyszínre. Én a közelben lévő Völkerschlachtdenkmal-t látogattam meg. A népek csatájának emlékművét a lipcsei csata 100. évfordulója alkalmából emelték.

Kora délután a Casket Cassette, egy Los Angeles-i darkwave/posztpunk projekt indította a napot, amelynek központi alakja Constant Williams. Zenéjük az 1980-as évek posztpunk és gót hagyományait ötvözte modern darkwave és szintipop elemekkel, miközben melankolikus, mégis táncolható hangzást hozott létre. A koncerten a „Broken Tomorrow” című dallal kezdtek, amelynek első hangjaira máris ujjongás tört ki a közönség soraiban. A zenekar sötét, atmoszférikus dallamai és érzelmes előadásmódja gyorsan magával ragadta a hallgatóságot és remek alapot adott az este további részének. Ők csak 10-15 perccel fejezték be korábban a szettjüket.

Az argentin darkwave legenda, az Euroshima a posztpunk színtér egyik úttörő zenekara, amely az 1980-as évek közepén alakult Buenos Airesben. Nevük egy szóösszetétel, amely az Európa és a Hirosima szavakból származik. Leggyakrabban metaforikus kifejezésként használják egy elképzelt, totális pusztulással fenyegető európai katasztrófa leírására. A banda hosszabb szünet után új felállással tért vissza. A spanyolul daloló fiatal énekesnő hangja szépen csengett, de nagyon látszott rajta, hogy megvan szeppenve. Talán ők voltak az egyedüliek, akik végigjátszották a nekik szánt teljes időt.

A My Manifesto az amerikai darkwave/posztpunk szcéna egyik feltörekvő projektje, amelyet Nick Coma alapított Pennsylvaniában. Zenéjük a klasszikus 80-as évekbeli gót és coldwave hangzásvilágot idézte meg. Gyakran úgy jellemzik, mint „egy elveszett demókazetta a kedvenc 80-as évekbeli zenekarodtól – csak sötétebb formában”. Legnagyobb meglepetésünkre 20 percet játszott csak, hiába tapsoltunk, nem is értettük, hogy miért nem töltötte ki az egy óráját.

A görög Eddie Dark mögött a multimédiás művész Nikolas Petsitis állt. Zenéjében a dark szintipop, az EBM, a posztpunk és az elektró elemei keveredtek, a hangzás egyszerre volt sötét, szarkasztikus és kluborientált. A koncert hangulata is ezt tükrözte: a terem szinte teljesen sötét volt, tele füsttel, ami még nyomasztóbb és misztikusabb atmoszférát teremtett. Az énekes végig elképesztő energiával mozgott, egyetlen percre sem állt meg és szinte vámpírszerűen ugrált egyik hangfalról a másikra teljesen uralva a színpadot és a közönség figyelmét. Úgy emlékszem, ő is 5-10 perccel hamarabb befejezte a koncertjét.

A Creux Lies egy sacramentói darkwave/posztpunk zenekar, amely a nyolcvanas évek new wave és gót hangzását ötvözte modern elektronikus elemekkel és szaggató gitárokkal. Magukat kaliforniai parti gótoknak hívják, az énekes felsőjének hátulján is ez volt olvasható. Már a koncert elején ellőtték a kedvenc dalomat, a „Made”-et, így rögtön magasra tették a lécet. Az énekes végig rendkívül közvetlen volt: többször lejött a közönség közé, megkérdezte, hogy minden rendben van-e velünk, jól érezzük-e magunkat. A nagy hevességben egyszer még a saját sörét is kiborította a mikrofonzsinórral, ami csak még emberibbé és szerethetőbbé tette az egész produkciót. Látszott rajta, mennyire örül annak, hogy újra a WGT-n léphetnek fel. Egy ponton szemmel láthatóan el is érzékenyült valami miatt és a könnyeit törölgette a színpadon. Ez a meghatottság a koncert végére is megmaradt: az utolsó szám közben lejött a közönség közé és átölelte a rajongókat, megköszönve a szeretetet és a támogatást. Ritka az ilyen őszinte kapcsolat előadó és közönség között és ettől a fellépés még emlékezetesebbé vált. Azt hiszem nekik is lett volna még 10 percük, ezt sem értettük, számuk lett volna elég hozzá.

A Digital Drvgs fellépése tele volt energiával és lelkesedéssel, de számomra egy idő után kissé sok lett az állandó „fucking” szóhasználat. Szinte minden megszólalásukba belekerült: „fucking első alkalom a WGT-n”, „fucking első alkalom Európában”, „fucking boldogok vagyunk”, „fucking szeretünk titeket”. Érezhető volt, hogy tényleg lelkesek és hálásak a fogadtatásért, de a folyamatos ismételgetés egy idő után már inkább mosolyt csalt az ember arcára. Ettől függetlenül látszott rajtuk, mennyire fontos számukra ez az európai bemutatkozás. A zenekar végig nagyon jókedvű volt, élvezték a közönség reakcióit és őszintén meghatottnak tűntek attól, hogy ilyen sokan kíváncsiak rájuk. Ők is 10-15 perccel előbb befejezték a koncertjüket.

Mica Eternal koncertje zeneileg kifejezetten kellemes meglepetés volt. A számok jól szóltak, fülbemászóak és táncolhatóak voltak, könnyen magukkal ragadták a közönséget. A fellépés egyik gyenge pontját azonban a világítás jelentette: a fények annyira rosszul voltak beállítva, hogy sokszor alig lehetett kivenni az énekes arcát, fotózni pedig szinte lehetetlen volt. Ami viszont rögtön feltűnt, az az énekes színpadi jelenléte. A sziluettje, a mozgása, a ruházata, a testtartása és különösen a mikrofonállvány pörgetése erősen emlékeztetett Dave Gahanra, még a régi hamburgi koncertfelvételekről. Éppen ezért volt csalódás, hogy ez az esemény is a vártnál korábban ért véget. Körülbelül 10–15 perccel hamarabb levonult a színpadról, mint amire számítani lehetett. A közönség lelkes tapssal visszahívta, ő pedig vissza is jött, de csak azért, hogy közölje: nincs több dal a repertoárban, így valóban ennyi volt az este. Kissé furcsa lezárás volt, bár ez az egész nap különös volt ezekkel a lerövidített koncertekkel. Mondjuk akkor még nem sejtettem, hogy tartogat még meglepetéseket nekem az este.

Úgy döntöttem, kipróbálok egy új afterhelyszínt, a Playhouse-t, a régi Kätz klubot, ahol ezen az estén BDSM- és 80-as évekbeli buli futott párhuzamosan. Az épület eredetileg sztriptízbárként működik, így a berendezés is ezt tükrözte. A táncrudak körül és a privát táncok számára kialakított szeparékban zajlott a 80-as party, míg a másik teremben dark diszkó szólt. Miközben a mosdót kerestem, egyre beljebb sodródtam az épület labirintusában. Elhaladtam egy merülőmedence és egy szauna mellett, ahol valóban be volt fűtve: az emberek bikiniben, félmeztelenül vagy még annál is kevesebb ruhában táncoltak és beszélgettek. A helynek már itt is volt valami álomszerű, kissé dekadens hangulata. Az emeleten aztán olyan látvány fogadott, amire nem feltétlenül számítottam. Egy ismerős arcot pillantottam meg egy szobában, éppen egy igen intim pillanat közepén. A helyiségek egy része nyíltan a szexuális találkozások tere volt, volt külön sötétszoba is, ahová csak párok vonulhattak félre. Ahogy továbbhaladtam, egy BDSM-jelenet mellett vezetett az utam, később pedig több matracokkal kialakított részhez értem, ahol az emberek szemmel láthatóan nem zavartatták magukat attól, hogy mások figyelik őket szex közben. Sőt, sokak számára éppen ez adta az élmény részét. Az egész helyet valami különös, misztikus és kéjsóvár atmoszféra lengte körül. Egyszerre volt sötét, szürreális és lenyűgöző a maga módján. Ugyanakkor egy ponton úgy éreztem, hogy nekem ebből ennyi bőven elég. Miután végre megtaláltam a mosdót, inkább elindultam vissza a sátorhely felé és hagytam, hogy a hely tovább élje a saját éjszakai életét nélkülem.

Eljött az utolsó nap, hétfőn a Heidnisches Dorf felé vettem az irányt. Egy villamosmegállónyira a mezőgazdasági területektől található a pogányfalu, egy romantikus középkori piac. A női nem tagjai udvarhölgynek, vagy tündének néztek ki, a férfiak közül sokan szőrmét viseltek és úgy tűnt, mintha minden második ivókürtöt tartott volna a kezében. A levegőt a fatüzelésű kemencékben frissen sült kenyér illata töltötte meg. A színpadon a német Keltania játszott. A kizárólag női tagokból álló celtic/fantasy folk-rock zenekar zenéjében a kelta és középkori dallamokat ötvözték a modern rockelemekkel, így egyszerre szólt a folk, a fantasy és a rock rajongóihoz. Hegedű, hárfa, fuvola, cselló és dobok mellett elektromos gitárokat is használtak. A koncerten két részből állt a műsor: először akusztikus, tradicionálisabb kelta hangzás volt hallható, majd egy energikusabb folk-rock szakasz következett.

Visszamentem az Agrába, ahol a Panzer AG kezdett. A norvég projektet Andy LaPlegua alapította 2004-ben. Én úgy emlékeztem, hogy zeneileg ez elektronikusabb indusztriál hangzású volt, erre Andy megjelent bajusszal és gitárral a kezében, inkább egy metál frontember benyomását keltette, mint egy elektronikus projekt vezetőjét. Nekem csalódás volt, így inkább átnéztem a Haus Leipzig-ba.

Ahol már a The Essence játszott. A zenekar 1984-ben alakult Rotterdam környékén és a hangzásuk miatt gyakran nevezték őket a The Cure „holland unokatestvérének”. A frontember, Hans Diener hangja és gitárjátéka valóban sokszor emlékeztetett Robert Smith stílusára, de a zenekar idővel kialakította a saját arculatát is.

Máris kezdett a Moritzbastei-ban a drezdai Oliver Decrow. A jellegzetes megjelenésével (baseballsapka, napszemüveg, fehér ing, fekete nyakkendő és fekete nadrág) rögtön megteremtette a sötét, mégis elegáns hangulatot. A műsorban elhangzottak a közönségkedvenc dalok, mint a „Maybe I Won’t Die Tonight”, az „I Close My Eyes”, az „I’m Too Young To Die” és a „Trapped Inside”, de néhány még meg nem jelent szerzeményt is hallhattunk. Az új dalok alapján úgy tűnik, hogy továbbra is a melankolikus darkwave vonalat viszi tovább, a közönség pedig végig lelkesen fogadta az előadást.

A francia Blind Delon koncertje már az első pillanatokban mozgásra csábította a közönséget. A nyitó „Blast” azonnal táncos hangulatot teremtett, amelyet a „L’Enfant Égaré” tovább fokozott, így a lendület egy pillanatra sem tört meg. A zenekar energikus előadása és a közönség lelkes reakciói remek atmoszférát teremtettek, végig érezhető volt a jó hangulat és az együtt mozgó tömeg energiája.

A La Bande Son Imaginaire egy Oaxaca városából származó mexikói darkwave banda, amit 2014-ben alapított két testvér, Óscar és Heri Ángelo Tanat. Zenéjükben az elektronikus darkwave hangzást ötvözték a mexikói őslakos kultúrák motívumaival, a francia költészettel, valamint a színházi és filmes elemekkel, ami különösen egyedi atmoszférát teremtettek. A koncert látványvilága legalább annyira emlékezetes volt, mint maga a zene. Az énekes jellegzetes szalmakalapban lépett a színpadra és mindhárom zenész arca fehérre volt festve, ami még inkább kiemelte a zenekar misztikus, színházszerű megjelenését. A „Chez Toi” előtt átöltöztek: fehér lebernyegeket vettek fel, majd elhangzott a gondolat, hogy „mindig van valaki a hátad mögött”. Ezt egy különleges performansz követte: egymás mögé álltak, a szintetizátoros két fehér műanyag maszkot adott hátra a társainak, majd ő maga is felvett egyet. A maszkokat a tarkójukra rögzítették, megfordultak és úgy táncoltak a közönség előtt, hogy első pillantásra a maszkok látszottak. Időnként azonban megfordultak, mintha valóban azt akarnák érzékeltetni, hogy tényleg van valaki a hátuk mögött. Az együttes a közönséggel is kapcsolatot keresett: megkérdezték, ki érkezett Mexikóból, mire néhány kar a magasba emelkedett. A legnagyobb ováció természetesen a klubkedvenc „Disco” alatt tört ki, amelyre a közönség szinte egy emberként táncolt és tombolt.

Igyekeztem vissza az Agrába, ahol a Molchat Doma, az egyik legismertebb posztpunk zenekar lépett fel, amelyet 2017-ben alapítottak Minszkben. Zenéjük a szovjet melankóliát, a hidegháborús kelet-európai hangulatot és a nyolcvanas évek posztpunk hagyományait ötvözte modern elektronikus elemekkel. A sötét hangulat ellenére dalaik rendkívül közösségteremtő erővel bírtak, amit jól mutatott az is, hogy a közönség kívülről fújta az orosz nyelvű szövegeket akkor is, ha egyetlen szót sem beszélt oroszul.

A mezőgazdasági terület hatalmas csarnokában egy fekete ruhás bevásárlóparadicsom várta az érdeklődőket, itt volt a legnagyobb választék a divatos árucikkekből. A ruhahangár valóságos zarándokhelye a fekete szcéna rajongóinak. A hatalmas vásárcsarnokban több száz nemzetközi árus kínálta portékáit: a viktoriánus ruháktól és fűzőktől kezdve a cyber, steampunk és fetish öltözékeken át egészen az ékszerekig, bakancsokig, lemezekig és különféle háztartási holmikig szinte minden megtalálható. A hivatalos WGT-ajándéktárgyak standja is itt kapott helyet. Az utolsó napon a ruhacsarnok különös hangulatot árasztott. A korábbi napok nyüzsgése után sokan még egyszer végigsétáltak a standok között, hátha felfedeznek még valamit, ami addig elkerülte a figyelmüket, vagy beszerezhetik az utolsó emléktárgyakat. A csarnok ilyenkor egyszerre vásártér és találkozóhely: ismerős arcok köszönnek egymásnak, a látogatók megcsodálják egymás öltözékeit és sokan már a búcsú hangulatában idézték fel a fesztivál legjobb pillanatait. A fekete csipkék, bőrkabátok, extravagáns kalapok és ékszerek között sétálva az embernek az az érzése támadt, mintha a Wave-Gotik-Treffen világa még egy kicsit nem akarná elengedni a résztvevőket.

Benéztem az Agra afterpartijába is, ahol már nemcsak a tánc, hanem a búcsú és a jövő évi viszontlátás ígérete volt jelen. A szervezőknek kétségtelenül ismét sikerült változatos felhozatalt biztosítaniuk, a legjobb előadókkal és az ígéretes újoncokkal egyaránt. Végül is egy ilyen fesztivál célja lehet az új zenekarok felfedezése is. Csak az a baj, hogy nem lehet egyszerre minimum három helyen lenni. 😃 A legnépszerűbb programok esetében a hatalmas érdeklődés miatt nem volt ritka a többórás sorban állás sem, a bejutás önmagában is komoly türelmet igényelt. Sajnos ezek elkerülhetetlenek a rendelkezésre álló helyszínek méretei miatt. A WGT idén is bebizonyította, hogy sokkal több egy zenei fesztiválnál: néhány napra egy külön világot teremtett, amelyben a zene, a művészet és a közösség tökéletes egységbe olvadt. Ahogy az utolsó feketébe öltözött fesztiválozók is eltűntek Lipcse utcáiról, csak az emlékek maradtak és a biztos tudat, hogy a Wave-Gotik-Treffen varázsa egy év múlva ismét életre kel. Jövőre újra találkozunk Lipcsében!