Izgatottan vártuk június utolsó vasárnapját, hiszen ezen a napon lépett fel a legendás Duran Duran, én pedig még sosem láttam őket élőben, így rendesen be voltam sózva. Már a kapunyitás előtt megérkeztünk, így volt időnk találkozni az ismerősökkel, beszélgetni és ráhangolódni az estére. A beengedés zökkenőmentesen zajlott. Kiemelt állóhelyes jegyünk volt, ezért karszalagot kaptunk, amellyel egészen az első sorok közelébe juthattunk. Végül a 3. sorban sikerült helyet foglalnunk, ami remek kilátást biztosított a színpadra.

Pontban 19:45-kor kezdődött a Compact Disco koncertje. A formáció 2008-ban alakult és rövid idő alatt a hazai könnyűzenei élet egyik sikeres szereplőjévé vált. Legnagyobb ismertségüket a „Sound Of Our Hearts” című dal hozta meg, amellyel 2012-ben megnyerték A Dal című műsort, így Magyarországot képviselhették az Eurovíziós Dalfesztiválon Bakuban. Bár a döntőbe nem jutottak be, a zenekar nemzetközi ismertsége tovább nőtt.

Az együttes az évek során háttérbe vonult, tagjai saját zenei projektjeikre koncentráltak. Éppen ezért különleges jelentősége volt annak, hogy a Duran Duran előzenekaraként nyolc év után ismét eredeti felállásban, hárman együtt álltak színpadra. A rajongók számára ez nemcsak nosztalgikus pillanat volt, hanem annak bizonyítéka is, hogy a trió dalai és színpadi jelenléte ennyi idő után is ugyanolyan energikus és szerethető maradt.

Végig érezhető volt a srácokon az öröm és a lelkesedés. A koncert alatt többször is bevonták a közönséget. Az egyik legjobb pillanat az volt, amikor azt mondták: „A fiúk már az öltözőben vannak, csináljunk egy hangpróbát, hogy tudják, mennyien vagytok itt!” A közönség hatalmas ovációval válaszolt. Nagyon jó hangulatú fellépést láthattunk és a tapsból ítélve sok embernek öröm volt újra együtt látni a banda három tagját a színpadon. A dalok közül nekem az „Electropop” és a „Feel The Rain” lett a kedvencem.

Volt egy dal, amelynek első hangjai alapján szinte mindenki azt hitte, hogy a „Smalltown Boy” következik, de végül kiderült, hogy csak nagyon hasonló volt a kezdés. A szám közben a zenekar tagjait is bemutatták. 20:20-kor azonban váratlanul félbeszakították a koncertet. A zenekar jelezte, hogy lejárt a rendelkezésükre álló idő, ezért be kellett fejezniük a műsort. Ezt kissé furcsának találtuk, különösen annak fényében, hogy a főzenekar végül körülbelül tíz perc késéssel kezdte meg a koncertjét. Úgy éreztük, akár be is fejezhették volna az éppen játszott számot. Mindenesetre remek kezdése volt egy felejthetetlen koncertestének.

A Duran Duran tízperces késéssel lépett színpadra, ám az 1978-ban Birminghamben alakult new wave legenda gyorsan feledtette a várakozást. A John Taylor basszusgitáros és Nick Rhodes billentyűs által alapított zenekarhoz később Roger Taylor, Andy Taylor és Simon Le Bon csatlakozott. A betegsége miatt továbbra is távol maradó Andy helyén ezúttal is Dominic Brown gitározott. Az intró alatt sorra foglalták el helyüket a zenészek, majd az „Is There Something I Should Know?” képregényes hangulatú vetítése közben Simon Le Bon is megérkezett a színpadra csillogó vajszínű zakójában. Az énekest a flitteres ruhában tündöklő Anna Ross és az ír vokalista, Rachael O’Connor kísérte.

Alig ocsúdtunk fel a nyitányból, máris berobbant a „The Wild Boys”, amely alatt nemcsak a kivetítőn csaptak magasra a lángok, hanem a közönség is izzott. Több ezer torokból egyszerre szólt a refrén, a hangulat pedig pillanatok alatt a csúcsra emelkedett. Nem sokkal később felcsendült a James Bond filmek történetének egyik legismertebb főcímdala, az 1985-ös „A View to a Kill”. A háttérben Bond filmekből összevágott jelenetek peregtek, miközben ismét bebizonyosodott, hogy nem véletlenül ez az egyetlen Bond betétdal, amely valaha az amerikai slágerlista első helyére jutott.

Simon Le Bon ekkor már megszabadult zakójától, fekete ingben tért vissza a mikrofonhoz. Megkérdezte, ki érkezett Budáról és ki Pestről, majd örömét fejezte ki, hogy újra Budapesten játszhatnak. Ezután az áprilisi választásokra utalva arról beszélt, hogy örülnek a magyarországi kormányváltásnak, támogatják Magyar Pétert és remélik, hogy új korszak kezdődhet az ország életében. A rövid megszólalást egy farkasüvöltés követte, amely egyenesen átvezetett a „Hungry Like The Wolf” nyitányába, miközben a kivetítőn egy vérfarkas is életre kelt.

A koncert ezt követően az újabb szerzemények felé fordult. Elhangzott a 2021-es „Invisible”, majd a 2023-ban megjelent Electric Light Orchestra-feldolgozás, az „Evil Woman”. Simon mosolyogva vezette fel a dalt: „Lenne egy kérdésem. Vannak itt nők? És vannak gonosz nők is? Szerintem vannak.” A funky sem maradhatott ki az estéből. A „Lonely in Your Nightmare” váratlanul Rick James klasszikusába, a „Super Freak”-be váltott át, a nézőtér pedig egy emberként kezdett táncolni.

Természetesen nem hiányozhatott a „The Reflex” sem, amelyet Simon Willescroft szaxofonos vendégszereplése tett még emlékezetesebbé. Az „Ordinary World” előtt az énekes elmondta, hogy a dalt a venezuelai földrengés több ezer áldozatának ajánlják. A megható pillanatok alatt számos telefon fénye világította be az arénát. Ezután kézen fogva maga mellé hívta Anna Rosst, akivel immár húsz éve dolgoznak együtt turnékon és közösen adták elő a meghitt „Come Undone” című dalt.

A „New Moon On Monday” alatt egy különleges, szektás felvonulást idéző animáció futott a háttérben, amely a magyar digitális képzőművész, Szauder Dávid munkája volt. Budapestre ráadásul bővített műsorral érkezett a zenekar. A „The Chauffeur” nálunk került be az aktuális turné setlistjébe. Simon ekkor matrózcsíkos pólóra és sapkára váltott, sőt egy sípszerű okarinán is játszott. A táncos „Notorious” után következett az idei „Free To Love”, amelyhez szivárványos unikornisokkal teli, látványos, kifejezetten Pride-hangulatú vetítés társult, egyértelmű üzenet volt.

Ezután a Grandmaster Melle Mel-feldolgozás, a „White Lines (Don’t Don’t Do It)” következett. A fekete-fehér csíkokkal játszó vizuál remekül illett a dalhoz, bár bizonyos részek engem David Bowie „Let’s Dance” című számára emlékeztettek. Számomra kevésbé volt szimpatikus, hogy dalnok vizet köpött és locsolt a közönségre, majd a palackot is bedobta a rajongók közé. A „Careless Memories” szintén a budapesti koncert különlegességei közé tartozott. Ezután Simon megkérdezte: „Jól érzitek magatokat? Tudom, hogy lehetne még jobb!” – majd bemutatta a zenekart és már indult is a „Planet Earth”, amelyhez űrhajók, repülő csészealjak és bolygókat idéző látványvilág társult.

A „(Reach Up For The) Sunrise” alatt minden kéz a magasba emelkedett. Simon egy csörgőt is elővett, amelyet a dal végén feldobott a levegőbe, majd látványosan el is kapott. „Vegyétek elő a legszebb mosolyotokat, mert Nick fotózni fog!” – hangzott el a következő instrukció, Mr. Rhodes pedig valóban készített néhány képet a szintetizátor mögül. Ezután következett a „Girls On Film”, ahol modellek vonultak végig a kifutón, a dal pedig ügyesen átváltott a Talking Heads klasszikusába, a „Psycho Killer”-be, majd visszatért az eredeti szerzeményhez. A zenekar levonult a színpadról, de senki sem gondolta komolyan, hogy ennyi volt.

A ráadásra átöltözve tértek vissza: Simon a Free to Love, John Taylor pedig a Protect the Peace feliratú pólót viselte. Az énekes arra kérte a közönséget, kapcsolják be telefonjuk zseblámpáját. Mosolyogva jegyezte meg: „Nézzétek, olyan, mint a Tejútrendszer.” Ezután akusztikus gitárt ragadott és felcsendült az est egyik legszebb pillanata, a „Save A Prayer”, amely alatt a közönség együtt énekelt a zenekarral. A dal végén Simon néhány pengetőt is a rajongók közé dobott. A finálét természetesen a pálmafás „Rio” jelentette, ami közben a kivetítőn a közönség első néhány sorát láthattuk, ám a rajongók arcait az ikonikus albumborító stilizált női arca helyettesítette. Mr. Willescroft energikus szaxofonszólója szó szerint felszántotta a színpad előtti részt, miközben a közönség utoljára együtt ünnepelhette a brit ikonokat.

Nagyon pozitív volt, hogy a színpad mögött magasodó óriási LED-falat két oldalsó kijelző is kiegészítette, így a stadion legtávolabbi szektorából sem maradt le senki a színpadon zajló történésekről. Összességében ez egy fergeteges koncert volt, egy igazi slágerparádé szuper dalokkal. A banda ismét bebizonyította, hogy a négy évtized semmit sem vett el a lendületükből. A zenekar ugyanazzal az energiával és profizmussal játszotta végig közel kétórás műsorát, mint fénykorában a nyolcvanas években. Ha ilyen nagyszerű formában térnek vissza, csak remélni lehet, hogy ezúttal nem kell újabb tizennégy évet várni arra, hogy ismét Budapesten láthassuk őket.