Egy igazi retro-időutazással indult a múlt hétvége, ugyanis egy fergeteges hangulatú Commodore-64 partit rendeztek Ajkán és mivel szerencsére Veszprém szomszédos közelségben volt, szinte adta magát a lehetőség, hogy átugorjunk az elektronikus zene úttörőinek számító Kraftwerk koncertjére is. Bár a meteorológia aznapra komoly viharokat, felhőszakadást és viharos szelet jósolt a térségre, ami miatt a szervezők a biztonságot szem előtt tartva a csodás szabadtéri História Kertből az utolsó pillanatban át is tették az eseményt a teljesen fedett Veszprém Arénába, de a hangulatot ez sem rontotta el. Kapunyitás után érkeztünk meg, a tömeg szép lassan csörgedezett be és a rendezvény végül teljesen teltházas lett. A kezdés előtt bő negyed órán át ment a tőlük megszokott, hipnotikus pre-show ambient: ez a monoton elektronikus pulzálás tökéletesen jelezte a közönségnek, hogy a „gépek már bekapcsoltak” és töltődnek a nagy utazásra. A kivetítőn ekkor már az ikonikus piktogram világított: a négy minimalista pálcikafigura tökéletesen szimbolizálta az ember és a gép teljes egybeolvadását. Nagyjából öt perc csúszás után hirtelen elsötétült a csarnok és felhangzott a jól ismert robothang: „Hölgyeim és uraim! Ma este: az Ember-Gép, a Kraftwerk!” Ebben a pillanatban a zölden világító, digitális számok lenyűgöző, Mátrix-szerű hatást keltve szinte ráömlöttek a nézőtérre, miközben a robotikus hang ütemre számolt a sötétben. A színpadi emelvény szintén zöldbe borult, majd egyesével elfoglalták helyüket a zöld neonrácsos szkafandert viselő zenészek.

A négy tag egy vonalban, egymás mellett állt a teljesen egyforma, világító neoncsíkokkal vagy LED-kijelzőkkel ellátott szintetizátorpultok mögött. A pultok elrejtették a kábeleket és a technikai eszközöket, letisztult, futurisztikus hatást keltve. Ez a minimalista elrendezés tette lehetővé, hogy a zenészek úgy nézzenek ki, mintha egy modern adatközpont operátorai lennének. A koncerten szinte teljesen mozdulatlanul álltak. Nem kommunikáltak a közönséggel, nem mozogtak a zenére és az arckifejezésük is rezzenéstelen volt. Ezzel azt az illúziót keltik, mintha ők maguk is gépek, vagy az ikonikus „Die Roboter” androidjai lennének. A pultok mögött mindig tökéletesen egyforma ruhát viselnek, ami a zenekar korszakaitól függően változott, valamint az album tematikájához is igazodva a zenekar radikálisan áttervezte a színpadot is. Az eredeti négytagú felállásból (Ralf Hütter, Florian Schneider, Wolfgang Flür és Karl Bartos) már csak egyetlen ember maradt: Ralf, a zenekar vezetője, énekese, a bal oldali fő pultnál állva a dallamokért és a szintetizátorokért felelt. Henning Schmitz 1991 óta tagja a bandának (korábban külsős hangmérnökük volt). Ő a hangeffektekért és a kísérő elektronikus dallamokért felelt a színpadon. Falk Grieffenhagen 2012-ben, Georg Bongartz pedig 2023-ban csatlakozott a csapathoz. Ők azok, akik a valós időben vezérelt háttérvetítésekért feleltek.

Azonnal felrobbantak a hangfalak a „Numbers”-től. Évtizedek óta ez a darab a koncertek fix nyitánya. A dalnak nincs hagyományos értelemben vett dalszövege, csupán az egytől nyolcig tartó számolás hallható benne németül, angolul, franciául, olaszul, spanyolul, japánul és oroszul. A koncepció lényege az volt, hogy a számítógépek világában a számok jelentik az egyetlen igazi, univerzális világnyelvet, ami könnyedén átlépi az országhatárokat. A dal híres ritmusának alapötlete a múltból származott. Karl Bartos, a zenekar akkori elektronikus dobosa egy interjúban elárulta, hogy a lüktetést tudat alatt egy Cliff Richard-dalból kölcsönözte, lelassítva annak ütemét. A zene szünet nélkül úszott át a „Computer World” következő tételeibe, ahol a látványvilág is gyökeres fordulatot vett. A színpad, a zenészek szkafanderei és a monumentális kivetítő is hirtelen vakító sárgába borult. A számok továbbra is záporoztak, ám a korábbi nyelvi kavalkád helyett már csak a nullák és az egyesek dominálták a teret, utalva a kettes számrendszer alapjaira. Ez a bináris kód jelenti azt a legalapvetőbb nyelvet, amelyet a processzorok megértenek. A számítógép ugyanis ezen bitek végtelen kombinációjából épít fel mindent a digitális térben: a legegyszerűbb szövegektől kezdve a képeken át egészen a komplex videójátékokig. Hogy a retro-futurisztikus hangulat még teljesebb legyen, a vizuális kavalkádban egy óriási, klasszikus komputer is kirajzolódott a háttérben.

Ezek a fénycsíkok nemcsak egyféle színben tudtak ragyogni, hanem a háttérvetítéssel és az aktuális dallal összhangban változtatták a színüket. A „Home Computer”-t az „It’s More Fun To Compute” dallal együtt egyetlen masszív, klubhangulatú techno-szetté gyúrták össze, miközben egyszerre több színben tündökölt a ruha és a kivetítő is. Vibráló neon-zöld, izzó vörös, élénk kék és sárga minták futottak végig a zenészek testén és az emelvényen. A vizuális csúcspontot azonban a „Space Lab” hozta el, ami alatt egy kozmikus űrhajó parancsnoki hídján érezhettük magunkat, a kivetítő szélein megjelentek a gép gombjai, mintha mi magunk irányítanánk a Földre történő leszállást. A kamerakép egyre közelebb hozta a végtelen űrből a kék bolygónkat, a kontinensek közül kirajzolódott Európa, majd Magyarország határai, végül pedig Veszprém kontúrjai. Amikor az űrhajó végül virtuálisan leszállt a Veszprém Aréna elé, a közönség természetesen hatalmas ovációval tört ki. Ez a lokális vizuális elem is tökéletesen mintázta, hogy a formáció a legkisebb részletekre is kiterjedő, végtelenül alapos precizitással készült a fellépésre. Bár a rutinosabb rajongók jól tudták, hogy a zenekar lényegében minden turnéállomáson beveti ezt a helyszínre szabott, lokális animációt, a magyar közönség számára mégis rendkívül kedves, figyelmes és szívmelengető gesztus volt, hogy Veszprém kedvéért is egyedileg legyártották ezt a felejthetetlen, személyes pillanatot.

A következő „Ätherwellen” közben a kivetítőn stílusosan rádióhullámok rajzolódtak ki, miközben a dalszöveg felváltva németül és angolul jelent meg, majd az egész blokk finoman átúszott a kiadatlan „Tango” című dalba. Ekkor a színpad és a fellépők ruhái is vérvörösbe borultak: a háttérben és az emelvényen sorra futottak a „Machine” feliratok, jelezve a „The Man-Machine” kezdetét, amelyet a közönség hatalmas üdvrivalgással fogadott. A dal végén hirtelen elsötétült minden, majd a kivetítőn felbukkant egy KR-70-es rendszámú Volkswagen Bogár, amelyet egy KR-74-es Mercedes követett és a zenekar máris utazásra invitált minket a német „Autobahn” végtelen aszfaltján. A virtuális autópályáról letérve először a rózsaszínben pompázó „Computer Love”, majd a fekete-fehér videóklippel kísért „The Model” nosztalgikus világába érkeztünk. Az „Electric Café” refrénje hűen tükrözte a Kraftwerk kozmopolita, európai szemléletét, ugyanis négy nyelven – franciául, németül, angolul és spanyolul – ismételte ugyanazt a minimalista szöveget. A szám végén Ralf elmondta, hogy a következő kompozíciót Ryuichi Sakamato ihlette, akivel az 1981-es, legelső tokiói KW koncert óta ápoltak örök barátságot; a háttérben eközben egy régi közös fotó idézte fel a múltat. Így tisztelegtek a „Merry Christmas Mr. Lawrence” dallal a 2023-ban elhunyt, legendás japán zeneszerző emléke előtt. Ez a magával ragadó instrumentális szerzemény az 1983-as, azonos című Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence! mozi főcímdala volt, amelyben Sakamoto nemcsak zeneszerzőként remekelt, hanem színészként is feltűnt David Bowie oldalán.

A dallam ezután közvetlenül a „Geiger Counter” kattogásába ment át, ami a dal végére folyamatosan gyorsult, a tömeg pedig ritmusosan tapsolt a Geiger–Müller-számláló ütemére. Ez a monoton lüktetés aztán szünet nélkül úszott át a „Radioactivity”-be, aminek a koncertverziója alatt a világ legnagyobb nukleáris katasztrófáinak helyszíneit sorolták fel (Csernobil, Harrisburg, Sellafield, Hirosima, Fukusima). A dal elején és hátterében hallható morzejelek magát a „R-A-D-I-O-A-C-T-I-V-I-T-Y” szót betűzték ki. Ralf robotikus énekhangja, valamint a sugárzásveszélyre felhívó piktogram fojtogató hangulatot kölcsönöztek a refrénnek. Ezt követte a „Tour de France / Tour de France Étape 3 / Chrono / Tour de France Étape 2” blokk, ami a professzionális kerékpározás fizikai megpróbáltatásait, a gépi és az emberi test összeolvadását zenésítette meg. A koncepció nem puszta művészeti fogás: Ralf Hütter és a zenekar tagjai a 80-as évekre megszállott országúti kerékpárosokká váltak. Naponta akár 100 kilométert is tekertek, még a turnékra is magukkal vitték méregdrága, egyedi gyártású versenykerékpárjaikat. Ez a szenvedély vezetett Hütter hírhedt, majdnem végzetes 1983-as biciklis balesetéhez is, ami évekre visszavetette a zenekar működését. A háttérben archív fekete-fehér és korai színes felvételek pörögtek a Tour de France legendás, múlt századi versenyzőiről, miközben a képernyőt a francia nemzeti színek (kék, fehér, piros) és a minimalista, neonfényű kerékpáros animációk dominálták.

A „Trans-Europe Express”, a „Metal On Metal” és az „Abzug” trilógia a popzene történetének egyik legnagyobb hatású blokkja, amely lefektette a modern techno, a hiphop és az elektró műfajok alapjait. A szerzemény tökéletesen modellezte a sínek ritmikus zakatolását és a szerelvény monoton dübörgését, majd a vonat fokozatosan eltávolodott, miközben a fő dallamok visszhangozva elhaltak. A „Pocket Calculator” közben sárgára váltott a kivetítő és egy hatalmas számológép jelent meg rajta. A dal azt a pillanatot ünnepelte, amikor a bonyolult számítógépekből mindenki számára elérhető zsebeszközök lettek. Míg a Tour de France-szvit többi része a bicikli és a mezőny mozgásáról szólt, a „La Forme” az emberi test tökéletesítésére, az élsportolók mentális és fizikai koncentrációjára épült. Ralf kísérteties, mély hangon kántálta azokat a francia szavakat, amelyek a kerékpáros edzés fázisait írták le: Inspiration, Expiration, Contraction, Décontraction, Ventilation, Rotation (belégzés, kilégzés, összehúzódás, ellazulás, szellőzés, körzés). Ezt követte a „Planet Of Visions” az egyik legizgalmasabb darab, ugyanis ez az egyetlen olyan daluk, amely stúdióalbumon soha nem szerepelt, kizárólag koncertfelvételeken és remix-kiadványokon érhető el. A dal története 1999-ben kezdődött, amikor a hannoveri Világkiállítás (Expo 2000) felkérte az együttest a rendezvény hivatalos szignáljának megírására. A zenekar pedig egy mindössze néhány másodperces, vokóderes a cappella jingle-t adott át, amiért a hírek szerint 400.000 német márkát kaptak. A korabeli sajtó hatalmas botrányt kavart a túlárazottnak vélt dallam miatt.

Eddig a „Boing Boom Tschak” és a „Musique Non Stop” párosa évtizedek óta a zenekar koncertjeinek abszolút fináléját és hagyományos búcsúblokkját alkotta. Miközben a „Musique Non Stop” hipnotikus, gépies ritmusa dübörgött a csarnokban, a banda tagjai egyenként bemutatták saját kis elektronikus szólójukat, ünnepélyesen meghajoltak a közönség előtt, majd egyesével elhagyták a színpadot. Legutolsóként Herr Hütter maradt fent, aki miután mikrofonon keresztül, személyesen is megköszönte a figyelmet („Good night / Auf Wiedersehen”), méltóságteljesen lesétált a deszkákról. A pódium teljesen sötétté és üressé vált, de a gépies alapritmus még másodpercekig magától szólt tovább a homályban, bizonyítva a dal tételmondatát: a zene nem áll le. A tagok valóban élőben játszottak, az egyedi gyártású pultok tetején beépített kontrollerek, speciális szintetizátorok, billentyűzetek és dobgépek sorakoztak, amelyekkel a helyszínen indították el a ritmusokat és manuálisan vezérelték a frekvenciaszűrőket, miközben Ralf élőben, improvizálva szólaltatta meg a főbb dallamfutamokat. A szűnni nem akaró, vastapsos ováció közepette sokan még a fülbemászó dallamot dúdolták, míg mások félve, kissé csalódottan kérdezgették egymástól a nézőtéren: tényleg a kultikus robotok nélkül megyünk ma haza? Bár a híres mechanikus bábukat ezúttal fizikailag nem hozták magukkal a turnéra, de hirtelen pirosba borult a színpad és a tagok egyesével visszatértek az emelvényre piros rácsos ruhájukban, hogy felcsendüljön a várva várt „The Robots”. A fizikai bábuk hiányát a technika tökéletesen pótolta: a gigantikus kivetítőn tűélesen megjelentek a zenészek digitális robotmásai, amelyek merev, gépies mozdulatokkal, a zene ütemére mozgatták a karjukat és a fejüket, amik merev mozdulatokkal, a zene ritmusára mozgatták a karjukat és a fejüket. A dal végén felkapcsolták a fényeket, a tagok előre léptek, egyszerre meghajoltak és együtt levonultak a színpadról. Reméljük nem kell újabb 3 évet várnunk az ismételt digitális varázslatra és hamarosan újra testet ölt nálunk a tiszta elektronika a KW jóvoltából.