12 éve láttam utoljára Marilyn Manson-t (polgári nevén Brian Hugh Warner) egy német fesztiválon, de az a koncert finoman szólva sem hagyott bennem maradandóan pozitív emlékeket. A hangosítás katasztrofális volt, Manson pedig énekesként is messze elmaradt attól, amit vártam. Ennek fényében nem is volt meglepő, hogy a 9 évvel ezelőtti Budapest Parkos koncertjére már nem váltottam jegyet. Az ismerőseim beszámolói alapján utólag úgy tűnt, jól döntöttem, hiszen ők sem sok jót tudtak mesélni az estéről. Talán éppen ezek miatt az élmények miatt a júliusi, szintén Parkos koncertre sem vettem előre jegyet. Aztán néhány nappal a fellépés előtt kíváncsiságból ránéztem a setlistre. Ahogy sorra bukkantak fel a klasszikus dalok, egyre inkább az motoszkált bennem, hogy ezt mégiscsak hallani kellene.

Nagyjából tíz perc késéssel végül kezdetét vette a várva várt koncert. A függöny még felhúzva maradt, miközben a hangfalakból a Bauhaus klasszikusa, a „Bela Lugosi’s Dead” szólt, a háttérben pedig rózsaszín kettőskeresztek ragyogtak. A feszültség fokozására a színpad elé kifeszített lepel csak a legutóbbi album nyitódala, a „Nod If You Understand” első ütemeire hullott alá. Már az első percekben egyértelművé vált, hogy ezúttal minden a helyén van. A hangosítás végre kifogástalanul szólt, Manson hangja erőteljes, tiszta és magabiztos volt, a színpadi jelenléte pedig olyan intenzív, amilyennek talán még sosem láttam. Mintha az elmúlt évek megpróbáltatásai után főnixmadárként támadt volna fel: energikusabban, összeszedettebben és egyértelműen jobb formában lépett színpadra, mint valaha. Szerintem évek óta nem szólt ilyen jól és nem mozgott ennyire meggyőzően a színpadon.

A megszokott sminkjében, hosszú fekete bőrkabátban színpadra lépő Manson-ra rengetegen voltak kíváncsiak, a rendezvény teltházas volt. Az énekes hamar kimelegedett, a dal közepén megszabadult a kabátjától, alatta egy ujjatlan felsőt viselt a bőrnacijához. A szám végén a mikrofonállvánnyal együtt a mikrofont a közönség felé nyújtotta, a rajongók pedig egy emberként énekelték tovább a refrént. Majd röviden a közönséghez szólt. Elmondta, hogy rohadtul szeret minket, örül, hogy ismét Budapesten lehet, mert mi és ők egyek vagyunk és senki sem eldobható. Ezekkel a gondolatokkal vezette fel a „Disposable Teens” című dalt, amelynek üzenete így különösen erősen hatott. A szám végén ismét megköszönte a fogadtatást, majd egy időutazásra invitált minket. A színpad vörös fénybe borult, a háttérben ismét fényesen izzottak a kettőskeresztek és felcsendült az 1996-os „Angel With The Scabbed Wings”. A tömeg szinte megőrült a régi kedvenc hallatán: visítottak, tomboltak és ezrek énekelték együtt a dal minden sorát.

A következő szám előtt a dalnok ismét biztosított minket a szeretetéről, majd mosolyogva megjegyezte, hogy most egy szerelmes nóta következik. Felcsendült a „Great Big White World”, én pedig csak arra tudtam gondolni, mennyire imádom ezt a számot. Az énekes hangja remekül szólt, magabiztosan és tisztán énekelte végig a dalt. A színpadi emelvény tetejéről vezényelte a közönséget, karlengetésre és közös éneklésre buzdította a rajongókat, akik természetesen egy pillanatig sem hagyták cserben. A „This Is The New Shit” és a „Dried Up, Tied And Dead To The World” ismét pörgősebb vizekre eveztünk, majd az idei albumról érkező „Exit Wound” következett, amelyet már egy puskára erősített mikrofonállvány mögött adott elő, a tőle megszokott, provokatív színpadi látványvilágot tovább erősítve.

A „The Nobodies” felvezetése sem maradt emlékezetes beszéd nélkül. A kontaktlencsét viselő énekes elmondta, hogy ezt a dalt még nagyon régen írta, amikor sokan megpróbálták „eltemetni”, de – saját szavaival élve – kurvára kudarcot vallottak. Ezután a közönséghez fordult: „Azt akarom, hogy mindannyian énekeljetek velem, de kurva hangosan! Készen álltok? Senkik vagyunk!” A válasz természetesen fülsiketítő kórus volt. A dal alatt Manson öltözéke is magára vonta a figyelmet. Bal karján egy gigantikus, hosszú szálú műszőrme-díszt viselt, amely élénk rózsaszín, lila, kék és zöld árnyalatokban pompázott. Az egész úgy festett, mintha egy unikornis vagy valamilyen mesebeli lény szivárványszínű farkából készült volna. A fekete ruházat és ez a feltűnően vidám, már-már gyerekes kiegészítő egyszerre volt bizarr és látványos, groteszk kontrasztot alkotva az egyébként is különös színpadi megjelenésével. Az első lemezes, instrumentális „Diary Of A Dope Fiend” alatt az énekes rövid időre eltűnt a színpadról, hogy néhány pillanattal később egy világoskék szőrmében térjen vissza.

Alighogy megszólaltak a „The Dope Show” első hangjai, alig fél perc után le is állította a zenekart, majd így szólt. „Be kell vallanom nektek valamit”, majd hozzátette, hogy szerette a drogokat és azok rohadtul szeretik ám őt. Ezután megkérdezte, hányan jöttek úgy a koncertre, hogy be akarnak tépni. „Ne féljetek, valljátok csak be!” – biztatta a közönséget, amely hangos üdvrivalgással reagált. Manson azonban csattanóval zárta a gondolatot: „Van egy fantasztikus hírem a számotokra. Én vagyok a kibaszott drogotok!” A nézőtér szinte felrobbant, a zenekar pedig elölről kezdte a félbeszakított dalt. A szám végére a világoskék bunda is lekerült róla, majd egy zseblámpával alulról világította meg az arcát, így kezdett bele az Eurythmics klasszikusába, a „Sweet Dreams (Are Made Of This)”-be. Többször is felmászott a színpadi emelvényre, folyamatosan tapsra és közös éneklésre ösztönözte a közönséget, a mikrofont pedig újra és újra a rajongók felé nyújtotta, hogy minél hangosabban szóljon a kórus. A „mOBSCENE” alatt már fekete kalapot viselt, miközben a háttérben vörösen villogott a dal címe, ekkor mutatta be az együttes tagjait is. A fináléra érkezve katonai fejfedőre váltott, majd mosolyogva megkérdezte, akarunk-e még néhány dalt. Ezután körbenézett a nézőtéren és megjegyezte, hogy mennyi gyönyörű ember van itt ma este. A közönség hatalmas ovációval hálálta meg a bókot, majd berobbant az este kihagyhatatlan himnusza, a „The Beautiful People”. A koncert végén Manson levette a sapkáját, meghajolt a rajongók előtt és a zenekarral együtt levonult a színpadról.

Természetesen nem hagytuk annyiban a dolgot: a kitartó visszataps meghozta az eredményét. Zöld fénybe borult a színpad, a kivetítőn megjelent a két jellegzetes „M”, és a „Tourniquet” első hangjaira az énekes is visszatipegett, ezúttal gólyalábakon egyensúlyozott, fején pedig a dal videóklipjéből ismert, sapkaszerű kényszerzubbonyt viselte. A bizarr jelmeznek köszönhetően úgy festett, mintha egy groteszk orvosi kísérlet elszabadult alanya elevenedett volna meg. A gólyalábakon egyensúlyozva lement a színpadról, majd azokat hátrahagyva visszajött közénk a Depeche Mode feldolgozással, a „Personal Jesus” számmal. A közönség ezt is hatalmas lelkesedéssel fogadta, együtt énekelve a jól ismert refrént. Az újabb levonulást követően a zenekar ismét visszatért a ráadásra. Manson ekkor már újra a hosszú fekete bőrkabátját és a széles karimájú kalapját viselte, amelyekben valóban úgy festett, mint egy modern vámpír. Mesterséges hóesés közepette kezdett bele az „If I Was Your Vampire”-ba, kezében az egyik leglátványosabb kellékével: a kés formájú mikrofonállvánnyal. A markolat maga volt a kés nyele, a mikrofonfej a penge tövéhez csatlakozott, a hosszú fémpenge pedig fenyegetően meredt előre Manson keze fölött, miközben énekelt. A dal végéhez közeledve egyetlen mozdulattal kirántotta a mikrofont az állványból, magasba emelte, majd búcsúzóul csókot dobott a közönségnek – méltó lezárásaként egy olyan koncertnek, amely minden korábbi kételyemet elsöpörte.

Fantasztikusan szólt minden, a hangosítás végig kristálytiszta volt, Manson pedig egyszerűen lehengerlő teljesítményt nyújtott. Magabiztosan énekelt, a hörgések, a suttogások és a sikolyok egyaránt hibátlanul szóltak, miközben fáradhatatlanul járta be a színpadot. Rég nem láttam ennyire jó formában. A korábbi csalódást keltő koncertjei után ez az este olyan volt, mintha hamvaiból támadt volna fel. Ez volt az a Marilyn Manson, akire tinédzserként emlékeztem: karizmatikus, provokatív, kiszámíthatatlan és elementáris erejű előadó. Ha valaki azt gondolta, hogy már csak önmaga árnyéka, ezen az estén alaposan rácáfolt minden kétkedőre. Bátran kijelenthető, hogy pályafutása egyik legerősebb koncertteljesítményét nyújtotta, és számomra egyértelműen az elmúlt évek egyik legjobb koncertélményét jelentette. Nem csupán nosztalgiát kínált, hanem bebizonyította, hogy még mindig képes ugyanazzal az intenzitással és karizmával uralni a színpadot, mint fénykorában. A show látványos volt, az energia végig a tetőfokon izzott, a közel másfél órás koncert pedig igazi időutazássá vált a kilencvenes és kétezres évek Marilyn Manson-univerzumába. Remélem hamarosan újra viszontlátjuk őt!

Fotók, videók: Dudás Orsolya