A hildesheimi Drispenstedt repülőtér évente egyszer teljesen elhomályosul. Mindig augusztus második hétvégéjén rendezik meg a M’era Luna fesztivál sötét fátylát. 26. alkalommal gyűlt össze 25.000 fekete lélek pár napra, hogy együtt ünnepeljék zenei kedvenceiket, vagy néhány új bandát fedezzenek fel.

Aki járt már fesztiválon, az pontosan tudja, hogy a nulladik nap legnagyobb ellensége a kilométeres sorban állás. Idén viszont szinte tökéletes ütemben érkeztünk: a városban semmi tömeg nem fogadott, csupán a parkolónál alakult ki egy kisebb torlódás. Ezt látva gyorsan ki is pattantam a kocsiból és még a karszalagok osztása előtt a bejárathoz siettem. A sajtójegyemnek köszönhetően abszolút elsőként léphettem be a kemping területére, ami utólag hatalmas mázlinak bizonyult. Alig pár perccel később ugyanis megjelentek az első futó emberek és kezdetét vette a kíméletlen harc a legjobb sátorhelyekért.

Miután állt a bázis, beszereztük a kötelező cuccokat a merch pultnál és nyakunkba vettük a fesztivált. A közönség is pazar volt, így alig lehetett betelni a látogatók változatos öltözékével. Mindenki talált kedvére valót, a viktoriánus pompától a színes cybereken és a szőrös középkori rajongókon át a dögös lakk és bőr kombinációkig. A Pogányfalu a gasztronómiai felhozatal mellett kézműves portékákkal, baltadobálással és dézsafürdővel is várta a látogatókat, kora este pedig a gótikus árusok, ruhások és tetoválók/piercingesek is kinyitottak. A felolvasóestek békéje után már a Rotersand csapat DJ-szettjének lüktető ütemeire pöröghettek a táncoslábúak.

Másnap a nagyszínpadot Mortes, azaz a Sötétség rejtélyes hercege nyitotta meg. Stílusa a komor posztpunktól a darkwave vámpírklub-himnuszokig és a reménytelenül romantikus gótikus rock balladákig terjedt. A korai kezdés ellenére egész sokan összegyűltek, jó bemelegítése volt a szombati napnak.

Rögtön kezdett a kisszínpadon a Nils Upahl és Marco Bartz által működtetett rostocki Beyond Obsession, akik a 80-as évek elektronikus zenéjéből merítettek inspirációt. A banda 2012-ben alakult a Wave-Gotik-Treffen idején és táncolható szintipopot játszott. Nagyon hálásak voltak a fesztiválnak, hogy elhívták őket, írásos köszönetet is mondtak a kivetítőn keresztül is.

Vissza a nagyszínpadra. A Xandria 1994-ben, Bielefeldben, Marco Heubaum által alapított szimfonikus metál együttes. Őt leszámítva 2022-től teljesen új felállással működik a banda. Kezdetben gótikusabb hangzású zenét játszottak, majd fokozatosan a szimfonikus metál felé mozdultak el. Erőteljes gitárok, lendületes ritmusszekció és Ambre Vourvahis technikás, sokoldalú éneke dominált. Nagyon örültem a régi „Ravenheart”-nak.

Át a kisszínpadra. A svéd Principe Valiente folyamatosan feszegeti a művészi határokat a posztpunk, a shoegaze és az indie rock elemeinek mély, sötét dalszövegekkel és a 80-as évekbeli utalásokkal való ötvözésével. Zenéjük ügyesen mozgott a hangulatos merengés és az energikus intenzitás között. A drámai hangzásvilág Fernando Honorato énekes meleg hangja körül emelkedett fel igazán, bőséges teret engedve a dallamoknak.

Izgalmas volt a nagyszínpadi Tabernis fellépése. A viszonylag új, belga medieval folk projekt a középkori zene, a dark folk és a rituális hangulatú előadásmód ötvözésével hívta fel magára a figyelmet. A zenekar misztikus koncepciója szerint két “méhész” állt a projekt mögött, akik a méhészet motívumait kapcsolták össze a középkori hagyományokkal és a sötét atmoszférájú zenével. A koncert is pár perces méh zümmögéssel kezdődött. Hangzásuk egyszerre idézte meg a középkori vásárok világát és egy pogány rituálé atmoszféráját. A zenében kevés az ének, sokkal nagyobb szerepet kaptak az instrumentális részek és a hangulatteremtés.

A Kyle Blaqk által vezetett Auger egy angliai dark rock projekt, amely az elektronikus szintetizátorokat zúzós gitárokkal és fülbemászó pop-dallamokkal ötvözte a kisszínpadon. A zenekar maga is úgy jellemzi a stílusát, mint “dark rock with a heart for pop”, vagyis sötét hangulatú rockzene erős popérzékkel. Mély férfiének, fülbemászó refrének, elektronikus alapok és súlyos gitárok jellemezték a dalaikat.

Belehallgattunk a nagyszínpadon az Unzucht-ba is. Az 2009-ben alapított hannoveri dark rock banda nevének jelentése nagyjából „erkölcstelenség”, „kicsapongás” vagy „paráznaság”. Tudatosan választották ezt a provokatív nevet, amely jól illett a sötét, érzéki és olykor tabudöntögető dalszövegeikhez.

Az 1985-ben alakult németországi Krefeldből származó M. Walking On The Water kicsit kilógott a kisszínpadi zenekarok közül. A banda a 80-as években spontán módon járta a Ruhr-vidék kocsmáit és engedélyt kértek a tulajdonosoktól egy-egy rövid, 15 perces fellépésre. 1987-ben megnyerték a Ruhr-Rock Fesztivált, ami jelentősen hozzájárult ismertségük növekedéséhez. Zenei világukra jellemző az alternatív rock, a punk és a hagyományos folk elemek keverése, valamint védjegyük a harmonika használata, amely már a kezdetektől meghatározó része volt a hangzásuknak. A zenekar a kilencvenes évek végén hosszabb szünetet tartott, majd 2007-ben újra összeállt.

A mexikói duót pedig áttették a nagyszínpadra, így sajnos a megszokottól kevesebbet játszottak. 1993-ban alapította Erk Aicrag és Racso Agroyam Mexikóvárosban. A Hocico spanyolul annyit jelent, mint „pofa”, „állkapocs”, de átvitt értelemben nyers, agresszív hangzást is sugall. Erk és Racso már tinédzserként elektronikus zenét készített. A kilencvenes évek elején, amikor Latin-Amerikában nehezen lehetett hozzájutni a nyugati indusztriál zenékhez, saját hangzásukat kezdték kialakítani. Első demóik gyorsan eljutottak az európai underground színtérre, majd a német Out of Line szerződtette őket. Ez jelentette a nemzetközi áttörést. A koncert sámándobolással és hastáncosnőkkel kezdődött, így, hogy hallani is lehessen a dob püfölését, sajnos a hangosítás rovására ment. Erk rendkívül energikus frontember, folyamatos mozgásban volt, gyakran a színpad széléig rohant, intenzíven kommunikált a közönséggel, miközben jellegzetes, torzított énekstílusával vezette a műsort. Racso pedig a háttérből irányította a programozást és az elektronikus alapokat.

A kisszínpadi Tyske Ludder 1989-ben alapított veterán banda zenéje a klasszikus EBM-et ötvözte az indusztriál és elektró elemekkel. A nevük dán eredetű, jelentése szó szerint “német lotyó” vagy “német kurva”. A zenekar provokatív névválasztása tudatos volt, de nem politikai vagy sértő üzenetet kívánt közvetíteni, inkább az EBM-színtérre jellemző nyers, ironikus hozzáállást tükrözte. A katonai és történelmi utalások a zenekar esztétikájának részét képezték, nem politikai propaganda. Az EBM-rajongók számára különösen vonzó volt, hogy dalaik élőben is megőrizték a klubokból ismert lüktetést és a frontember is nagy showt csinált, többször is lejött az első sorokkal pacsizni. Nagy tombolás volt a magyar vonatkozású 1956-os forradalomra utaló „Panzer” című dalra.

Maradtunk a kisszínpadon, ahol a Diorama, a német darkwave színtér egyik meghatározó együttese kezdett, amelyet 1996-ban alapított Torben Wendt. Bár szólóprojektjeként indult, fokozatosan teljes zenekarrá alakult. Zenéjük az évek során sokat változott: a korai, melankolikus darkwave hangzástól fokozatosan egy komplexebb, elektronikus rockos irány felé mozdultak el. A zenekar neve a „dioráma” szóból ered, amely egy térhatású, miniatűr jelenetet ábrázoló műalkotás. Ez jól illik a zenéjükhöz is: dalaik gyakran filmszerű hangulatokat, belső világokat és érzelmi állapotokat jelenítenek meg. Az egyik régi kedvencemmel, a „Why”-al kezdtek és a még régebbi „Advance”-vel fejezték be, amit a betegség miatt otthon maradt szintis Felix kérése volt.

A Combichrist az indusztriál és aggrotech színtér egyik legismertebb zenekara. A projektet 2003-ban alapította a norvég származású Andy LaPlegua. Eredetileg kifejezetten klubzenekarnak indult: céljuk az volt, hogy az EBM, az elektró-indusztriál és a punk energiáját egyesítsék egy agresszív, táncolható hangzásban. A 2010-es években a zenekar egyre inkább a gitárosabb irányba mozdult el, sajnos most is a metálosabb számokkal támadtak a nagyszínpadon, csak a „Get Your Body Beat” és a „Fuck That Shit” volt a régi elektronikusabb dal.

Maradtunk azon a porondnál. Ritkán látott vendég a kanadai The Birthday Massacre. Stílusuk egyedi ötvözete a ’80-as évek szintipopjának, az indusztriális zenének és az alternatív rockgitároknak. A hangzásvilágukra és a vizuális megjelenésükre jellemző a kontraszt: a kislányos, meseszerű esztétika keveredett a sötét, horrorisztikus elemekkel (ezt jelképezi a bandanévben a születésnap és a mészárlás ellentéte). Olyan, mintha egy gyerekkori mesekönyv lapjai mögött valami sötétebb történet rejtőzne. Az együttes hazánkba is ellátogat december elején.

Máris kezdett a kisszínpadon a 2002-ben alapított berlini Agonoize. Az aggrotech színtér egyik legmegosztóbb formációja nem egyszerűen lejátszott egy elektronikus műsort, hanem erősen színházi produkciót (maszkok és látványos megjelenés, provokatív kellékek, rengeteg művér) épített köré. A koncert már az elején azzal kezdődött, hogy középkori démonjelmezbe öltözött fesztivállátogatók felmentek a színpadra. Chris L. nem csak „hangként” fontos: az Agonoize koncertjeinek nagy része az ő teátrális, provokatív előadásmódjára épül. Diktátorként beszédet mondott nekünk, töviskoszorús Jézusként keresztet cipelt, fekete konfettit szórt ránk és természetesen az utolsó „Bis Das Blut Gefriert” közben jött a vérspriccelés, amikor is páran menekülőre fogtuk, de volt aki direkt telibe véreztette magát. A torzított, agresszív vokál és a színpadi show megtette a hatását, a nép egyszerűen kajálta őket.

Belehallgattunk a White Lies-ba is a nagyszínpadon. A londoni posztpunk és indie rock trió az élő fellépésekre mindig kvintetté bővül. A zenekar tagjai eredetileg Fear of Flying néven játszottak együtt, majd 2007-ben teljesen új irányt vettek: sötétebb, komolyabb hangzás felé fordultak és White Lies néven folytatták. Azoknak lehet érdekes, akik szeretik a melankolikus, nyolcvanas éveket idéző alternatív zenét. Nem voltak olyan sötétek és elektronikusak, mint egy darkwave vagy EBM formáció, de hangulatban nagyon közel tudtak kerülni ahhoz a világhoz: hideg szintik, mély ének, érzelmes dalszövegek és erős nosztalgia jellemezte őket.

A következő kisszínpadbeli projekt a Nachtmahr volt, egy osztrák elektró-indusztriál projekt, amelyet 2007-ben alapított Thomas Rainer. Rainer neve a dark elektronikus színtéren már korábban is ismert volt, hiszen ő a L’Âme Immortelle egyik alapítója és tagja. A banda nevének jelentése rémálom, lidércnyomás, vagy éjszakai kísértet. A kemény elektronikus zenét, az EBM-et és a katonás hangulatú indusztriál vizuális világot kapcsolta össze az egyenruhák, maszkok, futurisztikus katonai dizájn és az erősen erotikus és provokatív képek segítségével. A zenére jellemzőek az erősen torzított, menetelős ütemek, a kemény basszusok, a katonás ritmusok, az agresszív szintetizátorok és a mély, parancsoló vokálok. Természetesen volt a kötelező „Mädchen In Uniform”, „Tanzdiktator” és „El Chupacabra”, de látvány terén sajnos maradt némi hiányérzetünk, a show elmaradt a szokásostól. A táncoslányok nem cseréltek ruhát, hiányzott a közönség vízzel spriccelése és a megszokott tüzes hangulat is elmaradt: a hergelő színpadi csókolózásokból most csak egyetlen szájrapuszira futotta.

A kisszínpad utolsó fellépője a Front Line Assembly, egy 1986-ban Vancouverben alapított kanadai indusztriál zenekar volt. Az együttes a műfaj egyik legmeghatározóbb úttörője, amelyet Bill Leeb alapított, miután kivált a szintén kultikus Skinny Puppy zenekarból. Az 1990-es években az elsők között vegyítették a kemény elektrót a metál gitárokkal, megalkotva az indusztriális metál korai alapjait. Ugyanazzal az oldschool szettel jöttek, mint a múlt héten hozzánk a Mátrába, ahogy láttam a németek is örültek ennek.

Az estét a nagyszínpadon az 1996-ban alapított holland szimfonikus metál Within Temptation zárta. Az együttest Sharon den Adel énekesnő és Robert Westerholt gitáros hívta életre és az évtizedek során a stílus egyik legmeghatározóbb, legsikeresebb nemzetközi képviselőjévé váltak. A zenekar legfőbb ismertetőjegye Sharon lenyűgöző, tiszta, magas szoprán énekhangja és drámai színpadi jelenléte. Az első dal közben fekete maszkban jelent meg, amit utána levetett és angyali fehér ruhában adta elő a dalokat.

A hivatalos afterpartit az Aesthetic Perfection-os Daniel Graves tartotta, de táncolhattál a sátrak közötti bulikban, vagy gyönyörködhettél a tűzzsonglőrködésben a Pogányfaluban.

A Final Selection egy 1993-ban Plauenben alakult szintipop együttes. Megnyerték a tehetségkutató versenyt, így ők nyithatták meg vasárnap délelőtt a nagyszínpadot. Szuper hangulatot csináltak.

Máris kezdett a kisszínpadon a SynthAttack. Az 2015-ben alapított, rendkívül energikus német dark-elektró és aggrotech projekt zenéje a kőkemény indusztriális ütemeket, a dübörgő technós basszusokat, az agresszív, torzított éneket és a fülbemászó szintetizátor-dallamokat ötvözte. A hangulatot tovább fokozták a szexi ruhákba és jelmezekbe öltözött táncoslányok.

Maradtunk a kisszínpadnál, ahol az Eisenfunk, egy 2006-ban Münchenben alapított, kultikus státuszú trió hevítette tovább a látogatókat. A projektet Michael Mayer alapította, hozzá csatlakozott Arthur Stauder (elektronikus dobok) és Toni Schulz (billentyűk). A koncert különlegessége az volt, hogy a zenekar egy hosszabb kihagyás után tért vissza Hildesheim-ba, hiszen legutóbb 2014-ben játszottak a M’era Luna közönsége előtt. Zenéjük a minimalista, kőkemény indusztriális ritmusokat keverte a technós, táncolható alapokkal és a számítógépes játékok retró hangzásával. Az Eisenfunk a felelős a cyber goth szubkultúra egyik abszolút világslágeréért. A „Pong” című számukhoz készült videóklip (amelyben a legendás, neonruhás táncosok láthatóak) és maga a dal az alternatív klubok kötelező himnuszává vált világszerte. Most is ez volt az utolsó dal, ami közben a szuperhős ruhába öltözött vendégtáncosok zöld labdákat dobtak be a rajongók közé.

Belehallgattunk a nagyszínpadon a Stahlmann-ba, egy 2008-ban Göttingenben alakult, népszerű német Neue Deutsche Härte és indusztriális metál bandába. Zenéjük a kőkemény, gépies gitárriffekre, a mély, karizmatikus énekhangra és a finom elektronikus/technós alapokra épült. Stílusuk miatt gyakran emlegetik őket a Rammstein és az Oomph! utódjaiként. A produkció motorja és alapítója Martin “Mart” Soer (ének/programozás), aki a dalokért és a zenekar jellegzetes arculatáért felel. A zenekar vizuális ismertetőjegye, hogy a tagok tetőtől talpig ezüst testfestéssel, elegáns öltönyökben léptek színpadra, ami egyedi, futurisztikus fémes külsőt kölcsönzött nekik.

Maradtunk a nagyszínpadon. A SKYND egy 2017-ben alakult, rendkívül sötét hangulatú ausztrál indusztriál rock és electronic/true crime duó, akit egy rejtélyes, extravagáns és teátrális énekesnő, Skynd, valamint a maszkot viselő multi-instrumentalista producer, Father alkot. Egyedülálló módon kizárólag valós, hátborzongató bűntényeket, sorozatgyilkosokat, hírhedt haláleseteket és tömeges tragédiákat dolgozott fel a dalaiban. Zenéjük a rideg elektronikus és indusztriális alapokat, a dübörgő basszusokat és a torzított, sokszor gyerekhangon vagy kísérteties suttogással megszólaló vokálokat ötvözte.

Továbbra is a nagyszínpad játszott, mert kezdett a The 69 Eyes, egy 1989-ben Helsinkiben alakult, kultikus státuszú finn gothic rock zenekar, akiket a rajongók és a sajtó gyakran csak „Helsinki Vampires” (Helsinki Vámpírok) néven emleget. A korai éveik garage rock és glam metál hangzása után a 90-es évek végén váltottak át arra a sötét, melankolikus, mégis rendkívül dögös, pörgős rockzenére, amit ők maguk „Goth ‘n’ Roll”-nak neveztek el. A zenekar arca a mély, bariton hangú, karizmatikus énekes, Jyrki 69, valamint a látványos, pörgős játékáról és vad imázsáról ismert sztárdobos, Jussi 69. A felállásuk teljesen egyedülálló módon 1992 óta változatlan. Zenéjükben a klasszikus gót rock keveredett a 80-as évekbeli glam energiájával, az Elvis Presley-s énekstílussal és képregényes, horrorfilmes, vámpíros tematikájú szövegekkel. Örültem, hogy a teljes setlist egy kisebb-nagyobb időutazás volt, az összes előadott dal nagy kedvencem volt. Viszont azt sajnáltam, hogy a színpad és a tömeg közé tett kifutóra még csak rá sem lépett az énekes. Jó, hát vámpír létére lehet elégett volna a tűző napon. 😃

Át a kisszínpadra, következett az 1981-ben alakult holland darkwave Clan of Xymox. Az együttes a műfaj egyik legfontosabb úttörője és megkerülhetetlen alapköve. A zenekar egyetlen állandó tagja és kreatív agya az alapító, énekes-gitáros Ronny Moorings, aki a mai napig egyedi, melankolikus hangjával és karizmájával vezeti a produkciót. Zenéjük a borongós gót rock gitárokat, a jéghideg szintetizátor-szőnyegeket, a gépies dobalapokat és a mélyen melankolikus, romantikus szövegeket ötvözte. A hazai rajongók november vége felé láthatják Budapesten.

Vissza a nagyszínpadra. A L’Âme Immortelle egy 1996-ban alapított osztrák darkwave duó, akik idén a 30 éves jubileumukat ünnepelték. A formációt Sonja Kraushofer énekesnő és Thomas Rainer (aki az elektronikus alapokért, a billentyűkért és a férfi vokálért felel) alkotja. Zenéjük alapja a két énekhang kontrasztja: Sonja tiszta, operai, rendkívül érzelmes szopránja keveredett Thomas agresszív, torzított, indusztriális énekével. Mindezt gótikus szinti ritmusok, gépies ütemek és gitárok kísérték. A zenekar mélyen melankolikus, drámai életművéből csupa régi slágert („Stumme Schreie”, „5 Jahre”, „Bitterkeit”, „Life Will Never Be The Same Again”) játszott.

Máris indult a kisszínpadon a Neuroticfish. Az 1990-es évek elején alapított, német futurepop projektet Sascha Mario Klein (ének, billentyűk, dalszövegek) hívott életre, később állandó társként csatlakozott hozzá Henning Verlage (billentyűk, produkció). Dalszövegeik mélyen boncolgatták a fóbiákat, a paranoiát és a lelki függőségeket, miközben a zene a naiv popdallamokat ötvözte a jéghideg trance, techno és indusztriális ütemekkel. A zenekar egyik legismertebb védjegye az “Electronic body music is dead” (Az EBM halott) szlogen, amit ironikus módon fűztek bele a dalaikba miközben ők maguk a műfaj egyik legsikeresebb élesztőivé váltak. 2026. június 2-án jelent meg a legfrissebb kislemezük és EP-jük Skin26 címmel. Ez a kiadvány a legelső, 1997-ben rögzített hivatalos daluk, a Skin előtt tisztelgett, teljesen új, modern köntösbe öltöztette a klasszikust. Szuper koncertet adtak, igazi slágerparádé volt, sokkal jobban tetszett, mint legutóbb Oberhausenben.

Belehallgattunk Floor Jansen produkciójába is a nagyszínpadon. A rendkívül karizmatikus, holland metál énekesnő és dalszerző leginkább a finn Nightwish frontasszonyaként vált globális ikonná. 2012-ben egy folyamatban lévő amerikai turné közepén ugrott be megmenteni a zenekart, majd 2013-ban hivatalosan is a tagjukká vált. Az After Forever, holland gothic/szimfonikus metál zenekarral kezdte pályafutását, majd utána alapította a ReVamp projektjét. Háromoktávos, elképesztő énekterjedelme van: a tiszta operai szoprántól kezdve a dögös rockhangon át a hörgésig (growl) minden technikát mesterien alkalmaz. Az élő koncertjein nemcsak a saját pop-rock dalait énekelte, hanem fantasztikus rock/metal köntösben adta elő korábbi zenekarai slágereit (After Forever, ReVamp) és a legnépszerűbb Nightwish himnuszokat is, mint a „Nemo” és az „Amaranth”.

Vissza a kisszínpadhoz. Az Aesthetic Perfection egy 2000-ben Los Angelesben alapított, jelenleg osztrák székhellyel rendelkező, népszerű indusztriál pop projekt, aminek egyszemélyes agya és motorja a zseniális producer és énekes, Daniel Graves, aki az elsők között szakított a szigorú indusztriális szabályokkal, és keverte a kőkemény, torzított ritmusokat fülbemászó, tiszta popdallamokkal és refrénekkel. 2026. március végén megjelentették a legfrissebb kislemezüket Sorrow címmel. A dalt a sötét elektronikus zene egyik nagyágyújával, a SWARM-mal közösen rögzítették és egy rendkívül agresszív, de érzelmes klubhimnusz lett, amit természetesen le is játszott nekünk. Ez a koncert is jobban tetszett, mint a budapesti, mivel több régi dalt („Never Enough”, „Gods & Golds”, „Antibody”, „Spit It Out”) adott.

Át a nagyszínpadra. A Lacrimosa egy 1990-ben alapított, zseniális svájci-német gothic metál banda. Az együttes a sötét alternatív zenei színtér egyik legnagyobb hatású, stílusteremtő legendája. A projekt szellemi atyja, zeneszerzője és énekese a német Tilo Wolff. Hozzá csatlakozott 1993-ban a finn énekesnő és billentyűs, Anne Nurmi, aki nemrég gyógyult fel a betegségből. Kettőjük zenei és vizuális kémiája adja a Lacrimosa összetéveszthetetlen magját. Zenéjük a komolyzene, az opera és a monumentális nagyzenekari hangszerelés tökéletes fúziója a kőkemény gótikus rock és heavy metal alapokkal. Dalszövegeik rendkívül költőiek, filozofikusak és szinte kizárólag német nyelvűek (bár elvétve angolul és finnül is énekelnek). Védjegyük a fekete-fehér, barokk stílusú Harlekin (bohóc) logó, amely a zenekar kezdeti éveitől kezdve minden album borítóján szerepel, a vidámság és a mély szomorúság kettősségét szimbolizálja. Nagyon örültem az „Alleine Zu Zweit”, „Lichtgestalt” és „Der Morgen Danach” daloknak.

Rohanás vissza a kisszínpadra, jött a Die Krupps. Az 1980-ban Düsseldorfban alapított, úttörő jelentőségű indusztriál metál zenekar, fennállásának 46. évfordulóját ünnepelte. Az együttes a szubkultúra egyik legnagyobb hatású óriása, amely megalapozta a nehéz gépies ütemek és a fémes gitárok fúzióját. A Jürgen Engler által vezetett formáció az elsők között cserélte le a hagyományos hangszereket saját készítésű fémperkussziókra (mint a híres vascső-szintetizátor, a Stahlphon). A 90-es évektől kezdve a thrash metal gitárok beemelésével (például az I és II – The Final Option albumokon) kulcsszerepet játszottak a modern indusztriál metál kialakulásában. Dalszövegeik mindig is erősen kritikusak voltak a kapitalizmussal, a háborúkkal és a társadalmi igazságtalanságokkal szemben. A zenekar nemrégiben bejelentette, hogy három év különválás után Marcel Zürcher gitáros visszatért a felállásba, így a M’era színpadán már újra a klasszikus, kőkemény felállásban dübörögtek a gépek az olyan daloktól mint a „Der Amboss”, „To The Hilt”, „Schmutzfabrik”, „Nazis Auf Speed”.

Sajnos nem tudtunk sokáig maradni, mert kezdett a nagyszímpadon az OMD (Orchestral Manoeuvres In The Dark), egy 1978-ban alapított, világhírű brit szintipop és new wave zenekar, a történelem egyik nagy hatású elektronikus zenei úttörője. A zenekar magját és kreatív motorját a mai napig Andy McCluskey (ének, basszusgitár) és Paul Humphreys (szintetizátorok, ének) alkotja. Andy jellegzetes, energikus színpadi tánca a koncertek védjegye. A banda zsenialitása abban rejlik, hogy az elsők között ötvözték a kísérleti elektronikus hangzásokat és a jéghideg gépi alapokat a fülbemászó, meleg popmelódiákkal. Világméretű mainstream népszerűségüket az „If You Leave” című dallal fokozták, amely az 1986-os kultikus tinifilm, az Álmodj rózsaszínt (Pretty in Pink) betétdala volt. Vegyítették a régi dalokat („Electricity, „Sailing On The Seven Seas) az újabbakkal, de nagyon hiányoltuk a „Walking On The Milky Way” és a „Pandora’s Box” számokat.

A kisszínpad utolsó fellépője az IAMX volt. A 2004-ben Londonban alapított, jelenleg Berlinben és Los Angelesben működő elektronikus projekt mögött a zseniális brit multi-instrumentalista, énekes és producer, Chris Corner állt, aki korábban a kultikus triphop együttes, a Sneaker Pimps alapítójaként vált ismertté. Az IAMX koncertjei nem csupán zenei események, hanem sötét, erotikus töltetű, teátrális és vizuálisan sokkoló művészeti előadások. Chris Corner az avantgárd sminkjeiről, maszkjairól, extravagáns ruháiról és a közönséget teljesen megbabonázó karizmájáról ismert. Zenéje a lüktető, piszkos elektronikus és indusztriális ütemeket ötvözte a jéghideg szintetizátorokkal, a dögös rockgitárokkal és Corner rendkívül széles skálán mozgó, érzelmes, gyakran falzettbe hajló énekével. A dalszövegek mélyen és kendőzetlenül boncolgatták a nemi identitást, a szexualitást, a mentális betegségeket, a függőségeket, a magányt, valamint a társadalomból és az iparágból való kiábrándultságot. A legújabb dalok rögzítéséhez és a koncertekhez hivatalos tagként csatlakozott a svéd dark wave előadó, Aux Animaux is, akivel szexuálisan elég merész koncertet adtak. Nekem sokkal jobban tetszett, mint a márciusi budapesti előadásuk, számomra itt jobb volt a setlist.

A fesztivált a nagyszínpadon a Saltatio Mortis zárta. A 2000-ben Karlsruhéban alapított középkori metál és folk-rock zenekar neve latinul „haláltáncot” jelent, legfőbb mottójuk pedig: „Aki táncol, az nem hal meg”. A klasszikus metál hangszerek (gitár, basszusgitár, dob) mellett skót dudákat, tekerőlantot, sanzont, shawm-ot és egyéb történelmi fúvósokat szólaltattak meg, dögös modern rock alapokra helyezve. A zenekar arca és frontembere a hihetetlenül energikus és karizmatikus Alea akrobatikus színpadi mozgásával és erőteljes hangjával azonnal magával ragadta a közönséget. Többször bement a tömegbe és látványos tűzshowt is adtak.

Összességében az idei M’era Luna is hozta a kötelezőt, még ha tartogatott is néhány apróbb változást. Időjárás szempontjából nem lehetett panaszunk: az utolsó hajnal pár csepp esőjét leszámítva végig verőfényes napsütést fogtunk ki. Igaz, az első éjszaka kegyetlenül hideg volt, így életmentőnek bizonyult a merch pultnál beszerzett, limitált szériás ML pulóver, ami egyébként akkora sláger lett, hogy a nulladik nap végére teljesen elkapkodták.

A koncerteken túl a kísérőprogramok most is hozták a hamisítatlan fesztiválélményt: a sminksátor, a sztriptízműsor, a divatbemutató és a látványos tűzshow idén is gondoskodott a vizuális ingerekről. Kisebb hiányérzetet csak az okozott, hogy idén elmaradt a megszokott M’era Luna fatábla, amelyen korábban mindennap más frappáns üzenet fogadott minket. Megmaradt viszont a közkedvelt hajós díszlet, amely előtt folyamatosan fotózkodott a tömeg és amely egyúttal a novemberi társfesztivált is reklámozta. A főbejárat feletti világító M’era Luna feliratot szintén lecserélték egy új verzióra, amiről megoszlottak a vélemények, valaki a régit hiányolta, valakinek pedig kifejezetten bejött az új dizájn.

Bár a napközbeni hőség miatt feltűnően több mentőautót és elsősegélynyújtót lehetett látni a területen, szerencsére semmilyen balhé nem zavarta meg a rendezvényt. A látogatók a tőlük megszokott végtelen békével és szeretetben ünnepelték a sötét zenéket. A szervezők ráadásul nem hagytak minket útravaló nélkül: a jövő évi felhozatal egy részét már meg is jelentették. Nem is kérdés: találkozunk jövő augusztusban!