Alig néhány órával azután, hogy hazatértem a sástói fesztiválról, máris újra egy sötét klubban találtuk magunkat. A Robot színpadán ezúttal a Los Angeles-i Patriarchy lépett fel, akik az indusztriál rockot, az elektronikát, a darkwavet és a performanszművészetet gyúrták össze egy olyan provokatív élménnyé, amelynek legalább akkora része a vizualitás és a színpadi jelenlét, mint maga a zene.

A zenekar koncertjei hírhedtek a BDSM-esztétikáról, a testi határokat feszegető performanszokról, valamint a kiszámíthatatlanságukról és a budapesti fellépés sem okozott csalódást. A kezdés ugyan nagyjából tizenöt percet csúszott, de unatkozni addig sem lehetett: a kivetítőn már futottak a zenekar szado-mazo hangulatú videóklipjei, amelyek tökéletesen megalapozták az est atmoszféráját. A második dalnál Actually Huizenga énekesnő ledobta a pólóját, ami alatt a felsőtestét körbetekerő frissentartó fólia fedte. Miközben a közönség próbálta feldolgozni a látványt, a dobos srác egyszerűen ráfeküdt az egyik hangfalra. A harmadik szám végére ő is megszabadult a pólójától, jelezve, hogy ez az este biztosan nem a hagyományos koncertélményről fog szólni.

A zenekar még a közönséggel is folyamatos kapcsolatban maradt: kiszúrtak egy srácot, aki az előző napi koncertjükön is ott volt, külön üdvözölték, amitől a hangulat még családiasabb lett – már amennyire egy Patriarchy-koncert lehet családias. A műsor során Actually időnként letette a gitárt, hogy teljes figyelmét az előadásnak szentelje. A következő dalnál egy pillanatra eltévesztette a belépést, túl korán kezdett énekelni, de csak elnevette magát, majd játékosan, kidugott nyelvvel odacsapott a mikrofonnal a cintányérra, majd hangosan felnevetett. Az ilyen váratlan pillanatok csak még kiszámíthatatlanabbá tették az előadást.

Nem sokkal később a performansz ismét sötétebb irányt vett. Az énekesnő a mikrofonzsinórt a nyaka köré tekerte és fojtogatni kezdte magát. A mutatvány közben köhögőroham tört rá, végül még a kezében lévő pohárba is beleköpött, mintha ez is a show szerves része lenne. Ezután odament ahhoz a sráchoz, akit korábban felismert az előző napi koncert kapcsán. Éneklés közben nyakon fogta, majd játékosan megharapta, amit a közönség egyszerre döbbenten és nevetve fogadott. A következő pillanatban lefeküdt a színpadra, a dobos pedig ráhelyezte a dobfelszerelés egyik elemét. Nem sokkal később a dobos egy nyakörvet is felvett, miközben Actually egyetlen mozdulattal lelökte magáról a dobot, felkapta a gitárját és tovább folytatta a műsort.

A gitározás sem a megszokott módon zajlott: egy ponton a mikrofont pengetőként használta a húrokon, majd egyszerűen bedugta a felsője alá, mielőtt újra énekelni kezdett. A dobos eközben ráfeküdt az egyik erősítőre, majd rá is térdelt, mintha a hangszerpark is a performansz kelléke lenne. A következő dalnál Actually ismét a magasba lengette a mikrofonzsinórt, miközben a dobos teljes erőből rugdosni kezdte a terem falát, mégpedig olyan lendülettel, hogy még a vakolat is hullani kezdett.

Az énekesnő ezután egy üveg ásványvízzel öntötte le magát, a dobos pedig megszabadult a nadrágjától is, amely alatt csupán egy áttetsző alsónemű maradt rajta. A koncert végéhez közeledve ismét felcserélődtek a szerepek: ezúttal Actually kezdte fojtogatni a dobost, tovább erősítve a zenekar előadásának dominancia–alávetettség motívumait. Az utolsó szám után a dobos arra kérte a közönséget, hogy nyissanak helyet középen. Actually ekkor csendben lesétált a színpadról, a dobos srác pedig még megköszönte, hogy ilyen sokan eljöttek, majd ő is elköszönt. A koncert után azonban egyikük sem sietett el. Mindketten kijöttek a merchpulthoz, beszélgettek a rajongókkal, közös fotókat készítettek, dedikáltak és közvetlenül, barátságosan zárták le azt az estét, amely a színpadon minden volt, csak visszafogott nem.