Alighogy hazaértem Hildesheimból, a lábamban még a német fesztivál ütemeivel, máris az Óbudai-sziget felé vettem az irányt. Úgy alakult, hogy a két rendezvény idén időben nem ütközött egymással, én pedig feltettem magamnak a kérdést: miért is ne? Ezer éve nem voltam kint. Utoljára 2013-ban ugrottam le egyetlen napra, egy teljes, egybefüggő fesztiválhetet pedig legutóbb 2007-ben, szinte egy másik életben éltem át.
Hogy a visszatérés még emlékezetesebb legyen, ezúttal nem egyszerű látogatóként, hanem fesztivál önkéntesként jelentkeztem a Sziget gépházába, a repohárvisszaváltóhoz osztottak be. Az átállásra nem volt idő: amint átvettem a karszalagomat, a bőröndöm porát le sem rázva azonnal belecsöppentem az első koncert közepébe. Így láttam én a Szabadság Szigetét:
A bejutás simán zajlott. Az első, ami szembejött egy biztonsági őr elől menekülő srác. Gondolom belógott, eszembe is jutottak a régi emlékek, hány ilyet láttam a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején. Valami sosem változik. 😃 Egyébként nyilván sok mindenben átalakult a fesztivál: a sátrak elrendezése, a pormentesítés (vagy legalábbis annak kísérlete), a beléptetés és a nemzetközi hangulat is teljesen más szintet képviselt most, mint 20-30 éve, a zenei műfajokról nem is beszélve. Ja és a jeggyel mindenkinek regisztrálnia kellett előre és befotózni a személyijének mindkét oldalát, így belépéskor összehasonlították az arcodat a fotón látható képpel, talán kevesebb visszaélés lehetett ezáltal.
A Revolut színpadon fellépő Kim Dracula koncertjére estem be kedd este, ami tökéletes és sokkoló nyitány volt egy olyan veterán fesztiválozónak, aki a klasszikusabb rock-korszak emlékeivel érkezett vissza az Óbudai-szigetre. Ha létezik zenei kulturális sokk, az ausztrál előadó produkciója pontosan az volt. Zenéjében keveredtek a nu-metál, indusztriál, jazz, hip-hop és latin elemek. Egyetlen dalon belül is képes volt a lágy popdallamokból, vagy a rappelésből a csontrepesztő hörgősbe váltani, teljesen felrúgva a műfaji szabályokat. Az énekes karrierje a TikTokon robbant be egy elképesztő, metálosított Lady Gaga féle „Paparazzi” feldolgozással, amit természetesen most is előadott, de mára a saját dalaival is bizonyította, hogy sokkal több egy internetes mémfelfedezettnél. A koncert inkább emlékeztetett egy sötét, teátrális performanszra vagy egy horrorisztikus cirkuszi előadásra. Dracula most katonai egyenruhában és fura köpenyben rohangált a színpadon.
Átnéztem a DHL színpadra, ahol a francia sötét synthwave mester fellépése vizuálisan és zeneileg is az este egyik csúcspontja volt nekem. James Kent, azaz Perturbator, egykori black metál gitárosból lett a dark-synthwave és a cyberpunk szcéna abszolút királya. A legutóbbi, tavaszi klubkoncertjéhez képest sokkal több klasszikus, dallamosabb, tempósabb synthwave dalt vett elő, ami tökéletesen megmozgatta a fesztiválközönséget. James hű maradt önmagához: az arcát most is szinte végig eltakarta az ütemre rázott, arcába lógó hosszú haja, misztikus és gépies aurát vonva maga köré. Előadásának vizuális védjegye a kettényíló színpadkép. A koncert egy pontján a frontember és a dobos emelvénye lassú, teátrális mozdulatokkal eltávolodott egymástól, szétnyitva a teret a monumentális fényeknek, majd néhány dal után ismét összezárultak. A sötétet átszelő, tűéles lézerfények és a súlyos basszusok teljesen megbabonázták a tömeget, amely egyszerre táncolt és őrjöngött a gépies ritmusokra.
Vissza a Revolut színpadra, ahol a Karl Hyde és Rick Smith alkotta brit Underworld kezdett. Az 1980-as évek óta aktív duó hidat képez a techno, a progresszív house és a rockzenei attitűd között. A tagok többnyire a hatalmas szintetizátor- és keverőpult-arzenál mögé húzódva, a háttérből diktálták a könyörtelen, lüktető ütemeket. Karl Hyde, a frontember is csak időnként lépett elő a gépek takarásából, hogy karizmatikus, teátrális mozdulataival és védjegyévé vált kántálós vokáljával megbabonázza a közönséget. Természetesen az igazi, földrengésszerű megőrülést egyértelműen az utolsóként játszott, kultikus „Born Slippy .NUXX” hozta el. Amikor megszólaltak a kultikus, nyújtott szintetizátor-akkordok, amelyeket a világ a Trainspotting című film zárójelenetéből ismert meg, a sátor egy emberként robbant fel a legendás “Lager, lager, lager” refrénre.
Szerdán még a normál munkámba is be kellett mennem pár órára dolgozni, így a Szigetes műszakom előtt már csak arra volt időm, hogy a Luminárium-ot meglátogassam, ide amúgy cipő nélkül lehetett csak belépni. Az Architects of Air lumináriumai 1992 óta bűvölik el a látogatók millióit világszerte. Alkotásaikat a természetes geometria szépsége és a szakrális építészet ihlette. A belső terekben látható fény- és színpompát kizárólag a színes műanyagon átszűrődő természetes fény hozza létre. A Myriad tervezési témáját a kupolák tetején található hagyma alakú formák adják. Ezek visznek színt az alattuk lévő terekbe, miközben maguk a kupolák fokozatosan csillagszerű fénypontokká alakulnak. A pohár-meló után aztán jöhettek a koncertek is.
Nagyon tetszett a Bacardi színpadi Saya Noé. A hangulatos alternatív pop-noir hangzásáról ismert hölgy zenéjében megjelentek az electronica, downtempo, uk garage és a house műfaji jellegzetességek is. Az énekesnő Malajziában, Kuala Lumpurban nőtt fel, klasszikus zenész családban. Magyarországra költözését követően, klasszikus gyökereit popzenére cserélte, majd a budapesti imPro School-ban tanult zenei producernek és indította el a karrierjét. Az énekes-dalszerző 2022-ben indult útjára a nemzetközi vizeken és Artisjus díjat is kapott, mint az év könnyűzenei dalszerzője és alkotója.
Pimasz, szókimondó, bulizós. Így mutatkozott be Ikkimel, aki szinte a rossz társaság eltúlzott megtestesítője, amelytől a római katolikus egyház mindig is óvta a híveket. Nyugat-Berlin „legjobb lovaként” végigvágtatott a DHL színpadon nagy szájjal, merész öltözékben (fekete bikini és tangabugyi volt rajta) és féktelen energiával. A berlini származású hölgy a német underground hip-hop és elektronikus zene legújabb, legextrémebb, polgárpukkasztó jelensége. Zenéje a suttyó-techno, a trash-pop és a pörgős rap pofátlan keveréke. Szövegei végtelenül provokatívak, szexuálisan túlfűtöttek, buliorientáltak és tele voltak sötét, ironikus berlini humorral. Egy szexpozitív, hedonista kiáltvány: óda a gondtalan élethez a stroboszkópfények, sörcsapok és vad bulik világában. A hölgy nem félt a szókimondó humortól, vagy a nyers viselkedéstől, igazi őrült techno bulit adott. A közönséget pillanatok alatt elkapta a sodrás, mert a produkció a polgárpukkasztás ellenére kifejezetten önironikus és cuki tudott maradni. Rengeteg német rajongó ordította a germán szöveget, meg is jegyezte az énekesnő, hogy nem is érti miért beszél hozzánk angolul. 😃
Elképesztően brutál jó koncertet adott Tomora, azaz Tom Rowlands, a legendás The Chemical Brothers egyik fele és Aurora, a norvég énekesnő, aki éteri, tündérszerű hangjáról, drámai és kiszámíthatatlan pop-elektronikus dalairól ismert. Silja Sol norvég énekesnő pedig a háttérvokálért felelt. A két hölgy egyszerre hozta a jövőbeli androidok világát és az ősi, törzsi rituálékat. A váltakozó, gépies-robotikus mozdulatok és az egymással lejtett, hipnotikus táncok tökéletesen passzoltak a modern techno ütemekhez. A látvány és a hangok játéka alapján ők ketten Aurorával tökéletesen kiegészítették egymást a mikrofonok mögött. Amikor a két énekesnő a színpad két szélén elhelyezett dobokhoz lépett, és teljes erőből, szinkronban püfölni kezdte őket, az nemcsak látványként volt átütő, de extra lüktetést is adott a Chemical Brothers-féle elektronikus alapoknak. Ez a koncert már önmagában megérte, hogy ennyi év után újra Sziget karszalagot húztam.
Hazamenés előtt még felmásztam a kilátóba is, ahonnan lenézve ez a látvány fogadott.
A csütörtöki műszakom közben láttam Théâtre de la Toupine performanszát. Egy elektromos zongorával felszerelt triciklit, amely füstöt és buborékokat is tudott fújni. Ez a csibészes szerelő bejárta az utcákat, miközben zenét szőtt maga köré, volt olyan is, hogy beállt hozzá valaki dobolni.
Pont a pohárvisszaváltó előtt ment el Homo Sípiens, azaz a négy koporsóvivő. A fizikai komédiára épülő, szöveg nélküli utcai előadásban a koporsóvivők abszurd és költői helyzeteken keresztül vittek végig egy koporsót a fesztivál területén.
Volt sminksátor is, ahol a legfőbb vonzerőt a professzionális YSL sminkmesterek jelentették, akik luxustermékekkel készítettek merész, csillogó, egyedi fesztiválsminkeket a vendégeknek. Itt lehetett először kipróbálni és tesztelni a márka legfrissebb exkluzív illatait. Egy különleges GlamBot kamera készített menő, lassított fesztiválvideókat a kész sminkekről, emellett YSL ajándékautomata és élő DJ-szettek is fokozták a hangulatot. A csinos sminkedben pedig akár férjhez is mehettél az Esküvő kert-ben.
A munkám után a fesztivál egy teljesen más, elegánsabb arcát fedeztem fel, a belga Sylvie Kreusch fellépését néztem meg késő este a DHL színpadon. A Ghentből származó hölgy a brutális, kifejező dalszövegeiről és az experimentális és popzenei stílusok iránti érzékéről híres. Zenekari múltja a Soldier’s Heart és Warhaus projektjeiben kezdődött, majd 2021-ben jelent meg debütáló albuma. Kreusch vizuálisan is lenyűgöző, most titokzatos, filmbe illő megjelenéssel lépett fel bordó buggyos ruhában, felette pedig egy hatalmas, elegáns csillár lógott. Hipnotikus kisugárzással végig uralta a színpadot, a füstös, suttogóból drámai kiáltásokká váló hangja pedig azonnal behúzta a hallgatóságot.
Utána rögtön kezdett is a Night Tapes, akik egy még álomszerűbb, lebegősebb dimenzióba repítették a közönséget. A londoni trió – Iiris Vesik, Max Doohan és Sam Richards – eredetileg egy közös házban kezdett el felvételeket készíteni és a körülményekből inspirációt merítve olyan dalokat alkotott, amelyek szinte időlenyomatként őrzik a környezetük hangulatát. Alkotói folyamatuk a hagyományos hangszereket laptopos produkcióval ötvözték, miközben a szintipop, shoegaze, trip-hop és ambient hatásai is megjelentek zenéjükben. A dalok gyakran váratlan irányokba fordultak, elmosva a határt egy klasszikus zenekar és egy stúdióprojekt között. A számok jelentős része utazás közben készült – Airbnb-lakásokban és hotelszobákban, koncertek között –, hangsúlyozva azt a kreativitást, ami még korlátozott körülmények között is jelen tud lenni. A magnószalagok és spontán hangminták használata nyers, emberi tökéletlenséget adott a felvételekhez, amit a digitális módszerek gyakran elveszítenek. Vesik számára az album a belső ellentéteket és a személyes szabadság keresését vizsgálja, ahol az érzelmi mélység inkább a hangzásban, mint a szövegekben jelent meg.
Pénteki műszakom előtt arra jutott csak időm, hogy a Mielőtt meghalok fal-hoz elsétáljak és megtekintsem, ki mit szeretne még megcsinálni/elérni az életében. Candy Chang amerikai designer-művész legfontosabb célja ezzel a közösségi aktivitás volt. A fal lehetőséget teremtett, hogy az egyes emberek megosszák egymással vágyaikat, reményeiket, félelmeiket és történeteiket.
Este azonban eljött az ideje, hogy fejest ugorjak a Sziget éjszakai olvasztótégelyébe. Amint végeztem a kifejezetten feszített önkéntes műszakommal, azonnal a Magic Mirror felé vettem az irányt, ahol a holland Roi Soleil koncertje várt, ami Matthijs szuperhős alteregója. Egy kisvárosi fiúé, aki kamaszkori traumáit próbálja feldolgozni egy aranyszínű, kábelkötegelőkből készült koronával a fején. A rohanás abszolút megérte: az énekes stílusosan, egy fényes aranyfejdísszel lépett a színpadra, igazi Napkirályként uralva a teret. Francia–angol („Frenglish”) popot játszott, megfűszerezve egy jó adag queer csillogással. Mivel a helyszín családias és viszonylag kicsi volt, végig elképesztően szoros és közvetlen kommunikáció alakult ki közte és a közönség között, minden kérdésére és poénjára azonnal érkezett a válasz. A kora este egyik legviccesebb és leginkább magyaros pillanata az volt, amikor egy rajongó hölgy a tömegből egy feles pálinkát nyújtott át neki, amit az énekes egy gáláns kézcsókkal köszönt meg. Innen a hangulat csak még magasabbra hágott: az előző csajszi közös táncra invitálta a népet, amiből egy hatalmas, felszabadult buli kerekedett. A pörgés mellett azonban a mély érzelmeknek is jutott hely. Az énekes elcsukló hangon mondta el, mennyire boldog, hogy ezen az ikonikus, elfogadó helyszínen léphet fel és a meghatódottságtól könnyek is szöktek a szemébe, miközben a zongoránál játszott. Természetesen nem engedtük el könnyen: a vastaps és a hangos követelés visszakényszerítette a színpadra, így ráadásként, a koncert abszolút zárásaként a Desiree’s „Voyage” című számával tette fel a koronát erre a felejthetetlen, egyszerre bulis és szívmelengető estére, a végén pedig közös képet is csinált velünk. Én nagyon jól éreztem magam, ahogy láttam a többiek is.
A koncerthelyszínről távozva, nem messze a bejárattól a GENOA: Inland sailors performanszába ütköztem bele, akik együtt dolgoztak a széllel, az ember és a környező erők finom táncát vizsgálták. Közben megmutatták az összhang, és a közös ritmus erejét. A szél láthatatlan, mégis formál: megfeszít, irányít, ellenállásra késztet vagy magával ragad.
Sétálgatás közben belefutottam utcaszínházba is, majd belehallgattam a BRIT-díjas, Grammy-jelölt, többszörös platinalemezes Bring Me The Horizon-ba a nagyszínpadon. Pályafutásuk során a korai deathcore és metalcore hangzástól fokozatosan elmozdultak az alternatív rock, az elektronikus zene és a pop-metál irányába. A színpadkép azonnal tekintélyt parancsolt: a díszlet egy monumentális, sötét tónusú katedrálist formázott. A gótikus ívek és a modern, hatalmas LED-falak fúziója tökéletes hátteret biztosított a disztópikus hangulatához. A show narratíváját egy Eve nevű, mesterséges intelligencia által vezérelt virtuális robot irányította. A dalok közötti szünetekben a képernyőkről megszólaló entitás interakcióba lépett a közönséggel, pásztázta a tömeget és utasításokat adott a rajongóknak. A produkció vizuális csúcspontját egyértelműen a színpad széléről kilőtt, gigantikus lángcsóvák jelentették, amit még a küzdőtér legvégében is érezni lehetett.
Elsuhantam a Joker előtt és a táblán kiírva láttam egy 18 éven felülieknek szóló előadást Decadent Shoow néven, gondoltam akkor ide benézek. 😃 Egy csavargó bohóc, piros orral és kifejező sminkkel szórakoztatott minket. Hegedűtokja meglepetések dobozává vált, amelyből különféle elemeket húzott elő. Egyébként a 18+ az a meztelen fenekének mutogatása miatt volt.
Kifelé menet belebotlottam a SzikraShow tűzzsonglőrködésébe. A lángoló eszközök varázslatos forgataga és a pirotechnika lenyűgöző látványvilága minden nézőt magával ragadott. A látványos finálé fantasztikus földi tűzijáték forgataggá vált az műsor végén, amely teljesen ámulatba ejtette a közönséget. A legvégén pedig a Sziget feliratot is tűzbe borították. Elképesztően jó volt.
Visszanéztem a Joker-ba, ahol Tom Cassani díjnyertes brit performanszművész Midnight Cabaret-je kezdődött. Volt ott bűvész, légtornász akrobata, fakír, kardnyelő, hajonlógó, karikán lógó, hasbeszélő…
Elérkezett a szombati nap, a műszakom után elnéztem a 80-as években alakult Pál Utcai Fiúk-ra. Magyarország egyik legrégebben játszó alternatív rock együttese garázszenekarként, autodidakta módon kezdte el a zenélést, majd a rendszerváltás után, már rendszeresen turnéztak és a terveik szerint érkezik a friss album 2026-ban. Legnagyobb tombolást természetesen a „Bál” című daluk hozta meg számukra.
A Sziget történetében az óriáskerék már ikonikussá vált. Ez a hatalmas, modern kerék éveken át a fesztivál egyik fő vizuális védjegye és tájékozódási pontja volt. De nemcsak óriáskerék várta a fesztiválozókat, volt külön Sport Zóna is, ahol mindenféle sportot kipróbálhattál, vagy akár kézműves foglalkozásokon is részt vehettél. Bungee jumpingozhattál is, egy óriási daru emelte fel a vállalkozókat a magasba, ahonnan a fesztivál kellős közepébe lehetett fejest ugrani, illetve drótkötélpályán is le lehetett csúszni a tömeg felett. Masszást is kaphattál, igaz az fizetős volt.
Sétálgatva belefutottam a Nomadesh gólyalábas performanszába, ami egy utazás volt a Távol-Keletre. Egy egyedi univerzumba repítettek minket: a nomádok világába, akik hatalmas szerkezeteikkel járják az utcákat, magukkal hordozva életüket, házaikat, kultúrájukat…
A Compagnie XY az akrobatika határait feszegette. Inspirációjuk egyik forrása a seregélyrajok lenyűgöző mozgása volt.
A Vándor Vurstli a Sziget Fesztivál egyik legnépszerűbb, évtizedes múltra visszatekintő kísérőprogramja és önálló helyszíne, ami megidézte a 20. század eleji, klasszikus városligeti vásárok és mutatványosok hangulatát. A hangulatot zsonglőrök, bűvészek, vásári bábjátékosok és jövendőmondók tették teljessé. A látogatók békebeli, fából készült, mechanikus játékokat próbálhattak ki: különböző célbadobók, céllövöldék és volt kártyajóslás is, ahova sajnos már pont nem fértem be, na de majd a következő évben megtudom a jövőmet. 🙃
Utolsóként a Liberty Love Rave nagyszabású, erős vizualitású produkcióját tekintettem meg (de előtte még tűzijátékban gyönyörködhettünk, amit a Skrillex zárókoncertjének a részeként lőttek fel a Nagyszínpad mögül és felett), amelyben a kortárs cirkusz, a modern és street tánc, valamint az elektronikus zene közös, lüktető színpadi univerzummá állt össze. Mintegy harminc táncos, 8–10 kortárs cirkuszi előadó és egy DJ hozott létre egy élő, pulzáló előadást, miközben a felvezetésben és a produkciók közti átkötésben egy drag queen vicces beszólásaira foghattuk a hasunkat.
Összességében jó érzés volt újra belekóstolni a Szigetbe. Lehet, hogy zeneileg már nem feltétlenül nekem szólt a fesztivál, de bebizonyosodott, hogy ettől még bőven van benne annyi élmény, hogy minden napra jusson valami, amiért érdemes ott lenni. Nem unatkoztam, nem éreztem magam elveszve, sőt, végig találtam olyan programot, társaságot vagy pillanatot, ami miatt megérte visszatérni. És mivel jövőre sem ütközik a német fesztivállal, a folytatás már el is dőlt: 2027 augusztusban újra irány a Sziget. 🥰
