A fejemben még az inotai hőerőmű gigantikus hűtőtornyai között dübörgő indusztriális technó és a vizuális sokk visszhangzott. A testem a végkimerülés határán táncolt, hisz kora reggel alvás nélkül érkeztem haza, de a budapesti éjszaka nem várt: a spanyol Darkways és a csepeli-chilei denevér sötét hullámai már az A38 Hajó tetőteraszán csapkodtak. Mindössze néhány óra alvás után indultam el a Duna felé. Az indusztriális pusztaságból a folyó hullámaihoz, ahol a neonfények és a rideg posztpunk ritmusok azonnal visszarántottak a valóságba.

A denevér egy rendkívül egyedi hangzású, budapesti székhelyű, csepeli-chilei posztpunk duó. A zenekar a KERET Blog által szervezett Kikeltető tehetségkutatón tűnt fel 2021-ben, ahol azonnal az év egyik legígéretesebb underground produkciójaként könyvelték el őket. A banda egyedi karakterét az adja, hogy a dalok spanyol nyelven szólalnak meg Sebastián Lozano tolmácsolásában, ami különleges, lüktető dinamikát ad a rideg és sötét kelet-európai atmoszférának. A klasszikus ’80-as évekbeli new wave és posztpunk határán mozognak, a hangzásvilág egyszerre dühös, gyászos, feszült és táncolható.

A duó nem teketóriázott: pontosan kezdtek, azonnal berántva a korán érkezőket a maguk sajátos, hideg univerzumába. A hangulat exkluzivitását és a szakmai tiszteletet jól mutatta, hogy a koncertjük alatt a főzenekar gitárosa, Lluís Sanz is kijött a nézőtérre, hogy belenézzen a fellépésükbe, elismerően figyelve a magyar–chilei formációt. A koncert felépítése tökéletes ívet írt le. Az elején lágyabb, dallamosabb posztpunk dalokat adtak elő, ahol a lebegő gitártémák és a spanyol nyelvű ének hipnotikus eleganciával keveredett. Ahogy azonban telt az idő, a hangulat egyre komorabbá és feszültebbé vált. A vége felé már igencsak zakatolóan zúzós számok jöttek, a minimalista dobgépek ipari zakatolása és a torz basszus teljesen átvette az irányítást a tetőterasz felett.

Az A38 lassan teljesen megtelő tetőteraszán a közönség is gyorsan vette a lapot. A spanyol nyelvű, monoton, mégis rendkívül szenvedélyes ének és a rideg, indusztriális alapok kettőssége azonnal hipnotizálta a hallgatóságot. A tetőponton az énekes, Sebastián is mindent beleadott; a fizikai kimerültségnek nyoma sem volt. Olyan eksztatikus transzba került, hogy fejrázogatás közben szétfröcskölte az izzadságcseppjeit a színpadon és az első sorokban állókra. A nyers, kompromisszummentes energia tökéletesen megágyazott az est főzenekarának.

Miután a denevér felperzselte a színpadot, a Darkways vette át az irányítást. Az énekes Marc Pérez-nek, az egykor még rock bandaként indult projektje 2023 végén nyerte el jelenlegi formáját és azóta vitathatatlanul a színtér egyik legnagyobb szenzációjává vált. Trióvá alakultak, de a tavaly augusztusi portugál Extramuralhas fesztiválos fellépésük után duóként folytatták a pályafutásukat. A lemezekről ismert jéghideg, gépies precizitás élőben egy teljesen új, lüktető dimenziót kapott. A sötét szintetizátorfutamok és a dallamos, visszhangzó gitártémák azonnal táncra kényszerítették a közönséget. Az A38 Hajó tetőteraszán hömpölygő köd és a vibráló neonfények tökéletesen passzoltak a zenekar Resonance és Rust albumainak disztópikus hangulatához.

Bár a barcelonai duó most járt először hazánkban, különleges atmoszférát teremtett, amelyben a sötét elektronikus hangzás és a közönséggel való folyamatos interakció tökéletes egységet alkotott. A zenekar egyszerre idézte meg a nyolcvanas évek sötét romantikáját és a mai darkwave újjáéledésének energiáját. A banda második albuma idén január közepén jelent meg és az összes számot eljátszották nekünk róla (igen, még a „Sino”-t is, ami alatt a gitárjukat fogva mozdulatlanul álltak a tagok), így aki az új dalokra volt kíváncsi, biztosan nem csalódott. Mindenekelőtt a spanyoloknak hihetetlen érzékük volt a fülbemászó dalokhoz, olyan szuper táncolható slágerek szóltak, mint a „Fading Time”, „My Penitence”, „Requiem”, a közönségkedvenc „Lies” és „Shadowdancer”, vagy éppen az egyetlen spanyol nyelvű „Legado”. Az este egyetlen hiányérzete számomra csak az volt, hogy nem hangzott el a „Dark & Light”, ezt nagyon szívesen hallottam volna élőben.

A koncert nagyjából másfél órán át tartott és már a rendes műsor végén is érezni lehetett, hogy a közönség nem akarja elengedni a zenekart. A visszataps olyan erősre sikerült, hogy még maguk a zenészek is láthatóan meglepődtek rajta. Talán nem is számítottak ekkora lelkesedésre, különösen úgy, hogy most jártak először Magyarországon. A duó végül természetesen visszatért a színpadra és még három dallal ajándékozta meg a közönséget. Az egyik ezek közül a The Cure-féle „A Forest” feldolgozása volt, amely különösen jól illett az este hangulatához és több rajongóból is elégedett sikítást váltott ki. A ráadás utolsó dala pedig szinte nem is lehetett volna más, mint az „I Like The Night (And The Night Like Me)”, egy tökéletes diszkószám, ami a 80-as évekre épül, sokan ordították is a refrént. A provokatív cím pedig természetesen minden gótnak igazi csemege, méltó lezárása egy igazán emlékezetes estének.

A spanyolok koncertje nemcsak zeneileg volt hibátlan, de a közönséggel való kapcsolatuk a fellépés után is közvetlen maradt, hiszen a zenekar tagjai kijöttek a merchpulthoz, ahol lehetett velük beszélgetni, fotózkodni és egy kicsit kötetlenebbül is találkozni velük. Ez különösen jóleső gesztus volt és még személyesebbé tette az első magyarországi fellépésüket. A Duna felett lassan lehűlő éjszakában egyértelművé vált: a posztpunk és a darkwave jelenleg az egyik legélőbb, legintenzívebb szubkultúra. A Darkways pedig ezen az estén megmutatta, hogy ennek a világnak nemcsak múltja, hanem nagyon is eleven jelene van. Ha a közönség reakciójából indulunk ki, a spanyol duónak minden esélye megvan arra, hogy ne utoljára találkozzunk velük Budapesten.