Idén már negyedik alkalommal vettem részt a Lipcse melletti Deutzenben megrendezett NCN fesztiválon. Ahogy az már szokássá vált, ezúttal is a szerda éjszakai busszal indultam útnak, hogy időben odaérjek a nyitásra. Az út azonban már az elején tartogatott némi meglepetést. Meglepő módon már a szlovák–cseh határon ellenőrzést kaptunk. Négy embert ki is szállítottak a buszból a bőröndjeikkel együtt, majd megjelentek a kutyák is, akik elkezdték végigszaglászni a csomagokat. Elsőre természetesen arra gondoltam, hogy drogot keresnek, de később, a cseh–német határon kiderült az ellenőrzések valódi oka: a Lipcsében történt robbantgatások miatt szigorították meg az ellenőrzést és ezúttal robbanószert kerestek. A német határon egy embert szedtek ki a buszból. Szegényt ráadásul a csehek is kivették már korábban, így aligha lehetett kellemes élmény számára a határátkelés. Az ellenőrzések miatt végül körülbelül kétórás késéssel érkeztünk meg Drezdába, így már csak fél órát kellett várnom a Lipcse felé tartó csatlakozásra. Az pontosan érkezett, így éppen sikerült elcsípnem a Deutzenbe tartó HÉV-et. Mindezek után már azt hittem, sínen vagyok, de Deutzenben még egy teljes órát kellett várnom a beengedésre. Az idő azonban hamar elrepült, mivel közben találkoztam magyar ismerősökkel, így a várakozás is kellemesebben telt. Végül bejutottam és szerencsére jó helyet sikerült kifognom a sátornak. Éppen időben vertük fel: még az esőcseppek megérkezése előtt sikerült mindennel végezni. Egy kis pihenő után pedig már jöhetett is a fesztivál egyik megszokott nyitóprogramja, a hagyományos EBM Warm Up a Kultúrszínpadon. Ezzel hivatalosan is kezdetét vette az idei NCN-kaland.

Először a Bagger 258 nevezetű német duó kezdett, aki az úgynevezett Anhalt EBM stílusban alkot. A zenekart a németországi Augsburgban alapította Nico von der Eisenmühle és Tim Schmelzer, akik mindketten aktívak a Projekt 26 nevű formációban is. A banda a nevét egy hatalmas, elhagyatott kelet-németországi bányászgépről, a Bagger 258 nevű óriási lánctalpas kotrógépről kapta. Egy ilyen gigantikus acélszörnyeteg tökéletesen jelképezte a zenéjük nehéz, gépies és dübörgő ütemeit. Masszív, indusztriális ritmusok és agresszív basszusvonalak jellemezték a dalokat, amelyek a klasszikus, nyers korai EBM hangzást idézték.

Rövid átállás után jött az MRDTC, egy 2010-ben alapított német duó, amely a sötétebb tónusú EBM és indusztriál stílusban alkot. A zenekar neve rendkívül egyszerűen állt össze: a két alapító tag művésznevének mozaikszavaiból. MRD (Christoph Lemke) és TC (Tino Claus, aki az underground EBM szcéna egyik jól ismert alakja) . Zenéjüket a kemény, lüktető elektronikus ütemek, sötét hangulatok és erőteljes ének jellemezte.

Gyors átszerelés után következett a Prager Handgriff. A kultikus, 1990-ben alapított német EBM zenekar a Ruhr-vidéki Witten városából származik. A duót Stefan Schäfer (ének, elektronikus dobok) és Volker Rathmann (szintetizátor, programozás) alkotja. A banda neve egy német orvosi szakkifejezés, azaz prágai fogás. Ez egy speciális szülészeti mozdulatot jelent, amelyet farfekvéses szülésnél alkalmaznak az orvosok. Zenéjük a klasszikus, korai EBM alapjaira épült, ezt kevertél a sötét, dallamos elemekkel és Stefan jellegzetesen mély, karcos, komor énekhangjával. A dalaik szövegei szinte kivétel nélkül német nyelvűek és gyakran foglalkoznak társadalmi problémákkal, politikával, a történelemmel, a gyári munkával és az emberi sötétséggel.

A csütörtöki bemelegítő bulit Tyske Ludder zárta. A klasszikus és népszerű német EBM bandát még 1989-ben alapította Claus Albers és Olaf A. Reimers. Zenéjük nyers, menetelős ütemekből és sötét, provokatív témákból állt. A zenekar neve dán és norvég nyelven szó szerint azt jelenti, hogy német ribancok. Ezt a gúnynevet a második világháború alatt és után használták azokra a skandináv nőkre, akik szerelmi vagy szexuális kapcsolatba léptek a megszálló német katonákkal. A névválasztás szándékosan provokatív és jól tükrözte az indusztriális együttesek lázadó, tabudöntögető hozzáállását. Dalaikban gyakran foglalkoznak komoly társadalmi és politikai kérdésekkel, mint például a technológia mindent felemésztő uralma, a háborúk borzalmai (például a délszláv háború), az amerikai katonai dominancia vagy a szélsőjobboldali radikalizmus. Az energikus fellépés tele volt az indusztriális hidegség, a feszültséggel teli szintetizátorfutamok és a katonás, kemény ütemek keverékével.

Ha szerettél volna még pörögni, választhattad az afterpartit, vagy valamelyik sátorbulit, de én az alvás mellett voksoltam.

Az Erdei színpadon az Extize nyitotta meg a péntek délutánt. A francia-német elektró/indusztriális zenekart 2007-ben alapították Heidelbergben. A korábban említett bandákkal szemben egy teljesen más világot képviselt: a zenéjük a cybergoth kultúra, az aggrotech és a dallamos klubslágerek színes, energikus keveréke. Sajátos hangzásvilágukat saját maguk viccesen csak koszos elektronikának nevezik. A sötét elektró ütemeket és torzított éneket gyakran keverték fekete humorral és popkulturális utalásokkal. Dalaik („Gothbusters”, „Dirty Freddy”, „MediEvil”) témáját rengeteg 80-as és 90-es évekbeli horror-, illetve sci-fi kultfilm ihlette.

Rögtön kezdett is az Amphi színpadon a svéd szintipop Vanguard, aki egy sokkal dallamosabb, érzelmesebb világot képviselt. A projektet 2008-ban alapította Göteborgban Jonas Olofsson (szintetizátorok, elektronikus dobok) és Patrik Hansson (ének, szintetizátorok), miután egy online zenészfórumon egymásra találtak. Zenéjük tökéletesen ötvözte a klasszikus 80-as évekbeli skandináv szintipop fülbemászó, tiszta dallamait a modern, erőteljes klubütemekkel. A srácok egyaránt otthonosan mozogtak a pörgős, táncolható tempókban és a mélyebb hangulatú balladákban is. Nagy tombolás volt a német-angol szövegű „Unz!”-ra és a klubsláger „Punches”, „Only Lies” és „Save Me” dalokra.

A Hinfort egy rendkívül mély és komor világba kalauzolt minket a Parkszínpadon. A német posztpunk/darkwave szólóprojektet a kölni Florian alapította, aki büszke arra, hogy a projekt teljesen mesterséges intelligencia és külső segítség nélkül működik. A dalok megírását, a hangszerek felvételét, a keverést, a videóklipek vágását és az artworköket is egyedül, a saját kis kölni stúdiójában végzi, többnyire késő éjszaka. Zenéjét a hideg, tipikus posztpunkos gitárok és az elfojtott, melankolikus énekhang határozta meg.

Átnéztem az Erdei színpadra, ahol a Jesus On Extasy (röviden JoE) lépett fel. A német indusztriál rock bandát 2005-ben alapították a Ruhr-vidéki Essen városában. A zenéjükben a kemény, torzított gitárok, az alternatív metál elemek és a sötét, fülbemászó elektronikus alapok keveredtek a glam rockos, gótikus megjelenéssel. A zenekart Dorian Deveraux (ének) és Chai Deveraux (gitár) unokatestvérek alapították, majd 2014-ben feloszlották, ám a rajongók nagy örömére 2020-ban bejelentették a visszatérésüket. Bár Chai Deveraux 2024-ben személyes okok miatt távozott, Dorian egyedül is továbbvitte a projektet és új album is lett azóta.

Vártam már az Amphi színpadi Melotron-t. Az egyik legnépszerűbb német szintipop és futurepop zenekart 1995-ben alapították az egykori Kelet-Németország területén található Neubrandenburgban. A triót Andy Krüger (ének), Edgar Slatnow (szintetizátor) és Kay Hildebrandt (szintetizátor) alkotja. Nevük egy közvetlen szójáték a híres, 1960-as évekbeli analóg hangmintavevő hangszerrel, a Mellotronnal. Hihetetlenül fülbemászó, popos és táncolható dallamokat írnak („Der Anfang”, „Gib Mir Alles”, „Du Bist Es Nicht Wert” és a klubkedvenc „Kindertraum”). A dalaik szövegei ugyanakkor gyakran mélyek, érzelmesek, néha pedig enyhén ironikusak vagy cinikusak. Volt két új szám is, amit a szintis énekelt el, nekem azért a régebbiek jobban bejönnek.

Vissza az Erdei színpadhoz. Pankow az abszolút legenda az elektronikus zenei szcénában. Az 1979-ben, Firenzében alapított banda volt Olaszország legelső indusztriál/EBM formációja. A zenekar magját a zeneszerző Maurizio Fasolo és a karizmatikus német énekes-költő, Alex Spalck alkotja. Zenéjüket makacs nihilizmus, zakatoló, agresszív klubütemek, poszt-apokaliptikus szövegek és a megalkuvást nem tűrő hozzáállás jellemzi. Bár olaszok, szándékosan egy kelet-berlini negyedről nevezték el magukat. Ez a hidegháborús, zárt, indusztriális hangulat tökéletesen illett a sötét koncepciójukhoz.

Máris kezdett az Amphi színpadon Elinborg, teljes nevén Elinborg Pálsdóttir, egy csodálatos hangú feröeri énekes-dalszerző, aki a sötét, északi hangulatú pop szcéna egyik legizgalmasabb feltörekvő csillaga. Bár karrierjét akusztikus folk/indie zenével kezdte, de miután Koppenhágában elektronikus zenei producernek tanult, áttért a gépies szintetizátoralapokra. Mellesleg ő Eivør (Eivør Pálsdóttir) kishúga, akinek nővéréhez hasonlóan csodaszép hang adatott meg. A dalaiban a kísérteties, mégis fülbemászó elektronikus ütemek találkoztak a feszültséggel teli, érzelmes énekével. Bár még lett volna fél óra műsorideje, nem játszott tovább. Ellenben a koncert után odament a kordonhoz és beszélgetett a rajongóival.

Az Erdei színpad utolsó fellépője az osztrák L’Âme Immortelle volt. A darkwave duó neve franciául halhatatlan lélek. 1996-ban alapította Bécsben Thomas Rainer és Hannes Medwenitsch. Nem sokkal az alapítás után csatlakozott hozzájuk Sonja Kraushofer énekesnő, aki Thomas mellett a zenekar ikonikus arcává vált. Hannes 2002-ben egészségügyi okok miatt elhagyta a csapatot, azóta Thomas és Sonja duóként vezeti a projektet. Ők voltak azok, akik tökélyre fejlesztették a „szépség és a szörnyeteg” énekhang-dinamikát az elektronikus zenében. A zenéjük alapját a kemény, indusztriális, darkwave és elektró-gothic ütemek, valamint a klasszikus hangszerek (zongora, vonósok) fúziója adja. Ezt koronázza meg Sonja tiszta, drámai, opera-képzettségű énekhangja és Thomas torzított, agresszív, sötét vokálja. A koncert már az első pillanatban különlegesnek ígérkezett. Sonja nem a színpadon kezdett énekelni, hanem egyszer csak a közönség soraiból csendült fel a hangja, majd az első sorba állva énekelte Thomasnak a legújabb „Was Wäre, Wenn”-t. Már ez a kezdés is megadta a közvetlen, bensőséges hangulatot. A következő dalnál újabb kis közjáték következett: Sonja mikrofonjával történt valami, ezért egyszerűen elvette Thomasét, aki csak pislogott, láthatóan azon gondolkodva, hogyan fog így majd ő énekelni, de szerencsére az énekesnő hamar visszakapta a sajátját és folytatódhatott a „Phönix”. Nem sokkal később azonban elkezdett szakadni az eső, de nem tudta megtörni a hangulatot. A rajongók kitartottak és együtt énekelték a „Stumme Schrei” és „5 Jahre” számokat. Aztán jött az este következő, egészen váratlan fordulata: elmentek a hangfalak. Sonja a „Life Will Never Be The Same Again” című dalt már mikrofon nélkül próbálta énekelni, mire a tömeg egy emberként segített neki. A közönség éneke betöltötte a teret és az egész pillanat elképesztően meghatóvá vált. Thomas közben láthatóan nem értette, mi történik, hiszen az ő kontrollerládájuk továbbra is szólt. Aztán eszébe jutott, hogy talán ki kell fordítania felénk és a megoldás működött is, legalábbis egy rövid időre, mert sajnos nem sokkal később teljesen elment az áram, így sajnos már nem volt mit tenniük, el kellett búcsúzniuk a rajongóktól, akik még percekig énekeltek.

Bár az eső miatt beázott a cipőm, még belehallgattam a hamburgi Girls Under Glass bandába is az Amphi színpadon. Zenéjüket nehéz egyetlen műfaji címkével leírni. Gothic rockból és dark wave-ből indultak, de már korán megjelentek náluk az elektronikus és metalos elemek is. A ’90-es évek közepétől egyre bátrabban kísérleteztek rockkal, crossoverrel, techno- és industrial-hatásokkal, sőt az elektró-metál irányába is elmozdultak. A ’80-as évek sötét, atmoszférikus wave-jétől a ’90-es évek indusztriálosabb, keményebb világán át egészen a mai, modernebb dark wave/gothic hangzásig folyamatosan változtak.

Az utolsó koncertet a Sierra Veins adta a Park színpadon. Az egyszemélyes francia projekt a modern EBM, a synthwave és a darkwave ütemeket keverte a sötét sci-fi hangulattal, a színpad pedig tele volt fényesen világító fényfüzérekkel. Már eléggé kezdett fázni a lábam, így inkább a forró zuhanyt választottam. Másnap pedig megtudtam, hogy az utána következő aftert elmosta az eső, így már értettem, miért volt olyan hangos a buli a sátraknál.

A szombat délelőttöt a német Ton:Fehler indította el az Erdei színpadon. A 2020-ban alapított rendkívül energikus, lázadó zenei duó tagjai Bonn és Bad Salzuflen városából származnak. Eredetileg trióként indultak egy spontán sörözés ötlete nyomán. Zenéjükben a német nyelvű EBM-et ötvözték techno alapokkal, markáns vokálokkal és egy nagy adag iróniával. Stílusukat dühös, lüktető, kompromisszummentes energiák jellemezték és idén augusztus végén jelent meg debütáló nagylemezük. Egy szám erejéig az Aktion:Fiasko-s Franzi is felment hozzájuk énekelni, bár eredetileg nekik kellett volna fellépniük, ezidáig még nem derült ki, hogy mi történhetett.

Átnéztem a Park színpadra is, ahol Rina Pavar, egy Németországban működő coldwave szólóprojekt kezdett. A produkció mögött álló művésznő 2019-ben kezdett el saját elektronikus anyagokon dolgozni. Az elegáns coldwave hangulatokat ötvözte a dübörgő, gépies basszusokkal és a vintage szintetizátorok hangzásával. A dalszövegek többnyire mély, belső témákkal, az önismerettel és a tudatossággal foglalkoztak.

Rögtön kezdett is az Amphi színpadon az Ambassador21, egy kőkemény, megalkuvást nem tűrő fehérorosz digital hardcore és indusztriál/noise duó, amelyet 2001-ben alapított Minszkben Natasha A Twentyone és Alexey Protasov. Zenéjükben a punk attitűd, a breakbeat, a széttorzított indusztriális zajok és a kíméletlen hardcore techno ütemek találkoztak. Szövegeik és egész fellépésük élesen rendszerkritikus és háborúellenes. A fehéroroszországi politikai helyzet és elnyomás miatt a duó elhagyta hazáját és hosszú évek óta Prágában él.

Az Erdei színpadon máris indult a svéd Strikkland. A projektet 2016-ban alapította két régi jó barát, Henric Ceder (szintetizátorok, programozás) és Henrik Johansson (ének, dalszövegek) Trollhättan városában. Zeneileg a kemény EBM és a dallamosabb, agresszív pop (aggrepo / bodypop) elemeit ötvözték. Saját bevallásuk szerint igyekeztek elkerülni a klasszikus old-school EBM-re jellemző unalmas, monoton ismétlődéseket, így dallamos énekkel tették azt változatossá.

Belenéztem a Park színpadi Ozibut-be is. Az egyedi hangzású, francia darkdance, synthpunk és elektró-szólóprojektet a Châteaubriant városából származó underground előadó alapította. Zenéjében a korai EBM lüktetése, a coldwave jéghideg hangulata és a punkos, lázadó nyersesség keveredett a burleszk színházak teátrális, maszkulin-sminkes világával. Annak ellenére, hogy nemzetközi szintéren mozog, a dalait kivétel nélkül az anyanyelvén, franciául énekelte (illetve narrálta), ami még különlegesebb, sanzonos, de egyben fenyegető atmoszférát adott a számainak.

Vissza az Amphi színpadra, ahol az AD:keY következett. A formációt a rendkívül népszerű EBM házaspár alapította 2006-ban a Recklinghausen melletti Oer-Erkenschwickben. A duót Rene Nowotny (szintetizátorok, programozás) és felesége, Andrea Nowotny (ének) alkotja. Zeneileg a kőkemény, katonás, old-school EBM ütemeket keverték a fülbemászó, dallamos szintipop elemekkel és energikus klubritmusokkal. Saját magukat szívesen nevezik az EBM új generációjának. Andrea többször is lejött a közönség közé és odatartotta a mikrofont, hogy énekeljünk vele. Egyébként neki nagyon karakteres, hol dallamos, hol parancsoló énekhangja van. Egy szám erejéig itt is besegített az Aktion:Fiasko-s Franzi.

Kíváncsi voltam a Park színpadi SIIE-re. A 2021-ben alakult svájci-német elektronikus zenei duó Hamburgban tevékenykedik. Zenéjük egyedi módon ötvözte a darkwave, a techno és az EBM stílusjegyeket, a dalokat hipnotikus ütemek, sötét szintetizátorfutamok és francia nyelvű szövegek jellemezték. A szintis pasi tüskés maszkot viselt, az énekesnőn pedig csillogó maszk volt, aki a számokat jellegzetes, fél-beszélt, fél-énekelt francia (és helyenként német) nyelven szólaltatta meg. Egyébként a tagok nem fedik fel a nevüket, mivel azt szeretnék elérni, hogy a közönség figyelme kizárólag a zenére és az általuk teremtett disztópikus atmoszférára összpontosuljon.

Kezdett az Erdei színpadon a Container 90, egy 2004-ben alapított svéd old-school EBM és elektro-punk duó Kungsör városából. Zenéjüket leginkább úgy jellemezték, mint szintetizátorokon játszott punkot, mert a klasszikus, dübörgő EBM-ütemeket és basszusokat nyers, agresszív, lázadó punk attitűddel és vokálokkal ötvözték. A névben a Container a zene súlyára és formájára utal, míg a 90 a ’90-es évek underground szcénája előtti tisztelgés. Dalaik minimalista, de rendkívül erőteljes analóg basszusmenetekre épültek. Szövegeik gyakran ironikusak, társadalomkritikusak, és a munkásosztály mindennapjait, a szubkultúrát vagy éppen a zeneipart vették célba.

Rögtön indult is az Amphi színpadon a Menticide, azaz a 2006-ban alakult svéd old-school EBM duó Stockholm-ból. Zenéjük a klasszikus, feszes és minimalista testzenét ötvözte a sötét, agresszív ipari textúrákkal. Nevük egy pszichológiai műszóból ered, amelynek jelentése agymosás. A formációt eredetileg Christiaan R. (elektronika) és Johan van Damm (ének) alapította. Mindketten jól ismert arcok az underground szcénában: Damm korábban a Dupont frontembere volt, míg Christiaan a legendás Pouppée Fabrikk mellékprojektjeiben tevékenykedett. A Menticide előtt VOLT néven játszottak olyan zenekaroktól feldolgozásokat, mint a Nitzer Ebb, a DAF vagy a Laibach. Nagyon hosszú szünet és különválás után a projekt újjáéledt 2026-ban, sok rajongónak szerezve ezzel örömöt.

Vártam már a Lovataraxx fellépését a Park színpadon. A 2013-ban alakult francia coldwave, minimal synth és darkwave duó szuper koncertet adott, az énekesnő sokat kommunikált németül a tömeggel és többször is lejött közénk, még gumicukrot is osztogatott nekünk. A lyoni származású formáció zenéjét a hipnotikus, pulzáló analóg ütemek, a sötét posztpunk basszusfutamok és a táncolható klubritmusok jellemezték. Hangzásukat angol és német nyelvű, kántálásszerű, éles női vokálok tették egyedivé. A zenekar ötlete 2013-ban született meg, amikor a tagok New Yorkban, a Williamsburg hídon sétálva elhatározták, hogy a híd szürke-rózsaszín csíkos mintájából és indusztriális hangulatából inspirálódva elindítják a projektet.

Máris kezdett az Amphi színpadon a Samsas Traum/Weena Morloch, ami nem két külön zenekar, hanem a rendkívül produktív és megosztó német zenész, író és zeneszerző, Alexander Kaschte két egymással szorosan összefonódó zenei projektje. Az 1996-ban alapított marburgi projekt nevet Franz Kafka Az átváltozás című művének főhőse, Gregor Samsa után kapta. Kaschte ezután 1998-ban hívta életre a mellékprojektet, amelynek neve H. G. Wells Az időgép című regényéből (Weena, az eloik lánya és a kannibál morlockok nevéből) származik, az őrület, a terrorizmus, az ámokfutások és a társadalmi tabuk témáit boncolgatta. Kezdetben kísérleti noise és horror-death indusztriál volt, amelyben horrorfilmekből származó mintákat kevert zajokkal. Később ez a hangzás átalakult egy jóval agresszívabb, indusztriál metál vonallá.

Elmentem cipőt szárítani és közben hallgattam a Kultúrszínpadon a Les Chasseurs de la Nuit-t. A dán alapítású underground neofolk, ritual ambient és kísérleti zenei projekt nevének jelentése az éjszaka vadászai. A formáció mögött a neves dán zenész, Kim Larsen állt, aki leginkább a kultikus :Of The Wand & The Moon: dark folk projekt frontembereként ismert. A zene a szürkület, az éjszaka, az álcázás és a disztópikus víziók témáit járta körbe.

Mire visszaértem, kezdett is az Amphi színpadon Nik Kershaw, az az angol énekes, dalszerző, multi-instrumentalista és producer, aki az 1980-as évek szintipop és new wave korszakának egyik legnagyobb szólósztárja volt. Hihetetlen slágergyárosként 1984 és 1985 között rekordszámú, 62 hetet töltött a brit kislemezlistán, amivel akkor minden más szóló előadót lekörözött. Olyan régi örökzöldeket hallhattunk, mint a „Wide Boy”, „The Riddle”, „Wouldn’t It Be Good”, az utolsónak játszott „I Won’t Let The Sun Go Down On Me”, vagy a Yazoo féle „Only You” feldolgozás.

A szombat estét a Lone Assembly zárta a Park színpadon. A 2024-ben feltűnt svájci darkwave, new wave és posztpunk kvartett Genf városából érkezett. Zenéjüket a ’80-as évek romantikus szintipop-nosztalgiájának és a modern, melankolikus klubritmusoknak a fúziója jellemezte, amit filmszerű atmoszféra, visszhangzó gitárok és dübörgő basszusfutamok fogtak össze. Dalaik az elszigeteltség, a feldolgozatlan gyász és a nyugtalanság témáit járták körbe, a szintik melegségével ellensúlyozva a rideg posztpunk sötétséget.

Ezúttal nem maradt el az afterparti, de én ismét a forró zuhanyt és az alvást választottam.

Elérkezett az utolsó nap is. Befele menet belehallgattam a Park színpadbeli Zalvox-ba. A 2023-ban alapított, lipcsei székhelyű duó a synth-wave, az elektropop és az electronic body wave stílusokat ötvözte modern, sötét tónusú köntösben. Dalaikban a melankolikus dallamok és a táncolható, feszes ütemek váltották egymást.

Mentem is tovább az Erdei színpadra, ahol már szólt a Beyond Border. A hildesheimi banda 2019-ben alakult, egy véletlen találkozásnak köszönhetően. Michael „Deity” Deiters (aki Hannover környékén ismert DJ és producer volt) látta a színpadon Kai „Iggi” Németh énekest egy másik zenekarral és annyira lenyűgözte Iggi hangja és kisugárzása, hogy azonnal tudta, közösen kell zenét készíteniük. Zenéjüket a fülbemászó dallamok, a pörgős ritmusok és a mély, érzelmes dalszövegek jellemzik, jó nyitása volt a vasárnapnak.

Belehallgattam az Amphi színpadon fellépő hamburgi dark/posztpunk és shoegaze Grundeis-ba is. A zenekart 2018-ban alapították, a dalokat a melankolikus hangulat, a többrétegű gitárszólamok, a lüktető ritmusok és a kísérteties ének jellemezte.

Indultam is tovább a Kultúr színpad felé, ahol már kezdett a budapesti Cawatana. Az 1999-ben alakult együttes a hazai underground szcéna egyik legfontosabb, különleges utat bejárt formációja. Pályafutásuk során radikális stílusváltáson mentek keresztül, ugyanis Magyarország elsőként számon tartott „tiszta” neofolk együtteséből mára egy kőkemény analóg minimal synth/darkwave projektté alakultak. Ezúttal speciális neofolk szettel érkeztek és ahogyan láttam a németeknek is tetszett a műsor.

Rögtön kezdett a Lovelorn Dolls az Erdei színpadon. A brüsszeli gothic rock zenekart 2010-ben alapították. Zenéjüket a fülbemászó sötét dallamok, a kísérteties gyermekdal-szerű szinti-futamok és a torzított, súlyos rockgitárok keverékeként írták le. Vizuális világukra és szövegeikre rendkívül nagy hatással voltak Tim Burton filmjei és a creepy cute gótikus esztétika.

Átnéztem az Amphi színpadra a 2008-ban alapított walesi indusztriál-punk, digital hardcore és speedcore projektre, a Junkie Kut-ra. Egy sokkal agresszívabb világot hozott el, zenéjében az indusztriális metál és a punk nyers dühét ötvözte a gabber, az acid techno, a trance és a kíméletlen speedcore elektronikus ütemeivel.

Belebotlottam a Felolvasó színpadba is, ahol a Hocico-s Erk Aicrag a Pingo/A kár elkerülhetetlen című könyvéből olvasott fel részleteket, amik nyers őszinteséggel és költői pontossággal tárták fel az emlékezet, az identitás, a lázadás, a gyász és az átalakulás témakörét.

Már zajlott a Mildreda koncertje. A belga dark elektró projektet Jan Dewulf producer vezeti. Hangzása a 90-es évek klasszikus, kíméletlen sötét elektronikájában gyökerezett. Dalaikban a dübörgő, agresszív indusztriális ütemek és a torzított ének keveredett a rideg, baljóslatú szintetizátor-dallamokkal. A stúdióban Jan egyszemélyes projektje, de a koncerteken Christophe „Salva” Salvatore egészítette ki a színpadi produkciót.

Tavaly betegség miatt le kellett mondania az Intent:Outtake-nek a fellépést, de idén bepótolták az Amphi színpadon. A viszonylag friss lipcsei dark-elektró projekt mögött az énekes és szövegíró Bastian Polak állt, aki Andreas Engleitner-rel bútorozott össze. A formáció neve (szó szerint „Szándék: Kimásolt jelenet/Kivágott anyag”) arra utal, hogy olyan zenei ötleteket, sötét analóg textúrákat és nyers indusztriális energiákat emeltek be a dalaikba, amelyek a fősodorbeli elektronikus zenében általában áldozatul esnének a vágóasztalnak. A rajongók nagyon lelkesek voltak, még zenekari zászlókat is lobogtattak.

Rögtön kezdett a Sturm Café az Erdei színpadon. A svéd oldschool EBM duót 2001-ben alapította két gyerekkori barát, akik az északi elektronika ridegségét a 80-as évek Neue Deutsche Welle irányzatának fülbemászó, popos dallamaival ötvözték. Bár svéd bandáról van szó, a dalaik szinte kizárólag német nyelven szólaltak meg. Zenéjük alapját szigorúan régi hardveres szintetizátorok, dobgépek és egy ma már antiknak számító, 1986-os Atari 1040ST számítógép adta, ami egyedi, retró textúrát kölcsönzött a számaiknak. Nagy pogózás alakult ki a „Scheissnormal” és „Europa” dalokra.

Szép számban összegyűlt a tömeg az Amphi színpadon, hisz Peter Heppner következett, az egyik legikonikusabb és legelismertebb hang a német pop és dark elektronikus zenei színtéren. Legtöbben a kultikus Wolfsheim duó egykori frontembereként ismerik, de hatalmas sikereket ért el szólókarrierjével is, valamint olyan zenei producerekkel való közreműködéseivel is, mint a Schiller („Leben… I Feel You”) vagy Paul van Dyk („Wir Sind Wir”). Amikor Peter Heppner & Band néven lép fel, a koncerteken állandó, neves zenésztársaival egészül ki a produkció, most sem volt ez másképp. Dirk Riegner (zongora), Carsten Klatte (gitár) és Achim Färber (dobok) kísérték az énekest. A zenét Heppner összetéveszthetetlen, mély, melankolikus és érzelmes énekhangja uralta a „Kein Zurück”, „Meine Welt”, „Once In A Lifetime”, „Künstliche Welten” és „The Sparrows And The Nightingales” dalok alatt.

Az Erdei színpadot a Diary Of Dreams zárta. Az 1989-ben alapított düsseldorfi darkwave zenekar agya, énekese és producere Adrian Hates, aki az egészen mély, borongós, melankolikus atmoszférát és a költői német és angol nyelvű dalszövegeket ötvözte a monumentális, komolyzenei ihletésű hangszereléssel, a súlyos gitárokkal és a táncolható elektronikus ütemekkel. Adrian jellegzetes, jéghideg, mégis rendkívül érzelmes és mély bariton énekhangja mára már a zenekar védjegyévé vált.

Hamarosan jött a Park színpadon a Hundreds, a hamburgi indietronica és elektropop zenekar, amelyet a Milner testvérpár alapított 2008-ban. A formáció lényege az izgalmas kettősség: Philipp aprólékosan felépített, olykor minimalista, máskor sodró elektronikus ritmusai találkoztak Eva tiszta, szomorú énekhangjával.

A fesztivált az Amphi színpadon a Die Krupps fejezte be. A düsseldorfi indusztriális metál és EBM legendát 1980-ban alapította Jürgen Engler és Bernward Malaka. A Kraftwerk és az Einstürzende Neubauten mellett a modern indusztriális és elektronikus zene egyik legnagyobb hatású úttörőjének számítanak, akik inspirációként szolgáltak az olyan zenekarok számára, mint a Front 242 vagy a Nitzer Ebb. Hangzásviláguk a mechanikus, gyárias indusztriális ütemek, a kíméletlen elektronika és a súlyos heavy metál gitárok fúziója. Védjegyük a Jürgen Engler által egyedileg épített acél ütőhangszer, a „stahlphon”, amit pl. a „Der Amboss” és a „Metal Machine Music” közben használt is. Olyan nagyon belelendültek a zenélésbe, hogy a műsoridő lejárta után a szervezőnek fel kellett mennie a színpadra és megmondani a bandának, hogy ennyi volt, így sajnos nem volt ráadás.

A deutzeni Kulturális Park idén is megtelt zenével, különleges hangulatokkal és az elektronikus, illetve alternatív zene kedvelőivel – immár 19. alkalommal. Az NCN továbbra is azt a családias, kötetlen atmoszférát hozta, ami miatt évről évre jó érzés visszatérni. A darkwave, a szintipop, a posztpunk és az EBM rajongói ezúttal is négy zenei- és egy felolvasószínpad változatos programjából válogathattak, ráadásul a koncertek minimális átfedése miatt szinte mindenki megtalálhatta a számára fontos fellépéseket. Számomra idén is sok emlékezetes pillanatot tartogatott a fesztivál, és remélem, hogy jövőre is ugyanitt találkozunk. A következő évre szóló jegyértékesítés már elindult, én pedig már most várom, hogy újra visszatérjünk Deutzenbe. Biztos vagyok benne, hogy a 20. évi, jubiláló kiadás valami nagy meglepetést tartogat nekünk. Tartsatok velem jövőre is!