Idén először jutottam el az Inota fesztiválra, ráadásul ide is önkéntesként. Eredetileg ebben az évben is a prágai találkozót vettem volna célba, de aztán úgy alakult, hogy az ottani bandák nagy része vagy a Mátrában játszott, vagy a német fesztiválon lesz majd látható. Így arra gondoltam, akkor megnézem magamnak, milyen is az Inota. Azt már előre tudtam, hogy zeneileg valószínűleg nem ez lesz életem fesztiválja, de azért akadt néhány együttes, amelyik érdekelt és maga a helyszín is kíváncsivá tett.

Csütörtök délelőtt, még a hivatalos nyitás előtt megérkeztem és gyorsan felvertem a sátrat. Ekkor ért az első kisebb sokk: a sátorhely a főút mellett volt, ahol folyamatosan mentek az autók, aztán jött a második döbbenet: rettegve állapítottam meg, hogy a szabadtéri színpadon egészen reggelig szól majd a muzsika, miközben a dolgozói kemping gyakorlatilag közvetlenül mellette helyezkedett el. Nem túl biztató kilátások egy nyugodt éjszakai alvásra…

A sátorállítás után körbejártam egy kicsit a fesztivál területét, próbáltam feltérképezni, mi hol van, majd beültem az infópultba. Az első nap az egyetlen számomra érdekesebb produkció a Liget színpadon fellépő budapesti Fllozz koncertje volt. Nem teljesen az én világom, de a sötétebb, elektronikus hangzás és az egész produkció atmoszférája jól passzolt az Inota kissé ipari, posztapokaliptikus hangulatához. A fiatal dalszerző-előadó magabiztosan mosta el a határokat a dark pop és a kísérleti elektronika között, teljesen egyedi hangzást teremtve a hazai szcénában. Élőben is működött és végül örültem, hogy nem hagytam ki.

Ahogy besötétedett, nekem teljesen megváltozott a helyszín atmoszférája. Nappal is érdekes volt az egész, de sötétben vált igazán hangulatossá. A három hőerőművet, a fákat, a Turbinacsarnokot és annak belsejét, valamint a Kazánház falait is különböző fény- és videóinstallációkkal világították meg. Ezek közül több is kifejezetten tetszett és úgy éreztem, hogy az ipari környezethez nagyon jól passzolnak. A Művelődési Házban is folyamatosan mentek különböző fényinstallációk, úgyhogy végül szinte mindent végigjártam. Az egyik hőerőmű lépcsőjén is fel lehetett menni bele a belsejébe, így nézett ki belülről.

Hajnali három körül kerültem csak a matracomra. Akkor szembesültem vele, hogy a szabadtéri színpad közelsége nem pusztán elméleti probléma volt. Ahogy lefeküdtem, éreztem, hogy a nagy hangerő és a dübörgés miatt konkrétan lüktet alattam a föld. A füldugóm ugyan bent volt, de nagyjából annyit ért, mint halottnak a csók. A zene végül valamikor csak reggel kilenc körül hallgatott el, így a műszakom előtt jó, ha egy órát sikerült aludnom.

Másnap a csomag- és értékmegőrzőben kezdtem a munkámat. Az önkénteskedés után pedig belenéztem a csak lányokból álló, 2024-ben debütáló indie/pop-rock zenét játszó Girlhood koncertjébe a Liget színpadon. Nem voltam biztos benne, mire számítsak, de kíváncsiságból meghallgattam őket. A szókimondó énekesnö végig közvetlen kommunikációt tartott fent a rajongókkal. A formáció főleg szívfájdalomról, alkalmi kapcsolatokról és a felnövés, az élet nehézségeiről, mentális egészségről énekelt, néhol játékos szintikkel, néhol pedig punkos gitárokkal tarkítva.

Rögtön következett a budapesti Soviet Monday. A DIY bedroom poszpunk banda 2021 óta létezik. Zenéjükben az indie rock, a grunge és a pszichedelikusabb hangzásvilág elemei is megjelennek. A dalaikban a gitároké a főszerep, de a kissé melankolikus, helyenként nyersebb hangulat is meghatározó része a zenéjüknek, sőt, egyes számokra pogózás is kialakult.

Utánuk jött az ukrán Sadsvit, aki a kelet-európai poszt-punk és darkwave új hullámának egyik legismertebb alakja lett a 2020-as években, különösen a „Касета” (Kazetta) című számnak köszönhetően. Zenéje melankolikus szintetizátorokra, hideg gitárhangokra és nosztalgikus hangzásra épült, miközben a posztszovjet városi élet hangulatát és generációs bizonytalanságát fogalmazza meg. Valami technikai hiba miatt az énekes leállította a koncertet és elköszönt.

Vártam már a Buzz Kull fellépését, tulajdonképpen miatta jöttem ide, mivel tavaly nagyon tetszett Lipcsében. Az ausztrál underground színtér egyik enigmatikus alakja a sötét tónusokkal festő hangzásvilágán keresztül tárta fel az emberi psziché rejtett mélységeit a posztpunk, a coldwave és a minimal wave peremvidékeiből merítve inspirációt. Elég sokan összejöttünk és természetesen itt volt a legtöbb ismerős is.

Nagyon sajnáltam, hogy a berlini Kalte Liebe koncertje elmaradt, ha jól értettem az énekes kulcstörése miatt, helyette visszahívták az ukránokat, hogy fejezzék be a műsorukat. Én pedig elindultam a kemping felé, reménykedve hátha tudok egy keveset aludni. Hajnalban hatalmas vihar jött, azt hittem szétszedi a sátrat, a szomszédaimnak nem volt szerencséje, a sátraik fejjel lefelé álltak. Az eső is cseperegni kezdett, így leállították a zenét, én pedig végre álomra hajthattam a fejemet.

Eljött az utolsó nap. Kora délután részt vettem egy workshopon, ahol füstölő tartóként funkcionáló mini hőerőművet lehetett gipszből kiönteni, majd megfesteni. Az enyém ilyen lett.

Utána elmentem a Perifériára, ahol épp a Synth Petting Workshop zajlott, sokan nyomogatták az asztalra kitett szintetizátorokat és stúdiótechnikákat. A „szintisimogató” jellegű kötetlen hangszertapogatás és eszközismerkedés nagyon tetszett az embereknek.

A sátorösszerakás és a vacsora után Takács Dorina, azaz Дeva zenéjébe hallgattam bele a Liget színpadon. Az énekesnő légies, finom hangzásokat ötvözött pulzáló basszussal és többszólamú mantrákkal, miközben a varázslatos magyar népzenei hagyományokból merített ihletet.

Utána következett Lenkke_, aki a koncerteken teret engedett a táncra hívó elektronikus underground energiáknak. Trekkjeit énekléssel, rappeléssel, dorombolással, furulyázással és potméterek tekergetésével hívta életre. 2023-ban a Kikeltető egyik legnagyobb felfedezettje lett és kapott két Fonogram-díj jelölést is. Sokan voltak kíváncsiak rá, egyszer bement a rajongói közé is táncolni.

Amikor a hajnali műszakom után, egyetlen perc alvás nélkül felszálltam a reggeli buszra, rájöttem, hogy az Inota nem feltétlenül a zene miatt rántott be, hisz az a stílus nem igazán az én világom. Ami viszont ott tartott, az a monumentális látvány és a hely leírhatatlan, indusztriális energiája. Bár a zenei felhozatal nem állt hozzám a legközelebb, a helyszín hangulata és a brutális látványvilág teljesen kárpótolt. Önkéntesként, a hajnali fényekben látni a gigantikus hűtőtornyokat és a fényinstallációkat teljesen földöntúli élmény volt. Kimerülten, de a vizuális sokktól feltöltődve indultam haza, hogy rápihenjek az aznap esti hajós koncertre.