Múlt szombaton a budapesti Gólya adott otthont az Árnyak Tánca elnevezésű eseménynek, amely a hazai underground és darkwave szubkultúra három markáns bandáját vonultatta fel. Mivel már a kapunyitásra megérkeztünk, a sötét dallamok előtt még jutott idő egy kis kötetlen, baráti dumálgatásra is, megalapozva az este hangulatát.

Bár a program végül körülbelül félórás csúszással vette kezdetét, az elsőként színpadra lépő Crow Black Dream azonnal berántotta a közönséget a maga melankolikus, mégis energikus világába. Egy atmoszférikus „Intró”-t követően a zenekar rögtön a tavalyi év egyik kulcsdalával, a „Hogyan Tovább?”-val indított, majd szinte pihenő nélkül érkezett az új albumról az „Összetör A Fény”. Az ezt követő „Ki Vagyok Én” közben becsúszott egy apró baki, az énekes elfelejtette a szöveget, de a magabiztos színpadi jelenlétnek köszönhetően alig észrevehetően, profin oldotta meg a helyzetet.

A „Vihar” című dalt stílusosan úgy harangozta be, mint egy pusztító szélvihart, majd a fokozódó tempóval együtt a basszusgitáros Milán is megszabadult kalapjától és kabátjától, felfedve látványos láncos ingét. Ezt követte egy igazi csemege: „És most jöjjön egy régi új dal” – szólt felénk Robi és már fel is hangzott az „Olyan Világ”. Az este egyik legszemélyesebb pillanata a „Fantomfájdalom” volt, amelyet a közönség soraiból hatalmas füttyögés fogadott, miután elhangzott a dedikáció: „Ez a szám csak Motyónak szól.” Milán eközben teljesen átszellemült: teátrális vicsorral csapta hátra az arcába lógó haját, miközben neonzölden világító kontaktlencséivel hipnotikus módon pásztázta a közönség minden egyes tagját, teátrális és karizmatikus elemekkel tette még emlékezetesebbé a show-t.

A koncert utolsó harmada előtt egy mélyebb, érzelmesebb gondolat is elhangzott a mikrofonból: „Amikor már azt hiszed, hogy magányos vagy és egyedül maradtál, lehet a távolban valaki vár még rád”. Ezzel a felütéssel indult el a „Valaki Vár”. Ezt követően még két tételt kaptunk az új lemezről: előbb a „Sebek” tépte fel a sebeinket, majd az „Őrzi Még” következett. A dal után Milán külön köszönetet mondott Lilinek az album borítójáért, amit a közönség nagy tapssal, a zenekarból Robi pedig egy helyeslő „úgy-úgy” megjegyzéssel nyugtázott, derűs pillanatot csempészve a sötét tónusú estébe.

A székesfehérvári apa-fia duó blokkját végül stílusosan a frontember fáradt, de elszánt vallomása zárta: „Napok óta nem aludtam” és ezzel kezdetét vette az utolsóként felcsendülő, mindent elsöprő „Álmatlanul”. A zenekar tökéletesen megágyazott az Árnyak Tánca további fellépőinek és egy bivalyerős, vizuálisan és zeneileg is emlékezetes szettel bizonyította helyét a hazai darkwave élvonalában. A Gólya közönsége pedig ekkorra már teljesen áthangolódott az éjszaka sötétebb, táncolhatóbb ritmusaira, izgatottan várva a klubot még tovább fűtő következő produkciókat.

Egy nyúlfarknyi szünetet követően a pódiumra lépett a Transkepler, miközben a közönség is látványosan megduzzadt a nézőtéren. A formáció produkciója az elektronikus underground legjava: a zakatoló techno, az indusztriális EBM és a dallamosabb szintipop fúziójából gyúrt, hűvösen lüktető, mélyen magával ragadó audio-élmény. A fémbútorok ridegségét idéző alapok, a gépies alapritmusok és a komor jövőképet festő gondolatok együttesen gondoskodtak arról, hogy ez a fellépés messze túllépjen a megszokott klubkoncertek keretein.

A zenekar komplett imázsa egy összefüggő tudományos-fantasztikus kerettörténetre támaszkodott: a fiktív, cyber-punk galaxisban működő intergalaktikus utazási iroda rejtőzködő vezetőiként kalauzolták a publikumot idegen égitestek és metropoliszok között. Mivel a repertoár darabjai nem pusztán benyomásokat rögzítettek, hanem kézzelfogható helyszíneket és cselekményszálakat bontottak ki, a showt egy egybefüggő, narratív sci-fi kalandként élhettük át.

A „Mechanical Horse” elnevezésű tétel valóságos idegenvezetésként funkcionált: a hallgatóság előtt egy futurisztikus, cyberpunk-western atmoszféra elevenedett meg. A hatást csak fokozta a frontember színpadi megjelenése, aki egy jellegzetes cowboykalapban vette át a porondot, amit aztán a „Neon Love”-nál elegánsan a mikrofonállványára akasztott. Csudajól lehetett hallani a gitárpengetéseket, nagyon jól szólt minden, remek volt a hangosítás. Meggyógyult Imi ujja is, egy hónapja még fogát összeszorítva tudott csak zenélni, de most már teljes fizikai bedobással játszhatott.

Tomi elképesztő energiákat mozgósított, az éneklést eksztatikus mozgással és folyamatos színpadi jelenléttel kombinálta. A „Mask” interpretációja során Seki kezei alatt szinte életre kelt a stick-basszus, földöntúli frekvenciákkal töltve meg a termet, miközben Imi háttérbe tette a hathúrost, hogy teljesen a kompakt, 37 billentyűs Akai szintetizátor potmétereinek tekergetésére és a hangszínek modulálására koncentrálhasson. A „Suffocating City” alatt a frontember fejére visszakerült a fejfedő, miközben a hangszerelés egy szájharmonikával egészült ki; a dal nyomasztó üzenetét Tomi a torkára mutatva, fojtogató tehetetlenséget imitáló, drámai gesztusokkal nyomatékosította.

A „Sentenced” ütemeire a kalap ismét lekerült, átadva a helyét a ritmikus, ruganyos ugrálásnak és a fizikai önkifejezésnek. Zárásként egy premiernek lehetett tanúja a közönség: a „Spaceport” című, vadonatúj szerzeménnyel búcsúztak a deszkáktól, miközben már a következő, Manyi-béli szeánszot vetítették előre. Bár a sötétben felhangzott a menetrendszerű ráadás-követelés, a vokalista egy széles mosoly kíséretében csak annyit felelt: „Nincs több”.

Az Árnyak Tánca esemény utolsó, záró fellépőjeként a Synthetic Destiny lépett a Gólya színpadára, feltéve a koronát az amúgy is bivalyerős estére. A nyitó „Voracity” után a zenekar frontasszonya, Sky, közvetlen szavakkal köszöntötte a sötét dallamokra szomjazó tömeget: „Mi vagyunk a Synthetic Destiny, nem látom, hogy hányan vagytok, de üdvözlök mindenkit!” Ezzel máris felvezette a „Sealed Lips” című tételt, amelyre a közönség soraiból valaki poénosan bekiáltotta: „Micsoda, Sear Bliss?”„Majdnem” – felelte nevetve az énekesnő.

Sky ezúttal is rendkívül csinos és stílusos dark szettben tündökölt. Hosszú szoknyája alól kétoldalt sejtelmesen villant ki a gótikusan szaggatott harisnyája, nyakában pedig az ikonikus SD-nyaklánc lógott. Nemcsak a dalaival és a beszéddel, hanem a tekintetével is folyamatosan kommunikált: sűrűn nézett mélyen a közönség tagjainak szemébe, szoros kapcsolatot teremtve a hallgatósággal. A vizuális összképet a zenekari tagok megjelenése is erősítette: Márk egy új, porcelánhatású maszkban tért vissza, miközben Marcin ezúttal nem volt álarc.

A koncert egy pontján jobban felkapcsolódtak a fények, mire az énekesnő azonnal reagált: „Látom, hogy itt vagytok! Itt vagytok?” és már indult is az „Örök Éj”. Az „Appetizing Poison” közben a frontasszony Márk mellé húzódott és látványos táncba kezdtek a színpadon. Ezután egy exkluzív pillanat következett: „A következő szám az albumunkon jelenik majd meg hamarosan, de itt van egy kis spoiler” – vezette fel Sky a „Crystal Mind” című vadonatúj dalt, ami után az énekesnő megkérdezte a közönséget: „Hogy érzitek magatokat?” A tömegből érkező „Jóóóól!” válaszok mellett valaki poénból bekiabálta, hogy „szarul”. „Máris gondoltam” – ütötte el nevetve a poént a dalnok, majd belecsaptak a „Modern Slave”-be.

„A következő dal a szerelmeseknek szól, itt az ideje táncolni” – hangzott el a felhívás a „Bound To Be” előtt, amelyet a „Végtelen Számsorok” követett. A finálé előtt a zenekar hálás köszönetet mondott mindenkinek: „Köszönjük a Gólyának, nagyon szeretünk itt lenni, titeket is szeretünk! Köszi Lucának az előpartit, maradjatok az afteren is! Köszi a Crow Black Dreamnek és a Transkeplernek is a fellépésüket, remélem jól éreztétek magatokat, és még fogjátok is ma este!” Ezt követően szólalt meg a „40 Days”, majd a „Silver Trace”.

„Lassan a végére érünk… Itt van Kovács Robi? Gyere fel, énekeljük egy mikrofonba!” – invitálta Sky a Crow Black Dream zenészét, aki azonban szerényen a háttérben maradt. Így indult el a „Fázom, Félek” című dal zseniális feldolgozása, amelyet a CBD engedélyével játszottak. A dal közben Milán odaállt Márk elé és feszült figyelemmel nézte, hogyan basszusgitározza a saját számukat, majd persze nevetve odaszólt a többieknek: „A dal az jó, na de a basszusgitáros…!” Sky ekkor Milán elé tartotta a mikrofont, aki bele is énekelt a refrénbe, felejthetetlenné téve a kollaborációt. „Köszi Milánnak a segítséget!” – hálálkodott az énekesnő, majd érkezett az utolsó nóta, a „Hypnosis”. „Köszi, hogy itt voltatok, mi voltunk a Synthetic Destiny!”

A koncertek után sem maradt csendben a Gólya, a sötét és táncolható ritmusokért felelős Lvcretia szolgáltatta az afterparti dalait, tökéletesen levezetve (vagy épp tovább fűtve) az éjszakát. Külön kiemelendő, hogy az egész este folyamán a hangmérnöki munka abszolút professzionális volt. A keverés tisztasága és az arányok tökéletessége ritkán tapasztalható, professzionális akusztikai élményt nyújtottak, így mindhárom banda dalai maximális dinamikával és tisztasággal dörrenhettek meg.