Sűrű volt a ez az október (is), ugyanis szombat este két különböző helyszínen is nekünk kedvező, kihagyhatatlan koncertek dübörögtek a városban. A hajó után azonnal rohantunk át a Kaziba, de a feszített tempó miatt már csak az éjszaka utolsó fellépésére értünk oda. Arra a koncertre viszont, amiért leginkább megérte sietni: a hazai underground indusztriál-EBM fenegyereke, a Necrophone pakolta fel a pontot az i-re. Már a felütés megadta az este alaphangját. A halloween-es intró után már kezdéskor teátrálisan megfogdosta magát a frontember, majd a mikrofonba ordította a sötét sorokat: „Pusztulj, Te Féreg!”

A sokkoló indítás után azonnal jött a barátságosabb, de még mindig nyers köszöntés: „Szép jó estét, Budapest! Sziasztok, Kazi!” Az énekes nem akarta felesleges dumával húzni az időt: „Kemény kezdés volt, de nem is húznám tovább az időt, mert sok jó számot hoztunk.” Szétnézett a klubban és elégedetten konstatálta az utánpótlást: „Sok új arcot látunk, ez Nektek szól: „Moslék!””A torzított alapokra azonnal beindult a közönséggerjesztés, a teremben pedig felzúgott a ritmikus „hej-hej!” skandálás. A lüktető tempó után Alex kért egy kis szusszanásnyi időt. „Egy kicsit pihenünk, fújd ki magad, de ne sokáig!”. Pont úgy érezhettük magunkat, mintha egy 80-as évekbeli fitneszkazira tornásztunk volna. De a pihenő tényleg nem tartott sokáig, jött a gépies ütem és a hergelés: „Húzd-nyomd fel!” A dal végén a rajongók ovációjára csak ennyit felelt: „Köszi, ezt a számot nem lehet megunni.”

A nosztalgiafaktor itt még magasabb fokozatba kapcsolt: „A következő szám indította el ezt az egész őrültséget, ez a „Leváglak!” Az ikonikus, korai nótára valósággal megőrült a terem. „Kurva jók vagytok, srácok!”, dicsérte meg a tomboló tömeget az énekes. A következő track előtt egy egészen rendhagyó felkonferálás következett. „A „Falj Fel”-t úgy szoktam felkonferálni, hogy az összes csajnak küldöm ezt a számot, de különösen a nejemnek, aki szintén itt van: szívemnek boldogsága, ha megcsókol a nejem száma.” A romantikusnak induló, de a duóhoz hűen nyers pillanat közben ismét magához nyúlt, majd büszkén rámutatott a feleségére a tömegben. Ezt követően nem volt megállás, a dal alatt az énekes torkaszakadtából ordította, hogy „Sikolyt!”, a rajongók pedig velőtrázó visítással válaszoltak. A villódzó fényekben az énekes megigazította a kiegészítőjét: „Köszi srácok, ebben a kurva napszemüvegben nem látok semmit!”, miközben nevetve a setlistet böngészte a sötétben, hogy mi következik.

Ami ezután jött, az az este egyik legnagyobb zenei agyeldobása volt: a Necrophone és a D.A.F. kibaszott „EBM”-je keveredett a legendás „Der Mussolini” ütemeivel. A masszív indusztriális zúzást vastaps fogadta, mire a dalnok szerényen csak annyit mondott: „Kurva jók vagytok, nektek szól a taps!” Ekkor előkerült a gitár is a frontembernél. „Ha a mikrofont a számhoz tartom, akkor talán nem nyelem le” jegyezte meg vigyorogva, majd bejelentette: „Kezdődjön a „Maszturbálás!” A dal súlyos ütemei között elhangzott a zenekar hitvallása is: „Az élet kemény, de a Necrophone még keményebb!” A hatalmas tapsvihar után Alex lazán elütötte a dolgot és nevetve mondta: „Nem volt nehéz megírni, 3 akkord az egész… de állítólag az angol tudósok már feltalálták a 4 akkordos számokat is!”

A frontember felvette a földről a setlistet és a fény felé fordította: „Most már legalább tudom, mi jön: „Az Apokalipszis Kannibáljai.” A sötét alapok beindulása közben a dalnok hirtelen kiszúrta egy barátját az első sorokban és lazán kiszólt a mikrofonba: „Szevasz, tesó!” A lendületet kihasználva hergelte tovább a népet: „A szaftosabb szövegeim egyike jön, „Necrophone”! Ordíthatjátok a szöveget akkor is, ha nem ismeritek a dalt!” A hergelés közben ismét a védjegyévé vált, provokatív mozdulattal magához nyúlt, miközben a hangfalakból már gerjedt a technika: „Sípol már a mikrofon, a Necrophone a színpadon!” A közönség teljesen extázisba esett. „Szavakat nem találok, kurva jók vagytok!”, hálálkodott a frontember.

Aztán eljött az idő, amit senki sem várt: „Lassan a végéhez érünk. Általában ez egy zárószám: ma éjjel „A Pokol A Földre Szállt”, majd rámutatott Emery303-ra, aki bőszen nyomogatta a szintit! Az apokaliptikus veretés után még egyszer, hosszan végignézett a megizzadt, feketébe öltözött tömegen: „Még utoljára hadd nézzek szét rajtatok, gyönyörűek vagytok!”, mondta és egy nagy csókot dobott a közönség felé. A tagok láthatóan nem akartak még lejönni a deszkákról. „Nem akarunk még lemenni… de akarjátok, hogy játszunk még?” A klubot szétvető üvöltésre az énekes kiadta a végső parancsot: „Basszatok neki még utoljára, ezt biztosan sokan ismeritek, jön a Combichrist-tól a „Blut Royale!”

A mindent elsöprő záróakkordok után elhangzott a végszó: „Köszönjük szépen!”, a frontember pedig büszkén bemutatta a bandát, miközben a Kazi közönsége egy emberként ünnepelte a hazai underground legmocskosabb elektronikus zenei szeánszát. Brutális, mocskos, és hamisítatlan ipari éjszaka volt ez, Alex ‘Bassline’ Baxxter és Emery303 nem finomkodott és letarolta a színpadot. A koncertet a rajongókkal való közvetlen, humoros-nyers interakció jellemezte, a közönség végig velük volt és az első perctől az utolsóig vette a lapot.