Múlt pénteken épphogy hazaestünk a veszprémi kiruccanásunkról, már rohantunk is az MVM Dome-hoz, hogy időben elérjük az Alphaville koncertjét. Van egy megfoghatatlan varázsa annak, amikor az ember az utazós élményekből szinte azonnal fejest ugrik a nyolcvanas évek lüktető szintipop nosztalgiájába. Útközben azon kaptam magam, hogy az idővonalon merengek. Egészen hihetetlen, de először 2004-ben láttam a bandát a debreceni Főnix Csarnokban. Az a fellépés a zenekar megalakulásának 20. évfordulóját ünneplő jubileumi turné egyik magyarországi állomása volt. Van valami végtelenül vicces és ironikus abban, ahogy az idő múlik: a mostani turné hivatalos neve ugyanis Forever! LIVE – Best of 40 Years, amelyet a zenekar immár négy évtizedes pályafutásának, valamint a debütáló Forever Young albumuk évfordulójának tiszteletére indítottak útjára. Mintha tegnap lett volna a 20. évforduló, most pedig már a negyvenediket ünnepeljük ugyanazzal a kortalan energiával.

A csarnokba lépve kifejezetten meglepő volt látni, hogy kizárólag ülőhelyek voltak a nézőtéren. Önkéntelenül is felmerült bennem a kérdés és furcsállottam is rendesen: hogyan fognak így táncolni az emberek??? Elvégre mégiscsak egy szintipop bandáról van szó, ahol a lábaknak önálló élete van, ha megszólalnak a jól ismert dallamok. Aztán kialudtak a fények és a show magával ragadott mindenkit. Az intró alatt baljóslatú pirosba borult a színpad, miközben a kivetítőn 40 másodperctől indult el a visszaszámlálás. A feszültség fokozódott, majd egymás után léptek a porondra a zenészek és a vokalista hölgyek, míg legvégén maga az ikon, Marian Gold is megérkezett. A monumentális háttérben megjelent a Föld bolygó, amit a Welcome to Alphaville felirat követett és a zenekar máris belecsapott a dinamikus „Dance With Me”-be. Amikor felvillant a Hello Budapest üdvözlés, a közönség azonnal ütemes tapsolásba kezdett, Herr Gold pedig lenyűgöző, teljes erőbedobással táncolta végig a dalt.

„Jó estét mindenkinek, készen álltok a műsorra?”, tette fel a kérdést az énekes, amit hatalmas ováció követett, majd érkezett a „The Jet Set”. Az igazi robbanást azonban a „Big In Japan” első felismerhető hangjai hozták el, a csarnokot szinte szétvetette az éljenzés. A vizualitás is tökéletesen passzolt, a kivetítőn Berlin nosztalgikus látképe köszönt vissza a Nyugat-Berlin Állatkert megálló táblával, amit japán írásjelek és szumóbajnokok képei váltottak fel. A közönség eksztázisban tapsolt és a szigorú ülőrend ellenére itt már nem lehetett bírni a ritmust: megindultak az emberek a székekből és megrohamozták az első sorokat, hogy közelebb kerüljenek a színpadhoz.

A dinamikus kezdés után egy mélyebb, konceptuálisabb blokk következett. A következő számnál agyi CT-felvételek és egy hátborzongató, bohócra festett arcú férfi képe jelent meg. Ez a 2017-es „Nevermore” volt. A dal az ember saját elméjének démonairól szólt. Ez a nem létező entitás, Mr. Nevermore, maga a „Soha már”, amely a saját elme csapdájává vált, ahonnan a karakter nem talált kiutat. A kifejezetten sötét, hipnotikus hangulatú szerzemény zseniális kontrasztot alkotott a korábbi popslágerekkel és elképesztően jól működött élőben, nekem kimondottan tetszett ez a szám.

Ezt a sötétséget az 1989-es, gyönyörűen lírai „Romeos” oldotta fel. Erre a dalra a hangulat is megnyugodott, az emberek szépen visszaültek a székükbe. A háttérben egy hatalmas óra mutatói forogtak sebesen, szimbolizálva a feltarthatatlanul telő időt, az elsuhanó perceket és az elszalasztott, vissza nem térő pillanatokat. Csodálatos, elgondolkodtató lezárása volt ennek a koncertblokknak, ami egyszerre ünnepelte a múltat és a jelen megismételhetetlen pillanatát.

A koncert következő fejezete egy igazi időutazás volt a nyolcvanas évek Berlinjébe. Megszólalt a „Summer In Berlin”, miközben a kivetítőn narancsfényben lenyugvó nap festette meg a berlini tévétorony sziluettjét. A közönség ekkorra megnyugodott, a tömeg nagy része továbbra is a székekben ülve élvezte a melankolikus dallamokat. Csupán két lány táncolt önfeledten egymással közvetlenül a színpad előtt. Marian Gold ezt észre is vette és a dal végén külön köszönetet mondott nekik a bátor és inspiráló mozdulatokért.

Az intimebb pillanat után a szabadság és az elfogadás himnusza következett: a „Carry Your Flag” alatt egy hatalmas LMBTQ+ szivárványzászló borította be a kivetítőt, az énekes pedig lendületes karlengetésre buzdította az egész csarnokot. A dal végén szünet nélkül, egy finom zongorás átvezetéssel csúsztak át az 1997-es „Wishful Thinking”-be, miközben a háttérben élénk rózsaszín és türkiz kockák pulzáltak. Bár a dal egy klasszikus, tragikus szerelmi történetet mesélt el, a rajongók és a kritikusok szerint metaforikusan magáról az együttesről is szólt. A ’90-es évek végére a zenekar már túl volt a legnagyobb sikerein és komoly tagcseréken ment keresztül, a dal így egyfajta fájdalmasan szép, nosztalgikus számvetésként is értelmezhető az elrepült fiatalsággal és a múlt dicsőségével. Az énekes láthatóan nagyon élte a számot, odatáncolt a gitároshoz, majd a szintishez is, teljesen eggyé válva a bandával.

A vizualitás ezután hirtelen sötét, gótikus fordulatot vett. A csillagos égbolt alatt kopár fák és egy baljóslatú denevérraj jelent meg a képernyőn, amiből hirtelen egy fénylő templom sziluettje bontakozott ki. Ezzel a drámai felütéssel indult az „I Die For You Today”. Az a dal, amely hosszú évek után ismét a slágerlisták élére (különösen Németországban a top 15-be) repítette vissza a zenekart a 2010-es években.

Ezután a koncert legmerészebb és legpolitikusabb blokkja vette kezdetét. A kivetítőn megjelent Ludwig van Beethoven monumentális portréja és felcsendült az együttes legnyersebb társadalomkritikája, a “Beethoven (I Love The Disco)”. A komolyzenei utalások mellett a háttérben kíméletlen németországi tüntetések, utcai felvonulások, zavargások és a vandalizmus képei váltották egymást, feszült és kaotikus atmoszférát teremtve. A dal végén magának Beethovennek a képe is eltorzult: kidülledt szemekkel, kétségbeesetten fogta az arcát a modern világ tébolyát látva.

A politikai és történelmi vonalnál maradva, régi koncertfelvételek képei kíséretében érkezett a „To Germany With Love”. Ez a rendkívül komplex, feszült és ellentmondásos szerzemény Marian szülőhazájához, az akkori kettészakított Németországhoz és a berlini fal árnyékához szólt. Az angol nyelv használata itt egy nagyon tudatos művészi döntés volt: egyfajta eltávolodást és reflexiót jelentett a rideg német valóságtól.

A feszültség végül egy katartikus ponton oldódott fel, amikor a dal szünet nélkül ment át az 1984-es „Jerusalem”-be. A kivetítőn megnyugtató pálmafás és patinás kőépületes képek jelentek meg. Jeruzsálem itt nem csupán egy földrajzi hely, hanem az a szent menedék, ahol a meggyötört lélek végre megnyugvást és gyógyírt találhat a magányra. A mély, dallamos verze után a refrén egy hatalmas, zengő kórusokkal megtámogatott, felemelő szintipop himnusszá nőtte ki magát, ami tökéletesen árasztotta el a helyszínt a remény és a megváltás üzenetével.

A felszabadító pillanatok után a vizualitás ismét játékosabb, sci-fi irányba fordult: a háttérben egy retró televízió képe jelent meg, benne egy szkafanderes majommal, kezdetét vette a „Monkey In The Moon”. A dalnok elképesztő energiával ropta a színpadon, majd egy ponton újra a tömeghez fordult: „Készen álltok?” A válasz nem is lehetett más, mint hatalmas üvöltés, amire a „A Victory Of Love” robbant be. A kivetítőt villámok cikázása és szakadó eső mintázata borította el, miközben fenségesen magasodott felettük a berlini Győzelmi oszlop (Siegessäule).

Az énekes ezt a dalt érezhetően mélyebb tónusban, még férfiasabb, érettebb hangszínnel énekelte meg, mint ahogy azt a stúdióalbumon megszokhattuk, ami különleges textúrát adott a számnak. A dal végén szünet nélkül csúsztak át a várva várt, ikonikus „Sounds Like A Melody”-ba. A háttérben egy hatalmas propeller forgott, a színpadon pedig elszabadult a rock ‘n’ roll energia: a billentyűs többször is teátrálisan odaugrált a doboshoz. Ez volt az a pont, ahol az MVM Dome közönsége végleg feladta az ülőrendet: az emberek tömegesen álltak fel a helyükről, és egészen a színpad elé nyomultak, miközben ütemes tapsolással kísérték a lüktető szintifutamokat.

A fergeteges hangulatban Marian Gold elérkezettnek látta az időt, hogy bemutassa a zenekar tagjait, majd egy végtelenül szimpatikus, önironikus történetet osztott meg a közönséggel. Elmesélte, hogy amikor új zenét írnak a stúdióban, mindig pontosan érzik és tudják, hogy az a dal hatalmas siker lesz… aztán persze valahogy mindig elrontják. Ezzel a felütéssel indult el a zenekar legnagyobb és legidőtlenebb himnusza, a „Forever Young”. A csarnok ekkor már egy emberként hullámzott. Elindult a libabőrös közönségénekeltetés, a tömeget teljesen betöltötte a nosztalgia. Az énekes láthatóan meghatódott a szeretettől: a dal közben odasétált a szintiséhez és mikrofonba mondta neki, mennyire szereti őt, majd a gitárost is felkereste, akit szorosan megölelgetett, megmutatva a zenekaron belüli zárt egységet. A dal fináléjára a kivetítőn virtuális tűzijáték robbant, feltéve a koronát az este csúcspontjára.

Természetesen a zenekar nem távozhatott a kötelező visszataps előtt. A sötét színpadot újra holdfény, csillagok és úszó felhők képe világította meg, és a ráadásra érkezett a ritkán játszott, különleges „State Of Dreams”. Erre a dalra a háttérben maradó vokalista hölgyek is előrejöttek a színpad szélére gyönyörű, csillogó ruháikban, teljessé téve a vokális élményt. A koncert legvége egy zseniális vizuális poénnal zárult: a kivetítőn megjelent egy UFO, amely egy fénysugárral szimbolikusan beszippantotta az énekest, majd a csészealj elrepült a világűrbe. A képernyőn végül megjelent a turné plakátja: Alphaville Forever – Best of 40 Years, Marian Gold pedig a stílusos távozás előtt még odakiáltotta a közönségnek: „Találkozunk még, sziasztok!”, felejthetetlen, kerek lezárást adva a negyven év történelmét átölelő, csodálatos zenei utazásnak.