Schattenwelt 2026

Múlt hétvégén Bécsbe utaztunk és már pénteken kora reggel útnak indultunk, hogy a 7. Schattenwelt fesztivál esti programjai előtt egy kis kultúrára és városnézésre is jusson idő. Bécstől délre vettük az irányt, ahol megnéztük Sisi egyik nyári rezidenciáját, aztán bejártunk egy hangulatos középkori lovagvárat is, majd csónakba szállva fedeztük fel Európa legnagyobb földalatti tavasbarlangját. A tartalmas nap után elfoglaltuk a szállásunkat, majd este bementünk a belvárosi Replugged klubba, ahol a fesztivál nyitónapját rendezték. A parkolás miatt ugyan egy kicsit csúsztunk, de a helyszínre érve láttuk, hogy nemcsak mi voltunk késésben, éppen akkor kezdték el beengedni a kint kígyózó sort. Mire bejutottunk a klubba, a színpadon már javában dübörgött az első koncert.

A formáció az osztrák underground színtér veteránja, Christian Fetish, azaz a Christian Fuchs köré épülő indusztriál rock és electropunk projekt. Az énekest a legtöbben a legendás osztrák indusztriál metál zenekar, a Fetish 69 egykori frontembereként ismerhetitek. A Christian Fetish eredetileg a színpadi alteregója volt még a kilencvenes években, amelyet aztán saját szólóprojektjeként élesztett újjá, ötvözve a nyers indusztriális hangzást a sötét, elektronikus punk elemekkel. A zenekar idén tavasszal jelentette meg Aura Nera című debütáló nagylemezét, így az este folyamán elsősorban ennek a friss anyagnak a sötét, mégis táncolható világa került fókuszba.

A koncert már az első percektől kezdve rendkívül közvetlen és energikus volt. Christian Fuchs nem sokáig maradt fent a színpadon: hamar lejött a közönség közé és közvetlenül az emberek között énekelve teremtett feszült, intim klubhangulatot. A műsor egyik különleges pillanata volt, amikor felkonferálta a „Vampire On The Road” című dalt – elmondta, hogy ezt a szerelmes dalt Medinával közösen írták. A színpadon vele lévő énekesnő egyébként elképesztő energiával mozgatta a produkciót: hol énekelt, hol gitározott, hol az elektromos dobokat ütötte, majd egy ponton ő is fogta magát és lejött a közönség soraiba énekelni.

A hangulat tovább fokozódott, amikor Fuchs egy kis humorral felvezette a következő tételt, megjegyezve, hogy ez a szám biztosan nem tetszett volna Steven Spielbergnek. Ez volt a „No Life In Outer Space”, amely alatt a frontember ismét a nézőtéren vegyült el. Ezt követte a friss kislemezdal, a korábban valamilyen rejtélyes okból a YouTube-ról is törölt „I Will Be Gone”. A dalt a The White Miles zenekarból ismert Medina Rekic énekesnővel közösen írta és vette fel, és az este folyamán is ketten, elképesztő összhangban adták elő, majd a dal végén Christian sorra bemutatta a zenekar tagjait is. A koncert méltó zárásaként az utolsó számra, a „Minus Man”-re is egy különleges vendég állt a mikrofonhoz: a szőke gitáros lány, Sonja, aki a BAITS nevű osztrák grunge-pop és garázsrock zenekar énekes-gitárosaként ismert.

A program tartotta a korábban összeszedett negyedórás csúszást, így az átállást követően a színpadon a VK Goes Wild vette át a főszerepet. A név mögött az ukrán származású, jelenleg Ausztriában élő virtuóz zongoraművész és zeneszerző, Viktoriya „Vika” Yermolyeva állt. Vika eredetileg komolyzenészként indult, rangos zeneakadémiákon tanult és nemzetközi zongoraversenyeket nyert, majd a 2000-es évek végén a YouTube-on vkgoeswild néven robbant be a köztudatba a világhírű rock- és metálklasszikusokról készített zongoraátirataival. Elképesztő technikájával és abszolút hallásával egyetlen hangszeren képes megszólaltatni egy teljes zenekar energiáját és dinamikáját, miközben a sötétebb, gótikusabb hangulatú saját szerzeményeivel is rendszeresen koncertezik Európa legnagyobb alternatív és metálfesztiváljain.

A Replugged színpadán egy Roland RD-2000-es digitális zongora mögött foglalt helyet és a hölgynek már a megjelenése is magára vonta a figyelmet: kifejezetten szép, elegáns ruhában lépett színpadra, ami remekül illett a produkció drámai hangulatához. A műsorában a saját szerzeményei mellett izgalmas átdolgozások sorakoztak olyan előadóktól, mint a Metallica, Kate Bush, a Bauhaus vagy éppen a System of a Down. Az előadás egyik legemberibb és legemlékezetesebb jelenete volt, amikor a színpadi füstgép kicsit túlzásba vitte a hangulatkeltést: Vika egyszer csak megkérte a stábot, hogy ne füstöljenek többet és nevetve hessegette el maga elől a sűrű ködöt, mondván, egyszerűen nem lát tőle játszani.

A könnyed pillanat után azonban ismét a mély érzelmeké lett a főszerep: a következő tétel egy nagyon szomorú és viszonylag hosszú, meditatív darab volt, amelynek atmoszféráját a hangtechnikus különféle élő effektekkel tette még lebegősebbé és katartikusabbá. Ez a közös elmélyülés tette igazán személyessé a pillanatot, amely tökéletes ellenpontja volt a korábbi energikusabb feldolgozásoknak. A produkció végén együtt hajoltak meg a közönség előtt, akik hatalmas tapssal hálálták meg ezt a különleges, zongoracentrikus utazást.

A zongorás utazás után teljesen más irányt vett az este, amikor a színpadra lépett a Plastikstrom. A Stuttgart környékéről érkező német formációt Matthias Günzler (ének) és Jürgen Schips (elektronika) alkotja. A páros a kilencvenes években a Darc Entries nevű gót-rock zenekarban zenélt együtt, majd váltottak a kőkemény, nyers elektronikus hangzásra. Zenéjükben az EBM, a dark elektró és a minimal wave lüktetését ötvözték a nyers punk-attitűddel, miközben szókimondó német szövegeikkel és idei, inTakt című nagylemezükkel alaposan megmozgatták a klub táncterét.

A koncertet rögtön az „Eskalation” című számmal indították és az énekes már az első másodperctől kezdve megállás nélkül mozgott a színpadon. Miután bemutatta a zenekart és elmondta, hogy Stuttgartból érkeztek, megjegyezte, milyen csodás ez a novemberi péntek este itt Bécsben, majd belecsaptak az idei albumukról származó „Wir Sind Mehr!” című dalba. Köszönetet mondott a meghívásért erre a fantasztikus rendezvényre és már dübörgött is a „Grosny”. A következő dalnál egy igazán közvetlen, szinte házibulis pillanat következett: Matthias szétterítette a dalszöveget a színpad padlóján, onnan olvasta a sorokat.

A lendület ezután sem hagyott alább. A „Tanz Allein” alatt az énekes nem bírta tovább a távolságot és lejött táncolni a közönség soraiba. A szintén idei „AnnaLog” című tételnél aztán teljesen stílust váltott, és gépies, robotikus mozdulatokkal kísérte a zenét. Ezt egy kis gyerekkori nosztalgiázás követte a „Pogokinder” felvezetéseként, a „Mir Egal” alatt pedig teátrálisan mutogatott mindenfelé, érzékeltetve, hogy valóban minden teljesen mindegy neki – közben annyira beleélte magát a produkcióba és olyan közel merészkedett a színpad széléhez, hogy majdnem le is esett onnan.

A buli végére egészen elképesztő tempót diktált. Felvetette a kérdést, hogy Stuttgartból indulva vajon hány napi járóföldre lehet Bécs, ezzel felkonferálva a „Wandertag” című dalt. A „Tote Stadt” előtt hirtelen leszaladt a színpadról, odasúgott valamit egy lánynak a közönségből, majd visszarohant énekelni. Az „Atmen” (Lélegezni) felkiáltás a műsor végén már nemcsak a dal címe volt, hanem valóságos szükséglet is, hiszen a frontember ekkorra már alig kapott levegőt a rengeteg táncolástól és ugrálástól, de még így is maradt ereje újra lejönni a nézőtérre. Zárásként bejelentette az utolsó számot, jó szórakozást kívánt a fesztivál hátralévő részéhez, az afterpartihoz és a szombati naphoz is, végül pedig azzal búcsúzott, hogy reméli, találkozunk még valahol, valamikor.

A fesztivál első napját a stockholmi székhelyű, török származású darkwave és synth-goth művész, Aux Animaux zárta, aki többször is fellépett már nálunk is. A projekt mögött Gözde Duzer énekes-dalszerző és multiinstrumentalista áll, aki zenéjét maga is „hauntwave”-ként definiálja. Művészetében a nyolcvanas évek sötét szintipopját, a coldwave-et és a gót-rockot ötvözi okkult szimbolikával, horrorfilmeket idéző atmoszférával és hangsúlyos állatjogi üzenetekkel. Színpadi jelenléte egyszerre rituális és nyersen érzéki, amelyben a mély basszustémák mellett az érintés nélkül megszólaltatott theremin misztikus hangja is kiemelt szerepet kap.

Már a bevonulása is valóságos szeánszként indult: a csupa lakkba öltözött énekesnő fátyollal a fején és csipkés lepelben lépett a színpadra. Egy csengettyűvel csengetett, gyertyát és füstölőt gyújtott – utóbbit oda is adta az első sorban álló egyik lánynak –, majd suttogva felolvasott egy szöveget, ivott egy kehelyből és egy ingát lógatott a közönség előtt. Miután megszólaltatta a theremint, drámai mozdulattal ledobta a fátylat és alaposan végigmérte az egybegyűlteket: ekkor vált láthatóvá a homlokára rajzolt pentagram, a fehérre festett arca és a szeme alatti fordított kereszt. Hamarosan a csipkelepel is lekerült róla, miközben a szájába vette a mikrofonzsinórt, dobálta a haját, kihívóan riszálta magát és a fenekét paskolta, majd a földre rogyott.

Ezután basszusgitárt ragadott, és egy határozott üzenettel vezette fel a folytatást: elmondta, hogy ezt a dalt az állatokért írta, mindenkit arra biztatott, hogy legyen ő is vegán, majd belecsapott a „Lost Souls”-ba. A következő tétel előtt azonban némi technikai akadályba ütközött: megkérdezte, halljuk-e a basszusgitárt, mert anélkül nem tudja eljátszani a dalt, így a technikusnak is fel kellett mennie a színpadra bütykölni egy kicsit. A „Devil Inside” némileg lelassítva szólalt meg, az éneket pedig eleinte nehezen lehetett érteni az erős visszhang miatt. Gözde nevetve jegyezte meg, milyen vicces a helyzet, hiszen a hangszer nem is a sajátja és előtte ki sem próbálta.

A hangulat azonban pillanatok alatt újra a tetőfokára hágott: a „Thrill, Kill” közben a nyaka köré tekerte a mikrofonzsinórt, majd eldobta a mikrofont, odafutott a thereminhez és elindította a „Sleep Paralysis”-t. Egy rövid szünetben megkérdezte, van-e vegán a teremben – néhányan rögtön feltartottuk a kezünket –, majd odasúgott valamit az első sorban álló, látszólag legnagyobb rajongójának, végül pedig a mikrofonba mondta, hogy szeret minket. A „Demonizer” vége felé teljesen kinyúlt a színpad padlóján, aztán egy őszinte, személyes vallomással folytatta: elárulta, hogy az egyik dalt általában nem szokta élőben játszani, mert elsírja magát és félbe kell hagynia és megköszönte, hogy itt vagyunk vele.

A műsor utolsó harmadában a vámpíroknak és a sötétség gyermekeinek ajánlotta a „Night” című számot, majd egy különleges feldolgozással lepte meg a közönséget a kedvenc zenekarától, a Portisheadtől. Ezt egy jóval nyersebb felkonferálás követte: a következő dalt a toxikus exének írta, és egy határozott „Fuck That Guy” kíséretében indította el a nótát. Közben megpróbált lejönni közénk, ám a mikrofonzsinór nem bizonyult elég hosszúnak, így végül inkább felült a hangfalra, amiről közben egy pohár is leesett. Zárásként bejelentette az utolsó dalt, de mindenkit meghívott a merchpulthoz egy gyors köszönésre vagy közös fotóra, majd az utolsó taktusokra mégis lejött táncolni a közönség soraiba, méltó módon lezárva a fesztivál pénteki napját.

Szombaton egy újabb tartalmas városnézést követően késő délután indultunk el a Szene klubba, amely a fesztivál második napjának adott otthont. Rögtön az érkezéskor ért minket egy kis kellemetlen meglepetés: sajnos kiesett a programból a Seelenacht, mivel útközben lerobbant az autójuk, így nem tudtak eljutni Bécsbe. A szervezők ilyen rövid idő alatt már nem tudták más fellépővel pótolni a hiányukat, emiatt a program némileg átalakult és nagyjából húsz perccel később lépett színpadra az első fellépő.

Sajnos azonban ezen a napon mintha rájárt volna a rúd a bandákra: az osztrák dark rock formáció, a Deeper You koncertjét is komoly technikai malőrök nehezítették. Az énekes a színpadon elmesélte, hogy igazi balszerencse-sorozat üldözi őket, ugyanis a hét elején tönkrement a szintetizátoruk, most pedig épp a basszusgitár mondta fel a szolgálatot. Ez a hangzáson is erősen érződött, még a Depeche Mode-feldolgozás, a „Walking In My Shoes” is egészen furán és hiányosan szólalt meg. A makacskodó technika végül annyira megnehezítette a dolgukat, hogy a tervezettnél hamarabb kénytelenek voltak befejezni a műsort.

A kezdeti technikai malőrök után a Siva Six már hajszálpontosan a kiírt időpontban vágott bele a műsorába és azonnal sötét, apokaliptikus hangulatba borította a Szene színpadát. A görög származású duó az európai dark elektró, harsh EBM és aggrotech színtér egyik meghatározó formációja. Az athéni banda zenéjét a súlyos, indusztriális ütemek, a komor szintetizátortémák és a torzított, démoni énekhang jellemezte, élő fellépéseik pedig kifejezetten teátrális, szinte rituális energiáikról ismertek, amelyeket az énekes, Z karizmatikus és sokszor kiszámíthatatlan színpadi jelenléte tett felejthetetlenné. Dalaikban gyakran merítettek az okkultizmusból, a posztapokaliptikus víziókból és a sötét mitológiából, amit a súlyosan dübörgő basszusok tettek igazán zsigerivé.

Már az első pillanatokban sűrű füst és mélyvörös fények árasztották el a teret, annyira átláthatatlan volt a köd, hogy alig lehetett látni valamit a színpadon, sőt még maga az énekes is megbotlott és elesett a sötétben. A frontember koponyás pólóban és fehérre meszelt arccal lépett fel és pillanatok alatt magához ragadta a közönség figyelmét. Folyamatosan mozgásban volt: újra és újra egészen a színpad széléig jött előre, a mikrofonzsinórt a nyaka köré tekerte és az egész mikrofonállványt magával hurcolászva tombolta végig a dalokat. A közvetlenségből itt sem volt hiány: egy ponton lenyúlt az első sorban álló egyik rajongóhoz, elkérte az italát és beleivott, majd a műsor egy részében egyszerűen ráült a bal oldali hangfalra, onnan uralva a teret.

Már a színpadkép is megadta az alaphangot a szombat esti bécsi bulihoz: a színpad két szélén a zenekar logójával ellátott molinók feszültek és a háttérben lévő kivetítőn is a Schramm logója világított. A 2006-ban alakult német zenekar az elektronikus metál, a sötét rock és az EBM határvidékén mozgott. A formációt Robert Meyer énekes alapította. Zenéjüket a súlyos riffek, a lüktető elektronikák és teátrális színpadi elemek jellemezték, amelyekből a bécsi közönség is bőségesen kapott ízelítőt. Az este a „13” című dallal indult, amelyben rögtön előkerült a zenekar egyik védjegye, a theremin, az énekes érintés nélkül, a levegőben hadonászva csalta elő belőle a hátborzongató hangokat.

A vizuális megjelenésre sem lehetett panasz: Herr Meyer szőrmellényben, erősen kifestve lépett színpadra, de valójában az egész banda alapos sminket viselt, a dobos arcán például vért utánzó, piros szétfolyás tette még drámaibbá az összképet. A lendület a folytatásban sem tört meg: a következő dalnál az énekes egy nyakba akasztható szintetizátort (keytart) kötött magára. Ez a hangszer a harmadik tételnél is rajta maradt, sőt, ezen játszotta el a főgitártémát is, miközben a dal közben bemutatta a zenekar tagjait. Ezután letette a szintit, és belecsaptak a „Dein Wort” című számba. A zenei zúzás mellett a frontember folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel, nem is akárhogyan. Előkapott egy Polaroid fényképezőgépet és lefotózott minket.

Majd egy újabb különleges hangszert, egy melodikát (más néven fúvós zongorát vagy billentyűs hernyót) vett elő, amelyet egy műanyag csövön keresztül levegőt fújva szólaltatott meg, miközben a hangszer testén lévő billentyűkön játszott. A koncert egy pontján a hangulat egészen humoros fordulatot vett. Az énekes teátrálisan, kissé affektálva szökdécselt a színpadon és puszikat dobált a közönségnek, mire a zenésztársak „megelégelték” a dolgot: eljátszották, hogy a dobos egy kloroformos ronggyal elkábítja őt. A frontember összeesett és „elájult”, a gitáros pedig még rá is lépett. A drámai csendből azonban hamar felébredt és rögtön elindult a „Schrei”. Ebben a dalban ismét thereminezett, miközben játékosan arrébb hessegette a gitárost, majd a szám csúcspontján egyszerre emelték a magasba a gitárt és a szintetizátort.

A show végéhez közeledve a zenekar üzenetet is megfogalmazott: az énekes egy háborúellenes („Ne legyen háború”) zászlót lobogtatott a színpadon. A zárás előtt ismét előkerült a Polaroid gép: készített egy szelfit és a kész képet odanyújtotta nekem. Csinált még néhány felvételt a közönségről is és kérte, hogy szedjem ki őket a gépből, de ekkorra már sajnos elfogyott belőle a papír. A zenekar egy egyszerű, de szívélyes elköszönéssel zárta az estét: „Szép estét, viszlát legközelebb!”. A bécsi közönség pedig garantáltan nem fogja egyhamar elfelejteni ezt a különleges, egyszerre kemény és szórakoztató fellépést.

Az este következő fellépője a német dark-elektró szcéna egyik legismertebb veteránja, az In Strict Confidence volt. 1989-ben alakultak és 1992-ig Seal of Secrecy néven ismerték őket. A német zenekar kreatív magját Dennis Ostermann (ének, dalszerzés) és Jörg Schelte (billentyűk) alkotja. Különlegességük a melankolikus, mégis táncolható elektronikus alapok, a sötét romantikus hangulat és a látványos, gyakran filmszerű klipek világa. Bár nagyobb fellépéseiken gyakran bővített felállásban (énekesnővel, dobossal és gitárossal) lépnek színpadra, kisebb bulikon sokszor a kétszemélyes alapfelállásban hozzák el a hamisítatlan klubhangulatot. Középre egy letakart oldalú DJ pultot állítottak fel, amelynek az elejére is egy lepel került, ezen és a hátsó kivetítőn is folyamatosan pörögtek a dalokhoz tartozó klipek és vizuálok.

Az intró alatt Dennis Ostermann a bal oldalon, Jörg Schelte pedig a jobb oldalon foglalta el a helyét. A koncert a „My Despair” című dallal indult, amelyet rögtön a „Morpheus” követett. Mivel a zenekar ezúttal szűkített, kétszemélyes felállásban érkezett, ami kisebb klubokban és költséghatékonyabb turnéállomásokon bevett szokás náluk, az énekesnő vokáljai felvételről szóltak, de ez mit sem vont le a dalok erejéből. A hangulat tovább fokozódott, amikor a kivetítőn egy óra jelent meg, elütötte az éjfélt és árnyak kezdtek előbújni belőle. Ez vezette fel a „Kiss Your Shadow” című slágert, majd jött a „Seven Lives”. Ekkor az énekes a közönséghez fordult és felidézte, hogy hét éve nem jutottak el a Schattenweltre, legutóbb pedig tizenegy éve jártak a fesztiválon, majd erre emlékezve felcsendült a „Set Me Free”. A dal végén egy váratlan, vicces pillanat is becsúszott: Dennis oroszul mondott köszönetet, ami kissé meglepő volt Bécs közepén, de a közönség nagy derültséggel fogadta.

A program az „Everything Must Change” című dallal folytatódott, majd egy igazi közönségkedvenc következett: a Depeche Mode klasszikusának, a „Blasphemous Rumours”-nak a feldolgozása. Ezután az énekes egy kisebb időutazásra hívta a termet. Felkonferálta az 1998-as „Industrial Love” című számot, viccesen megjegyezve a fiatalabbaknak, hogy „akkor még meg sem születtetek”. A kivetítőn közben steampunk stílusú, dobogó szívvel ellátott animáció tette teljessé az élményt. A nosztalgiahullám ezzel még nem ért véget: egy 22 éves dal, az „Engelstaub” következett (amelyben ezúttal a női éneksávot levették a keverésben), majd egy negyedszázados klasszikus, a 25 éves „Zauberschloss” zúzta szét a táncteret.

A finálé előtt az énekes még feltette a kérdést: „Köszi Bécs, bírjátok még?” A válasz pedig egyértelmű volt, a közönség hangos ovációval jelezte, hogy szó sincs fáradtságról és mindenki készen áll az utolsó nagy rohamra. Az este zárószáma a „Herzattacke” klubmixe lett, amely szintén jól megmozgatta a termet és méltó, energikus lezárása volt a koncertnek. A zenekar végül szívélyesen megköszönte a szervezők, a technikusok és a közönség munkáját és lelkesedését, egy „Fantasztikusak vagytok!” felkiáltással búcsúzva Bécstől.

Az este fő fellépőjeként a német dark-elektró/indusztriál színtér egyik legenergikusabb formációja, a Ruhr-vidéki [:SITD:] lépett színpadra. A duóvá vált banda a kemény, táncolható ütemeikről, sötét, apokaliptikus hangulatú dalszövegeikről és elsöprő erejű klubslágereikről ismert. Miközben szólt az intró, a hátsó kivetítőn hatalmas betűkkel jelent meg a zenekar neve. A koncertet a „Brother Death” nyitotta meg. Carsten Jacek énekes a tőle megszokott sapkában és térdnadrágban lépett színpadra, ám ezúttal szakállal, ami kissé szokatlan látvány volt a rajongóknak, ahogy az is feltűnt, hogy időnként olvasta a dalszövegeket.

Az első szám után üdvözölte a termet („Hallo Bécs, mi vagyunk az [:SITD:]!”), majd felkonferálta a legújabb kislemezről érkező „Death By Torture” című dalt. A lendület azonban olyan nagy volt, hogy az énekes véletlenül szétcsavarta a mikrofonját. A „Cicatrix” alatt folytatódott a balszerencse-sorozat, mivel ismét elejtette a mikrofont, de ez sem törte meg a hangulatot. „Jó újra itt lenni!”, kiáltotta, majd levette az ingjét és az alatta lévő pólóban folytatta a show-t. Elindult a „Mundlos”, ám a mikrofon újra szétesett. Miközben a technikusok a cserén dolgoztak, Carsten nem hagyta leülni a hangulatot: odament a színpad szélére pacsizni a tömeggel, a közönség pedig spontán farkasüvöltésbe kezdett, amíg vártak. Amint megkapta az új mikrofont, hálásan megköszönte a türelmet és elárulta, hogy valami műszaki gond volt az előző eszközzel.

A kényszerszünet után újult erővel robbant be a „Brieselang”, amelyet az énekes a billentyűssel közösen énekelt, miközben folyamatosan tüzelte a nézőket („Táncoljatok, mutassátok a kezeiteket, gyerünk!”). A „Rose Coloured Skies” alatt a színpadi fények is rózsaszínbe borultak, az énekes pedig újra megkérdezte a termet, készen állnak-e és a magasba kérte a kezeket. A bécsi közönség elképesztő energiával hálálta meg a biztatást, amit a frontember hangos dicsérettel nyugtázott. A „Rot” című dalnál – hűen a címhez – vörös fények árasztották el a termet. Carsten ekkor ismét végigment az első sor előtt, hogy mindenkivel lepacsizzon és nekünk is többször megfogta a kezünket. A lendület hevében azonban sikerült szétszednie a mikrofonállványt is, így a technikusoknak abból is újat kellett hozniuk.

A hajrában a „Bestie:Mensch” zúzott végig a klubon, ami után az énekes ezerszer megköszönte az estét, kiemelve, milyen szuper volt a közönséggel. A fináléban egymást követték a legnagyobb kedvencek: előbb a „Greater Heights”, majd a „Richtfest” robbantotta fel a táncparkettet. Az énekes bemutatta Frankot is, majd egy utolsó, szívből jövő búcsú következett („Mi az [:SITD:] vagyunk, ti pedig nagyszerűek, ezer köszönet!”), mielőtt az elmaradhatatlan „Snuff Machinery” feltette a koronát az egész bécsi éjszakára. A klubban extázisban tombolt a tömeg és a lecsengő ütemek után is hosszú percekig zúgott a vastaps és a visszatapsolás, ám a zenekar sajnos már nem tért vissza a színpadra. A hangulat azonban így is felejthetetlen maradt és a rajongók láthatóan feltöltődve indultak haza, vagy az afterpartiba.

Összességében elmondható, hogy remekül sikerült a kétnapos bécsi rendezvény, amelyre érezhetően többen látogattak el, mint a négy évvel ezelőtti fesztiválra. A helyszín kiváló tömegközlekedéssel megáldott ponton volt, így az oda- és hazajutás is teljesen gördülékenyen ment, bent pedig kényelmes ruhatár is várta a látogatókat. A szervezésre sem lehetett panasz: a kinti udvarban kényelmesen lehetett dohányozni, a merchpultnál pedig be lehetett szerezni a kedvenc zenekarok relikviáit. A megszokott módon idén sem maradt el a fotósarok, ahol a háttérben az SW logója és felirata díszelgett, ráadásul egy profi partifotós is végig rendelkezésre állt, így igazán minőségi képek készülhettek emlékbe. Reméljük, a szervezők lendülete kitart, jövőre is megrendezik az eseményt és ezúttal nem kell újabb négy évet várnunk a folytatásra.