Ritkán történik meg velünk, hogy egy friss előadó keres meg bennünket az újonnan megjelent anyagával, de most épp ez történt. Íme a szegedi THRN.

DS: Kezdjük rögtön a nevekkel. Honnan jött a THRN és a Vlad Sartor név? Egy alteregóval van dolgunk, egy szereppel, vagy egyszerűen így választod külön az alkotót a hétköznapi embertől?

V: A THRN név körülbelül három éve született, amikor a folyamatosan készülő dalok miatt szembesültem azzal, hogy ez az egész kezd túlnőni azon, hogy egyszerűen csak magamat szórakoztatom itthon. A THRN a „thorn”, vagyis a tüske, illetve tövis szóból ered, nem valamilyen rejtélyes rövidítés. Arra a bennem maradt tüskére utal, hogy korábban feladtam a zenélést. Sokáig frusztrált ez a döntés, és folyamatosan ott volt bennem az érzés, hogy újra zenélnem kell.

Nagyjából egy éve kezdtem azt érezni, hogy megtaláltam az irányt, és már nem csapongok annyira a különböző stílusok között. Ekkor vált világossá az is, hogy a korábbi pályámat nem akarom teljesen összemosni azzal, amit most építek. Tiszta lapot akartam. A THRN-re nem egy régi formáció vagy korszak folytatásaként tekintek, hanem önálló identitásként, saját hangzással, szövegvilággal és vizuális rendszerrel.

Részben ezért fontos számomra az arctalanság és a Vlad Sartor név is. Vlad Sartor nem egy eljátszott szerep, hanem az alkotói identitásom. Azt szeretném, hogy az emberek először magával a zenével és a mögötte felépített világgal találkozzanak, ne pedig a korábbi személyes vagy zenekari előtörténetem alapján próbálják elhelyezni a projektet.

DS: A THRN egy új projekt, de azért érződik rajta, hogy nem most fogtál először hangszert a kezedbe. Milyen zenei múlt van mögötted, és mi vezetett oda, hogy végül egy egyszemélyes projektben kezdj el mindent elölről?

V: Közel húsz évre visszamenőleg összesen négy zenekarban voltam frontember, bár ezek közül két formációt neveznék igazán komoly zenei vállalásnak. Elég széles utat jártam be: a thrash metáltól a death metalon keresztül egészen az industrial metálig.
A THRN-ben hallható keményebb, gitárközpontú réteg egyértelműen ebből a múltból ered, még akkor is, ha a jelenlegi projekt már más zenei világban működik.

Az egyszemélyes forma részben abból született, hogy elfáradtam a zenekari kompromisszumokban, az állandó tagkeresésben, a tagcserékben és az ezekkel járó nyűglődésben. Sokszor azt tapasztaltam, hogy egy zenekaron belül az emberek nem egyenrangú alkotótársként tekintenek egymásra, hanem valaki megpróbálja magát a többiek fölé helyezni. Én ezzel sosem tudtam azonosulni, nyilván, ha valaki többet rak bele azt el kell ismerni de nem jogosít fel senki arra, hogy elszaladjon vele a ló. Számomra egy zenekar ideális esetben kohézió: mindenki hozzáteszi a saját gondolatait, személyiségét és játékát, ezekből pedig megszületik egy olyan közös entitás, amely külön-külön egyik tag sem lenne.

A THRN-nel viszont mivel nem is ezen elvek alapján indult már nem akartam újra végigjárni a tagkeresés és az egymáshoz alkalmazkodás teljes folyamatát. Egyedül kezdtem el felépíteni, így a zenei, szövegi és vizuális világ egységesen maradhatott, és minden döntés ugyanazt a koncepciót szolgálhatta.

DS: A THRN világához láthatóan hozzátartozik az arctalanság is. Egy olyan korban, amikor egy zenésznek lassan saját magát is folyamatosan tartalomként kell árulnia, ez már szokatlan döntés. Tudatos része ez a THRN koncepciójának, vagy egyszerűen azt szeretnéd, hogy előbb találkozzunk a zenével, és csak utána azzal, aki mögötte áll?

V: Teljesen tudatos döntés. Annak ellenére, hogy korábban frontember voltam, sosem szerettem különösebben mutogatni magamat. Alapvetően introvertált ember vagyok. A színpadon az előadás mindig az előadás része volt: amikor zenéltem, természetesen kiálltam az emberek elé, mert szeretem csinálni, és az valóban én vagyok. Az viszont már sokkal idegenebb számomra, amikor a zene mellett folyamatosan saját magamat is tartalomként kell szerepeltetnem.

Tisztában voltam azzal, hogy a mai világban ezzel a döntéssel gyakorlatilag „mínusz ezerről” indulok. Egy új előadónál sokkal nehezebb figyelmet szerezni, ha nincs minden dal mellett folyamatos arc, személyes videó és jelenlét.

Számomra továbbra is az a fontos, hogy először a zene és a köré épített világ találja meg a hallgatót, és csak utána váljon érdekessé, hogy ki áll mögötte.

DS: Darkwave, gothic rock, industrial – ezek kézenfekvő címkék a THRN-re, de közben elég rendesen kikandikál belőle egy súlyosabb, metálos világ is. Mennyire tudatos nálad ez a műfaji keveredés? Ha pedig minden címkét letépünk róla, mitől THRN a THRN?

V: A THRN pontosan attól THRN, hogy szeretek különböző műfajokat egymással összerakni és folyamatosan kísérletezni. A műfaji keveredés tehát tudatos, de nem úgy ülök le dalt írni, hogy előre meghatározom, hány százalék legyen benne a darkwave, az industrial vagy a metal. Inkább azt keresem, hogy az adott dal hangulatához és mondanivalójához milyen eszközök illenek.

A darkwave-ből és a gothic rockból elsősorban az atmoszféra, a melankólia és a dallamosság érkezik. Az industrial adja a hidegebb, gépies lüktetést és a textúrákat, a gitár pedig természetesen következnek a korábbi metálos múltamból. Ezek nálam nem különálló rétegek, hanem ugyanannak a zenei nyelvnek a részei.

Ha minden műfaji címkét letépünk róla, akkor számomra a THRN lényege a felismerhetően sötét atmoszféra az elektronikus és organikus elemek ütköztetése, valamint az a feszültség, amely a visszafogottság és a hirtelen megjelenő súly között alakul ki. Nem szeretném egyetlen zsáner szabályai közé bezárni. Inkább az a célom, hogy bármilyen irányba is mozduljon egy dal, érezhető maradjon rajta, hogy ugyanabból a világból származik.

DS: Ha már a zenei gyökereknél járunk: kik azok az előadók vagy lemezek, amelyek igazán nyomot hagytak rajtad?

V: Nehéz rövid listát mondanom, mert különböző korszakokban egészen eltérő zenék találtak meg. Magyar oldalról a Bonanza Banzai és az F.O. System mindenképpen alapvető hatás volt. A Depeche Mode, a The Sisters of Mercy, a The Cure és a Joy Division mutatta meg számomra igazán, hogy a sötétséghez nem feltétlenül kell folyamatos zenei agresszió: atmoszférával, dallamokkal és néhány jól elhelyezett hanggal is hatalmas súlyt lehet teremteni.

A keményebb oldalról a Rammstein, Rob Zombie, Marilyn Manson, Nine Inch Nails, Laibach és Combichrist hagyott bennem komoly nyomot. Ezekből leginkább az elektronika és a metal összeépítése, az industrial hangtervezés, a gépies lüktetés és a markáns vizuális gondolkodás fogott meg.

A Paradise Lost, a Type O Negative és a Celtic Frost a melankólia doom-súly, a sötét erotika és a ritualisztikus hangulat miatt fontos számomra.

Ezekből a nagyon különböző hatásokból alakult ki az a zenei gondolkodás, amelyre ma a THRN épül: a sötét atmoszféra, a dallamosság, a gépies lüktetés, a metál súlya és az egységes vizuális világ számomra ugyanannak az alkotói nyelvnek a részei.

DS: A Fourfold Solitude négy dalból áll, és már a cím is azt sugallja, hogy van kapcsolat közöttük. Egyszerűen négy dal került egymás mellé, vagy van egy történet, gondolat, esetleg érzelmi ív, amin végig szeretnéd vezetni a hallgatót?

V: A Fourfold Solitude nem négy egymás mellé helyezett dal, hanem egy tudatosan egymásra épített négyrészes ív, amely a magány négy különböző szintjén vezeti végig a hallgatót.

Az Éterhang a hiábavaló hívás: amikor még próbálsz kapcsolatot teremteni, jelet küldesz, de nem érkezik válasz. A Comet a csodavárás állapota, amikor még hiszel abban, hogy kívülről érkezhet valami, ami hirtelen megváltoztat mindent. Az Endless Road már a végtelen, egyirányú menetelés: nincs fordulópont vagy megérkezés, csak haladsz tovább ugyanazon az úton. Végül a Senki Sem Vár kimondja azt a következtetést, amely felé az egész anyag tart: az út végén nincs ott senki, aki rád várna.

Ezért lett Fourfold Solitude a címe. Ugyanannak a magánynak négy stációját mutatja meg, a kapcsolat keresésétől a reményen és a kiüresedett továbbhaladáson át a végső felismerésig.

DS: Két magyar és két angol dal került az anyagra. Mitől dől el nálad, hogy egy gondolat végül melyik nyelven lesz dal? Más ember szólal meg magyarul és angolul, vagy csak más eszközöket ad a két nyelv ugyanahhoz a világhoz?

V: Alapvetően angol nyelvű dalokat szoktam készíteni, mert az angolt egyszerűbb ráilleszteni a zenére, és nemzetközibb lehetőségeket adhat. Nem szeretném eleve arra korlátozni a THRN-t, hogy kizárólag azok érthessék, akik beszélnek magyarul.

Ugyanakkor a legtöbb esetben a dalszövegeimet először magyarul írom meg, és csak később dolgozom át őket angolra úgy, hogy a jelentésük mellett a ritmusuk és az énekelhetőségük is működjön. Az Éterhang és a Senki Sem Vár esetében viszont azt éreztem, hogy ezek a dalok pontosan úgy teljesek, ahogyan eredetileg megszülettek. Személy szerint úgy gondolom, hogy a magyar nyelvvel együtt van meg az igazi mélységük és jelentésük; az angol változat már elvett volna belőlük valamit.

Az csak később vált egyfajta tudatos magyarázattá számomra, hogy a két magyar és két angol dalból álló felosztással az anyag nem kizárólag Magyarország felé nyit, hanem külföldön is közvetlenül befogadható marad. Nem más ember szólal meg a két nyelven, de a magyar dalok közelebb állnak ahhoz az eredeti, szűretlen formához, amelyben először megfogalmaztam őket.

DS: A THRN egyszemélyes projekt, így a daloknál nincs zenekari demokrácia, nincs szavazás, és nincs melletted valaki, aki egy ponton azt mondja, hogy „kész, ehhez már ne nyúlj”. Ez inkább felszabadító, vagy néha pont ez nehezíti meg a munkát? Honnan tudod, hogy egy dal tényleg elkészült?

V: Talán ez az egyszemélyes működés legnehezebb része. Ha egészen konkrét akarok lenni, szinte mindegyik dalból létezik még egy-három teljes vagy részleges változat a véglegesen megjelent verzión kívül. Mindig van egy másik hangszerelés, hangszín, éneksáv vagy apró részlet, amely miatt újra hozzá lehetne nyúlni.

Mivel másokat nem vonok be a projektbe, minden hangszert, sávot és szintetizátort külön-külön, rengetegszer végig kell hallgatnom. Egyetlen sávval is napokig tudok foglalkozni, mire azt mondom rá, hogy rendben van. Ez óriási szabadságot ad, mert nem kell kompromisszumot kötnöm, ugyanakkor nincs mellettem senki, aki kívülről meghúzná a határt.

A Fourfold Solitude négy dalát nagyjából egy éve választottam ki, és gyakorlatilag egy teljes évbe telt, mire igazán összecsiszoltam őket. Korábban zenekari környezetben ezalatt akár egy komplett, tízszámos albumot is összeraktunk. Egyedül egészen más a munkafolyamat és a felelősség: itt minden egyes döntés, hiba és bizonytalanság ugyanahhoz az emberhez kerül vissza.

Ezért meg kellett tanulnom felismerni azt a pontot, amikor egy újabb változtatás már nem jobbá tenné a dalt, csak mássá. Ilyenkor el kell engednem, még akkor is, ha később biztosan találnék rajta valamit, amit átírhatnék. Ha ez a felismerés nem születik meg bennem, valószínűleg 2030-ra sikerült volna összeraknom az első albumot.

DS: Beszéljünk az Induljon a banzáj! feldolgozásodról is, ami elsőre nem feltétlenül az a dal, ami egy darkwave/gothic/industrial feldolgozásért kiált. Honnan jött az ötlet, hogy pont ehhez nyúlj hozzá, és mit láttál meg benne, amit át lehetett húzni a THRN sötétebb világába?

V: A Bonanza Banzai zenei világa ismerős terep számomra, ezért kézenfekvő volt, hogy ehhez a dalhoz nyúljak. Az eredeti elektronikus alapja és erős, felismerhető szerkezete elég teret adott ahhoz, hogy sötétebb, súlyosabb környezetbe helyezzem, miközben a dal karaktere továbbra is megmaradt.

Ugyanakkor ez részemről nemcsak zenei átdolgozás, hanem egyfajta teszt is volt. Azt szerettem volna megtudni, hogy a mai világban milyen lehetőségei vannak egy „szobazenésznek” vagy akár egy induló zenekarnak eljuttatni a zenéjét az emberekhez anélkül, hogy rögtön egy saját dalt kellene erre “feláldoznia”. Arra voltam kíváncsi, működhet-e még maga a zene belépési pontként, ha az előadó nem készít naponta két TikTok-videót, nem rak ki három történetet, és nem változtatja folyamatos tartalomgyártássá a teljes életét.

Így az Induljon a banzáj! egyszerre lett tisztelgés egy számomra fontos zenei örökség előtt, kísérlet arra, hogyan illeszthető egy ismert dal a THRN világába, valamint próba arra, hogyan működik ma a független zenei terjesztés.

DS: Ma technikailag talán még soha nem volt ilyen egyszerű otthon elkészíteni és világszerte megjelentetni egy lemezt. Csakhogy ugyanezt rajtad kívül még néhány millió ember megteheti. Egy teljesen új, független projektként hogyan lehet ebből a zajból kitűnni? Miben egyedi a THRN?

V: Ahogyan én csinálom, valószínűleg lehetetlen. Szeretek szembemenni az árral és feszegetni a határokat, miközben pontosan tudom, hogy független előadóként ezzel jelentősen megnehezítem a saját dolgomat. Ugyanakkor sosem azzal a céllal kezdtem el építeni ezt a projektet, hogy milliós nézettséget generáljak. Ezért az a néhány őszinte, pozitív visszajelzés, amelyet eddig kaptam, számomra többet jelent bármilyen nagy, de személytelen számnál. Ha valaki valóban tud kapcsolódni ehhez a világhoz, magára ismerni, akkor már nem dolgoztam hiába. A THRN az, ami egy mély és kíméletlen önelemzés után visszamarad belőlem: a saját gondolataim, megélt tapasztalataim és érzéseim zenei formába sűrített lenyomata. A THRN nem maga az önreflexió folyamata, hanem annak eredménye, ami utána megmarad, talán pont ettől lesz egyedi.

DS: Stúdióban és online működik az egyszemélyes THRN, de valamikor a színpadon is találkozunk? Egyedül képzeled el elektronikával, idővel zenészeket vennél magad mellé, vagy esetleg valami teljesen más élő THRN van már a fejedben?

V: Minél többen feszegetik ezt a témát, annál inkább érzem, hogy szeretném színpadra vinni a THRN-t. Ebben van némi ouroboros-érzés, hiszen az egész projekt részben éppen azért indult el egyszemélyes formában, mert elfáradtam a zenekari működéssel járó nehézségekben. Most viszont mintha ugyanaz a kör érne vissza hozzám egy teljesen másik irányból.

Ha a THRN élő formát kap, azt jelenleg inkább valódi zenekarral tudom elképzelni, nem egyszerűen egyedül, elektronikus alapok előtt. Ehhez azonban a dalokat és magát a megszólalást is tudatosan a színpadhoz kellene igazítani.

Egyelőre nem szeretnék konkrét ígéretet tenni, de azon sem lepődnék meg, ha egy éven belül egy már kifejezetten zenekari és élő megszólalásra épített albummal kezdődne el a THRN következő fejezete. Így végül lehet, hogy az egyszemélyes projekt vezet majd vissza oda, ahonnan eredetileg elindultam – csak már egy teljesen saját zenei világgal.

DS: Képzeljük el, hogy valaki hajnali kettőkor teljesen véletlenül belebotlik a THRN-be. Nem tud rólad semmit, nem olvasott kritikát, műfaji meghatározást sem kap, és egyetlen dalnyi esélyt ad neked. A Fourfold Solitude melyik számát indítanád el neki – és miért pont azt?

V: Kiváló kérdés. Végeztem egy rendkívül szűk körű és semmiképpen sem reprezentatív kutatást arról, hogy kinek melyik a kedvenc dala az albumról, és az Endless Road került ki győztesként. Ezért valószínűleg ezt indítanám el.

A dal zeneileg is jól összefoglalja a THRN világát, de számomra a szövege miatt különösen fontos. Szándékosan szeretek úgy írni, hogy egy dalnak több lehetséges értelmezése maradjon, és a hallgató a saját tapasztalatait is belehelyezhesse. Ha valaki igazán figyel az Endless Road szövegére, könnyen felismerheti benne a jelenlegi világ lenyomatát: folyamatosan haladunk előre, tesszük, amit elvárnak tőlünk, és egyre ritkábban állunk meg feltenni a kérdést, hogy tulajdonképpen merre tartunk.

Megyünk tovább, mert mindenki más is megy. De hová? Talán pontosan ez az a kérdés, amely hajnali kettőkor találja meg legkönnyebben az embert.

DS: Végezetül, az első anyagod nemrég jelent meg, milyen platformokon tudjuk a THRN-t elérni?

V: A THRN központi felülete a thrn.hu, ahol a zenék mellett a projekt háttere, vizuális világa, hírei és sajtómegjelenései is megtalálhatók.
A Fourfold Solitude meghallgatható Spotifyon, a dalok és a kapcsolódó videók pedig elérhetők a THRN hivatalos YouTube-csatornáján. Jelenleg elsősorban erre a három felületre építem a projekt online jelenlétét.

Köszönöm a lehetőséget és az érdeklődést a THRN iránt!

Mi is köszönjük az interjút és sok sikert kívánunk neked!